Mostanában elég gyakran vesz elő a rosszkedv. Betudom a tél végi szokásos depressziónak, emlékszem, tavaly is sokat szenvedtem ettől. Kevés a fény (ősszel ellentétben, ami sokáig tartott, és rengeteg napfényt adott), a hétvégék elszállnak, pedig semmit sem csinálok. Milyen jó volt év végén az az egy hét az ünnepek között! Sokat aludni, lassítani, olvasni, itthon lenni. A fenébe, ennyire beskatulyázott a társadalom?!
Egyetlenem elmegy hamarosan, repülnek a napok, mindjárt február, aminek a végén ő is elrepül. Gondolatban átvettem, mi minden lesz majd a feladatom: a hétvégi takarítás (igen, lassan 3 éve ő végzi, soha meg se kértem, egyszerűen megcsinálja), a cicák almainak a rendben tartása (erre sem kértem soha), a bevásárlás, amit fele-fele arányban végeztünk. Ez most úgy hangzik, mintha csak azért hiányozna máris, mert annyi dolgom lesz, de ha valaki távol van, először a mindennapokban jelentkezik a hiánya.
Ha eszembe jut, hogy reggel nem találom majd az ágyamban, és délután ha hazajövök, nem fog rám mosolyogni és átölelni, ordítani lenne kedvem.
Aztán azt a hülye gondolatot sem tudom elhessegetni, hogy mi van, ha nem jön vissza? Persze, öt év, szeretjük egymást, satöbbi. De ez is benne van. Ha nem éljük túl?
Nem sok mindenhez van most kedvem, pedig rengeteg lenne a teendő, a ház körül is, a honlapomon, orosz tanfolyamra átismételni az anyagot, vacsorát illene főzni.
Láttam ma a tévében egy szívszorító riportot a Tiszta forrás alapítványról. Hajléktalan, elveszett embereknek adnak támogatást, befogadják őket, ruhát, élelmet, szeretetet adnak nekik. Jövőt és reményt. Mondják, hogy évente 21 embert tudnak elszállásolni, téli időszakban pedig a dupláját. Néztem az arcokat, amiken nyugodt béke honolt; a múltjuk vihara valahogy elcsendesült, és most megpihentek. Vajon meddig? Ha örökre is, a kérdés elhangzik: és a többiek? Miért jut valaki oda, hogy lakásokat, értéktárgyakat eladjon, és eligya, aztán majdnem meghaljon? Miért nem veszi észre valaki? Az a sok ember, aki dúskál minden jóban, ha csak 100 forintot adna havonta, nem lenne sem szegény, sem éhező. Patch Adams példáját elnézve, nem sok kell ahhoz, hogy megváltsuk a világot, de legalábbis egy embert. Akarás és szeretet- de valahogy mindkettő hiányzik. Belőlem bizonyára, különben már rég önkéntesként dolgoznék valahol. (Ami mostanában sokat megfordul a fejemben; egyedül leszek egy éven át, valamivel le kell majd foglalnom magam…) És nem költenék ostoba fölösleges holmikra.
Utána a Csellengőkre kapcsoltam véletlenül; hát, ettől sem lett jobb kedvem… Hová lesz az a sok ember, az a rengeteg fiatal, aki boldog családi körben él, majd eltűnik? Elrabolják, megölik, de miért? Hogyan jutottunk ide? Miért ölt Káin? Hogyan lehetséges, hogy egy semmiségért képesek vagyunk ártani a másiknak? A bátyám régóta mondja nekem, hogy közeleg a világ vége, és el is hiszem. Talán eljött az ideje.
Semmi okom rosszul érezni magam, és mégis. Látod C, nem csak te. Szerintem majdnem mindenki. Megoldás? Van egy pár… pia, drogok, fegyver. Megtérés. Gyerek. Család. Kinek mi válik be. ha beválik egyáltalán valami.
13 Comments
Megértelek, Krisz, nagyon nehéz lehet. Tényleg jó lesz, ha majd valamivel lekötöd magad. És majd szervezünk sok programot, hogy kitöltsük az idődet!:)
miért van az hogy te mindig ugrasz ha baj van, Nolcsi? honnan benned ennyi jóérzés és szeretet?
:) köszönöm a sok kedvességedet! meg se érdemlem…
dolgozni fog, de esténként egyedül lesz… legalább nekem vannak itt barátaim, de neki? jaj nagyon rossz lesz neki is…
igen, kell majd a sok program…
de valahogy Vilinek is kéne
Nincs mit köszönni, Krisz! Én meg neked köszönöm az elmúlt fél évben a sok segítségedet!:) Rád is mindig lehet számítani!:)
Szegény Vili:( De hát neki nincsenek ott régi barátai, ismerősei vagy rokonai?
természetes ,hogy ezt így éled meg
tudom nem vígasz,de voltunk mi is “kettészakítva” Jóskával
dolgozott az Alföldön pár éve ,pár hónapig…….nem tudok mást mondani: pokoli rossz volt…..pedig itt voltak a lányaim,család,barátok
de most visszagondolva mégis jó volt valamire:
“Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”
Túl fogjátok élni Krisz…….most ne ezeket a sötét gondolatokat éld át,így nem lehet nekivágni ennek az egésznek,hogy előre féled meg a félelmedet
Ne szomorítsd meg Vilinek az amúgy sem könnyű helyzetét,mert lehet ,hogy nem mutatja,de biztosan belül neki is fáj………
bocs ha okoskodom,tudod soha nem akarnálak megbántani,és mindent megtennék ,hogy tudjak segíteni,de ez sajnos a te harcod,amit mi csak segíthetünk túlélni,de megharcolnod neked kell….
ha tehetném……………..de hiába nem vagyok “világirányító”
egyet tudnod kell(bár azt hiszem tudod):bármikor hívsz megyek,ha nagyon eleged lesz mindenből akad itt egy ágy nálunk…….
szeretünk Krisz meríts ebből és add tovább……..van ott melletted valaki akinek szintén nagy szüksége van arra,hogy érezze :nagyon szereted:) és ezzel erőt adj neki erre a 13 hónapra:)
Krisz, nehéz lesz, az nem kétség, de túl fogjátok élni! Már ha túl akarjátok… Márpedig Ti túl akarjátok, és ha valóban így van, akkor ki, vagy mi akadályozhat meg ebben??!!
Tudom, sovány vígasz, de egy barátném, akinek októberben volt az esküvője tavaly márciustól szeptemberig nem látta a vőlegényét!! És túlélték!! Ti meg ráadásul fogtok közben többször is találkozni! Hidd el, a távolságnak vannak előnyei is, legalábbis ez sok barátom tapasztalata! Nagyon nehéz kibírni, de UTÁNA!!!!:)) Ez egy kihívás, aminek a végén ott vár a jutalom!!!
És igen, márciusban már én is hazamegyek, és majd szervezünk jó sok talit, meg mindent, nagyon jó lesz!!!
Ne fogd fel ilyen gyászosan a dolgot, adj hálát ezért a gyönyörű öt évért, és kérj erőt a következőhöz! Meglátod megkapod!!! *ölelős ikon*
jaj lányok köszönöm…
igyekszem majd keveset nyavalyogni (mondom ezt most, amikor két hónappal azelőtt elkezdem)
sírtam ma egyet a vállán, tudom, hogy tiszta gáz már most elkezdeni, de egyre közeledik az idő és ha pár napra voltunk távol, már akkor is fájt
eszembejut anyu, akinek nem egy évre ment el a társa, és bármit csinál, vissza már nem fog jönni, és ettől még nyomorultabbul érzem magam
de ez sem vigasztal, mit csináljak?
tudom, hogy jó lesz 2008 júniusában, addig még annyi minden fog történni, és azt is tudom, hogy a távolság jót tesz, de emlékszem még, milyen volt az első évünk, amig ő ott volt, én meg itt… iszonyú volt
de nincs mit tennem, túl kell élni, ez van
kicsit nyavajoghatsz Mimó ,jó?
bármikor ha nyavajogni támad kedved csörrents meg és szuper jót nyivákolunk majd együtt ……..tudod szuperül tudok nyivákolni!
de azán meg jókat fogunk bolondozni,meg én is amennyit csak tudok felmegyek és te is jössz és kisvonatozunk és bekiabáljuk a bánatunkat a vízesésbe és etetjük a hattyúkat Tapolcán ,és végigkóstolod az összes fagyit Diósgyőrben és……………várjuk Zsenyust és sikítozunk neki és kiülünk a Duna partra és ha kell hajókázni is elmegyek veled ……….és a fánk alatt kiüljük a füvet
és még egy csomó mindent fogunk csinálni
akár még hallatni is a csendet
tudod még ,hogy mit jelent :BEVÉSTEM ,ugye?
hogy segíthetnék mond?!
köszönöm Katóca!
igen, mindent végigcsinálunk… nem tudom, mihez kezdenék, ha nem lennél, ha a fórum nem lenne… mindenki más elmegy… Piró nem fog visszajönni, megmondta… Kriszta elmegy, őt sem húzza vissza semmi, Tom London-ban van, az apja nem szereti, senkije nincs itt… ők ketten voltak a legjobb barátnőim előtted… és mostantól évente talán két-három alkalommal látom majd őket
Vili akarata ellen megy, mennie kell, de tény, hogy idén a régi életemből senki sem marad velem, csak a családom…
azért ez sem esik jól, persze, tudom, nem engem hagynak itt, hanem önmagukat keresik… tehetek én arról, hogy én jól érzem itt magam? hogy vannak itt barátaim, és szerető családom, és megélhetésem? néha fogolynak érzem magam, de mindig jó belegondolni, mi mindennel áldott meg az élet…
majd csak lesz valahogy! veletek biztosan menni fog
A maradék időben meg majd velem csacsoghatsz;) és én is itt vok ,ha nadon egyedül lennél tudod ,hogy bármikor hívhatsz. Ja és munkával is lekötlek;)
Gitta, édes vagy
tudom, hogy veled is mindig beszélhetek! és igen, munkánk is lesz bőven (néha pánikba esem, hogy nem leszünk készek áprilisra!!!)
neked is nagyon szépen köszönöm!!! :-***
Én is becsatlakozom a (fáziskéső) hozzászólók csapatába. Ne érts félre, szerintem is teljesen érthető, hogy félsz, mi lesz, ha időlegesen a szerelmed nélkül kell lenni, de hát a tudat, a bizonyosság ott marad veled, hogy van kit szeretned, és van, aki őszintén, szívből, mindenkinél jobban szeret – és ez már önmagában több annál, mint ami másoknak (nagyon sokaknak) megadatik. Természtesen elsősorban a magunk baja a baj, de talán ez a bizonyosság, a szerelemben, az összetartozásban való bizonyosság megkönnyíti a fájdalmat. Mert jobb távol lenni attól, akit szeretünk, mint egyáltalán nem szeretni, és senki által szeretve lenni, mármint szerelemmel, nem barátsággal… Mondják, hogy a barátság fontosabb a szerelemnél – lehet, egy ideig… de szerelem nélkül, még ha fájdalmas, könnyes is, szóval szerelem nélkül élni, az a borzasztó!
A többi dologról, amiről írsz, csak annyit: pontosan ez lenne a megoldás: a 10 millió ember adjon egy forintot havonta… Mert a többit elvégzik kevesebben is – mármint a gondozást, a törődést. De az a havi egy forint… ostoba idealizmus ez a részemről, mert a világ nem így működik. Egy áruházban jártam pár napja, ahol egy kislány sírva kiabált, hogy Anya!, és az emberek megnézték, majd továbbmentek. Mire odaértem, egy fiatalember hajolt le hozzá, és ő vitte kézenfogva az információhoz, ahol bemondták, hogy Dóri várja az édesanyját. Szóval 10-ből 1. De legalább az az egy ott volt.
Betti, igazad van, persze… és tudom is, hogy szerencsés vagyok- csak annyira megszoktam, hogy mellettem van, hogy fizikailag fog fájni a hiánya
de majd havonta látjuk egymást, remélem- ez is valami…
a szegénység-szeretet téma mostanában sokat foglalkoztat… igen, ahogy mondod, 1 forint is elég lenne, csak legyen, aki megszervezi… de ennyire nem figyelünk egymásra
mindenki rohan a saját dolgára
amúgy meg, nagy baj után mindig ugrunk… tsunami, földrengés, árvíz… pedig normál időkben nagyobb szükség van arra a 100 forintra
különben, miért nem tudja ezt senki véghezvinni? egy hatalmas gyűjtőaknát felállítani valahol; mindenki csak napi 1 forintot tegyen bele, jaj, mennyi éhező embernek jutna belőle étel és ruha