Noondarkly

Már megint, az örök mumus. Merthogy mumus marad, akkor is, ha ezer könyvet olvasok el arról, mennyire az élet velejárója, és hogy enélkül nem lenne teljes az élet körforgása, bla bla bla. Hiába hiszem azt, hogy a halál után van élet, ha nem is olyan formában, ahogyan azt itt megszoktuk. Abban is hiszek, hogy aki elment, az lát minket, és alkalomadtán megmutatkozik, persze, nem materiális alakban, és segít nekünk, ha arra van szükségünk.
Mindez hiába. Az az igazság, hogy kurva nagy igazságtalanságnak tartom az idő csekélyke tartamát, amit egy ember kap a földi létre. Semmire sem jut idő; az ember éppen csak belekóstolhat ebbe-abba, megízlelhet szépet, csúnyát, meg a többi köztest, és utána mehet a sunyiba.
Naná, hogy eladnám a lelkem az ördögnek. Nem is gondolkoznék, csak adna még
egy kis időt. (És tudnám, hogy most miért vacakol ez a blog, miért nem úgy írja, ahogy én szeretném.)
Ma egy utolsó ajándékvásárlási rohamra indultam; szerencsére alig voltak az utcán, ráadásul ragyog a nap, derűlátás jellemző a világra. Úgy nagyjából délután négy óráig, amikor is bizonyára elkezdődik a bolti eladók Canossa-járása. Én biz’ Isten próbáltam türelmesnek maradni, de tegnap megtörtem, amikor egy nő majdnem feldöntött, úgy jött nekem, és utána még bocsánatot sem kért, ment tovább bulldózer-útján, további ajándékokat vásárolni, a szeretet nevében. (Oda való, ahova az egyházak.) Szóval ma a városban voltam, és elhaladtam egy könyvesbolt mellett, aminek a nyitására még emlékszem tisztán; idegen nyelvű könyvesbolt, szép nagy albumokkal, ritkaságokkal. Ma látom, ki van írva nagy betűkkel: “Végkiárusítás”, minden leértékelve. És két lefele görbülő szájú szmájli. Vettem egy Viktoriánus kézimunkákról szóló könyvet Krisztának (ezennel remélem, még nem olvasott bele a blogomba és 27-ig nem is fog!) és egy Renoir-könyvjelzőt, és amikor kijöttem, fojtogatott a sírás. Minden megszűnik, átalakul, vége lesz. Gyűlölöm a változást!
A Bálint házban fordítok művészfilmeket, lassan tizenegy éve, és ezalatt az idő alatt a technikus fiatalemberek (akik beállítják a filmet, a hangomat, stb) vagy hatszor-hétszer cserélték egymást. Legutóbb egy-két hónapja jött vissza Laci, aki már volt azelőtt, és az futott át az agyamon, hogy ők
jönnek, mennek, én pedig maradok. Ez is ijesztő érzés- de hát még milyen lesz megtapasztalni, hogy én is megyek, változom, már nem az vagyok, aki voltam?! Nem is tudom, melyik a rosszabb.
Ennek ellenére szép az, amin most keresztül megyek; sokat sírok, sokat ábrándozom, sokat gondolok arra, mit lehetne tenni, hogy jobb legyen. Nagyon régen volt ilyenem- bárcsak tettekre váltanám a gondolatot, akkor is, ha nem érdekel senkit. (Ákost nagyon szeretem, egyre inkább.) Reménykedem abban, hogy megváltozom, a jó irányba, mert ez jó változás lesz, érzem.
Szeretnék még annyi mindent, sok személynek, de gondolom, határt kell szabni. Bár ki tudja- lehet, hogy ez a megalkuvás első lépése, és innentől az ember eladja magát a pénz-szajhának, aki képes minden és mindenki álmát valóra váltani.
Azért jól érzem most magam- nem tettem sokat, de valamit tettem.