Jevgenyij Pljusenko

(a tavalyi év utolsó estéjén kezdtem el írni ezt, de akkor nem volt alkalmam befejezni)

Szilveszter van, mindenki bulizik… én nem vagyok az a tipikus bulizós fajta, bár, ha nagyobb társaságban lennék, biztosan jól érezném magam. Most viszont itthon vagyok, a párom odalent tanul az államvizsgájára, a barátnőm odakint cigizik. Családom és egyéb állatfajták meg a ház túloldalán, eszegetnek, meg a többi.
Engem az elmúlt néhány év új és csodálatos élményekkel gazdagított, elsősorban egy orosz műkorcsolyázó révén. Azt hiszem, a nevét már elég sokan hallhatták; az életútját nem írom le, nehéz gyermekkora volt, keményen küzdött, idén végre megszerezte pályája legnagyobb dicsőségét, az olimpiai aranyérmet. Ez csupán annyiban könnyíti meg a dolgom, hogy nem kell unos-untalan bizonygatnom, hogy ő a legjobb.

Tosca. Fekete kosztüm, csillogó berakással, áttetsző csíkokkal. Gyönyörű, lírai mozdulatok, pörgő, követhetetlen sebességű lépéssor. Nincs ember, akit ez ne hatna meg; és ma ismét láttam, ezúttal bézsszínű nadrágban, fehér ingben, egy divatbemutatón. Mozdulatai precízek, mégis lágyak, nőiesek, ugyanakkor előadójuk döbbenetesen férfias, ahogy vadítóan belenéz a kamerába, kétszer is, mintha pontosan tudná, kire néz: rám, és mindenkire, aki éppen lélegzetvisszafojtva figyeli egy másik dimenzióban. Bevallom, kedvenc mozdulatom ebben a programban, amikor magába döfi a tőrt- ilyenkor egy pillanatra elfelejtek mindent, minden kitörlődik a múltból és jövőből is, csak őt látom, az arcát, a kezét, a testét, ahogy összegörnyed a fájdalomtól, egy egész élet zajlik le bennem, az enyém, az övé, jaj, hát ezt látni kell, elmesélni képtelenség.

Szóval Zsenya. Nem akarom időrendbe szedni, mikor figyeltem fel rá, hiszen tulajdonképpen mindegy; csak néhány évvel ezelőtt volt, de egy örökkévalóságnak tűnik, amióta ismerem és gyönyörködöm benne. Csak azért érdekes nekem az az év, amikor először elkápráztatott, mert akkor lépett be az életembe a jobbik felem, a másik szőke angyal. Egy picit elcsitultak a Zsenya iránti érzéseim (mivel másra összpontosítottam), de évekre rá ismét előjöttek, és újult erővel döbbentettek rá arra, micsoda jelenléte van ennek a fiatalembernek.

És ma ismét egy új programot láthattam tőle. Nem is tudom, honnan meríti az erőt, hogy éveken keresztül ilyen átéléssel adjon elő. És féléves turnét tervez, ha nem hosszabbat, utána pedig vissza akar térni az amatőr versenyekhez.

Rabok vagyunk, vagy szabadok? Ki tudja ezt? Ki-ki eldöntheti saját magának. Van, aki imád rab lenni. Van, akit megöl a rabság. Vajon Zsenya hogy van ezzel? Elzakítja a láncot, eldobja, de a végén ismét kézbe veszi. Mint aki belenyugszik, sőt, hálásan fordul hozzá, mert van, akire hagyatkozzon. Amikor elveszítjük függetlenségünket (nagyjából amikor megszületünk), gyászoljuk, ami elmúlt; ám azután áhitjuk a rabságot. Néha hiányzik, hogy nem tehetek meg bármit, ami eszembe jut. De ha belegondolok, hogy már csak két hónap, és egymagam leszek hosszú hónapokra, érzem, valami nagyon rossz közeleg.

Zsenya ruhája tökéletes; a lépéssora tökéletes; az arcjátéka, az előadásmódja tökéletesek. A zene ismét kiszakított belőlem egy darabkát; hogy találja meg ezeket? Csak Viktor Zinchuk lehet. Nekem kell ez a zene!

Zsenya egy biztos pont az életemben, akármilyen ijesztően hangzik. Szegény, ő is megrémülne. Mi lesz, ha ő nem lesz többé? Gyűlölöm a változást. Hiába mondják, hogy a mandala szépsége azért élvezhető, mert rövid ideig tart, ahogyan minden más, az élet is. Én nem akarom. Nem és nem.

Ideje lefeküdni, bár megnézném még néhányszor Zsenyát. Lassan belenyugszik a családom, hogy ha Zsenya, akkor pisszenést se. Lassan harminc leszek, de két huszonöt éves férfit imádok; egyikkel fekszem, másikkal álmodom, felváltva. Ki érti ezt?!