Utálatos dög vagyok. Nem tudom, érdemes-e erről bővebben, ne is kérdezzetek. Tök lényegtelen a konkrét ok, amiért ezt írom, egy a lényeg: én. Önközpontú, önző, utálatos dög vagyok, mindig az voltam, csak általában jól titkolom. Az álcázás mestere vagyok azzal, hogy látszólag őszintén adom magam. Sokra megyek vele…
Mint egy rossz brazil szappanopera fő intrikusa: nem szeretik, ezért bánt és piszkál. Komolyan mondom, ki kéne találni, ha nem lennék. Mióta lettem ilyen? Tényleg mindig ilyen voltam? Miért most? Kata szerint el akarom terelni a gondolataimat arról, hogy távol leszek Vilitől. Na hiszen, szegény, lehet hogy jobban is jár, ha elmegy tőlem. (Hogy az országot itthagyja egy évre, az meg külön főnyeremény neki…)
Egyszerűen nincs magyarázat arra, miért lettem ilyen, konkrétan ma miért. Mondtam Katának, leköpöm saját magam, mire nevetett, hogy azt megnézi, erre azt feleltem, felfele köpök, és aláállok, hogy biztosan eltaláljon. Erre röhögött. A megértő barátném. 
Ercsa mondta, hogy ami másban bosszant minket, az tulajdonképpen a saját hibánk, amit másban észreveszünk, de magunkban nem. Nem tudom, ebből mi igaz, de valamennyi biztosan.
Utálom ezt az énemet, nem akarok ilyen lenni. Kiskoromban mindig féltem attól, hogy a figyelem központjába kerülhetek; ha idegenek jöttek, elbújtam; alig mertem beszélni a magamkorabeliekkel. Ma már az zavar, ha nem ismernek el. Önző, megvetendő dög lettem, de mikor? És miért nem vettem észre? Természetes hát, hogy egy idő után észreveszik, milyen vagyok valójában.
Van egy ellenségem, Zs (egy srác, mielőtt egy másik Zs félreértené), akinek olyan leveleket írtam régebben, hogy el sem képzeltem magamról, képes vagyok ilyesmire. Gyűlölködtem bennük, amire ő is gyűlölettel válaszolt. Könnyen lehet, hogy pont olyan vagyok, mint ő. Sőt, valószínű. Ezért próbálom a mai napig megérteni az álláspontját…
Voltatok már ilyen helyzetben? Amikor a legmélyebben és legőszintébben utáltátok magatokat? Erre sajnos nincs gyógyír. Ha ocsmánynak látod magad, az is vagy.
14 Comments
Majd holnap tudományosan kielemzem minden mondatodat,most megyek aludni:)
DDDDDDDDDDD ezen muszáj megint nevetnem! bocsiiiiiiiiii 
csak annyit mondok:én így is szeretlek,te “rossz brazil szappanopera fő intrikusa”!:)
különben voltam már így…….
most ,hogy megint elolvastam,amit írtál elmesélek valamit:)
Katicának 16-17 évesen volt egy pocsék éve(rockker lett,tök feketében járt,olyan barátai voltak,hogy sikítani tudtam volna tőlük,sokat és intenzíven vitatkoztunk:mindenen)
na egyszer valami rettentő ostobaságot csinált,én rájöttem ,szidtam mint a bokrot,ő ült az ágyban (éjjel volt)és amikor kifogytam a mondanivalómból váratlanul megszólalt:anya segíts én nem akarok már 16 éves lenni,bármihez kezdek,bármit mondok minden rossz lesz,pedig hidd el nem akarom,nem így akarom!
nincs tulajdonképpeni köze a két dolognak egymáshoz,de a kétórányi telefonálásunk végén pont azt éreztem a szavad hallatán ,mint akkor…..őt meg tudtam ölelni,de te iszonyat messze vagy földrajzilag….pedig lelkileg meg …….na szóval….megöleltelek Mimó!
Szerintem néha mindenki így érzi,a saját viselkedését. Ha bármikor segítséget kértem tőled mindig segítettél.Ha tanácsra,bátorításra vagy csak arra volt szükségem,hogy meghallgassál mindig ott voltál.Ha hülyeségeket beszélek rögtön közlöd,hogy pofon díjas vagyok azért,hogy kirángass. Egy önző ember NEM így viselkedik és nem tudja magát megjátszani csak ideig-óráig mutatja a “kedves” arcát,nem tud kifordulni magából. Szerintem akkor “száll” el az ember agya amikor olyan hihetetlen igazságtalansággal találkozik,hogy nem bírja már elviselni,szóval akkor ír “csúnyákat”.Ma az egyik barátom mondott valamit “Zs”-ről amit észrevett,úgyhogy nem is beszéltünk róla,de ő is olyan haragja gerjedt./Majd mesélek…/ A lényeg nem vagy olyan amit leírtál! Én meg csak remélem,hogy egyszer én megtudom Neked hálálni amit kaptam/kapok. Nadon kedves vagy a szívemnek!
köszönöm nektek… remélem, igazatok van, de ha nem is, jólesik, ha így látjátok…
igyekszem jobb lenni, mindenesetre
Egyetértek a fentebbi hozzászólásokkal:) Sokkal jobb vagy, mint amilyennek lefestetted magad és néha mindenki gondol ilyeneket magáról.
Egyébként amit Ercsa mondott, azt pont egyik nap késő este hallottam a fix.tv-n, ott szoktak néha pszichológusok, agykontrollosok, természetgyógyászok, meg hasonló meghívottak lenni. És az egyikük pont ezt mondta. Megpróbálom leírni, amiket mondott: azt mondta, hogy az ember mindkét szülőjétől átvesz bizonyos tulajdonságokat, jellemvonásokat (már ha mindkettővel együtt él). De vannak olyan személyiségjegyek, viselkedésminták, amiket viszont nem szeretne átvenni, amikben nem szeretne hasonlítani a szüleihez. Ha ezeket felismeri és sikerül nem átvennie, illetve ha már átvette, de sikerül tőle megszabadulnia, akkor rendbe jöhet önmagával. Ha viszont nem ismeri fel, vagy nem sikerül ezektől megszabadulnia, akkor bevonzhat olyan embereket, akiket szintén ezek a rossz tulajdonságok jellemeznek. Valami olyasmi példát mondott, hogy mondjuk az egyik szülő teljesítménykényszeres és ha ezt a gyerek is átveszi, annak ellenére, hogy utálja ezt a tulajdonságot, és nem küzdi le, akkor bevonz egy szintén teljesítménykényszeres társat. Csak legfeljebb a probléma kezelésében lesz különbség őközte és a társa között. Ő például nem tudatosan, de megpróbálja leplezni ezt a kényszert (hogy nehogy olyan legyen, mint a teljesítménykényszeres szülője), de valójában olyan, csak nem veszi észre. A társa meg olyan lesz, akinél nem rejtetten, leplezve van ez jelen, hanem egyértelműen megnyilvánul, pont olyan, mint az egyik szülő és az utált tulajdonsága pontosan az, amit az ember utál magában (csak nem veszi észre, vagy nem ismeri be). És azt mondta még ez a természetgyógyász, hogy ez az egyik legfontosabb életfeladat, hogy ezeket a tulajdonságokat, viselkedésmintákat az ember felismerje és kezelni tudja, meg tudjon tőle szabadulni és ezáltal rendbe jöhet önmagával. És ha ez sikerül, akkor már nem fog olyan embereket, olyan társat bevonzani, akikben megvannak ezek az általa nem szeretett dolgok és így jó kapcsolatokat tud kialakítani.
Nola, ez tök érdekes… apu és én folyton azért hadakoztunk, mert ő is makacs volt és nem bírta a kritikát, ahogy én sem… tudtam én ezt már akkor is, hogy sokban hasonlítunk, de csak azután ismertem fel teljesen, hogy meghalt.
Lehet, hogy túlzásba esem néha magammal kapcsolatban, de tegnap pl rohadtul utáltam magam…
Igen, sokat kellene tanítai az embereket önmagukról, mielőtt a világba dobják őket, hogy na, barátkozz, házasodj, szülj gyereket… ezt (is) kellene tanítani, nem haszontalanságokat.
Amúgy köszönöm neked is.
Krisz, Te is tudod, hogy az egész úgy ahogy van, butaság. Az ilyen labilis idegállapotban, mint amilyenben most Te is vagy, könnyen felnagyítunk olyan dolgokat, amiket nem kéne. Lehet, hogy nem szeretsz valamit magadban, lehet, hogy megszabadulnál 1-2 negatív tulajdonságodtól (ki ne szabadulna meg szívesen), de azért még nem kell utálnod magad, és ilyen feketén lefestened… Tudod, hogy sokan vagyunk, akiknek értékes vagy, akik szeretünk, és mi egyáltalán nem ilyennek látunk!!!
Amúgy az egyáltalán nem baj szerintem, ha tisztában vagyunk énünk kevésbé szép felével is, különben nagyon elszállnánk, de azt jószerivel csak mi ismerjük, hisz nem szeretjük mutogatni, de azért ezzel együtt próbáld meg egy picit szeretni is magad! hisz önmagunk elfogadása az első lépcső mások elfogadása felé… És igaza van Ercsának, ez bizonyított tény, figyeld, csak meg a környezetedben, magadon, másokon! Én is olvastam már több helyen. Ha sikerül magunkban elfogadni, és egy picit megszelidíteni azt, amit utálunk, akkor már másokban sem fog annyira zavarni!
Bon courage!!!
(Amúgy meg: örülök, hogy nem fiúnak születtem, mert akkor Zsombor lettem volna, és akkor most igencsak kényelmetlenül érezném magam…:DDD)
Csil, te is sok okosat mondtál, és neked is igazad van! ma sokat töprengtem, meg tovább utáltam magam, de teljesen kimerültem ettől, és korán le fogok feküdni, és kialszom, és minden jó lesz holnapra, és igyekszem megjavulni, és kiérdemelni a szeretetet, amit tőletek kapok nap, mint nap
amikor nagyon magam alatt vagyok, mindig azzal hozom magam helyre, hogy a fenébe, ha ilyen emberek vesznek körül, mint ti, akkor olyan nagyon nem ronthattam el… csak van bennem valami jó is!
úgyhogy köszönöm mindenkinek, aki itt, vagy máshol, telcsin órákon át (Kata és Gitta telefonszámláit egyszer ha gazdag leszek kamatostól kifizetem visszamenőleg!), vagy máshogyan, de lelket önt belém akárhányszor rámjön a nyavalygás… ígérem, kevesebbet fogok!
“Madarat tolláról, embert barátjáról…”
szivem, mindenki önközpontú és önző… ha pszichiáter lennék, azt mondanám, hogy ez a dolgozatod itt fent pont arra szolgál, hogy az ellenkezőjéről sikerüljön meggyőződnöd, azáltal is, hogy leírtad, és azáltal is, hogy erre mások úgy reagálnak, ahogy – vagyis tagadólag
fogadd meg hát a saját tanácsodat te is, és ne töprengj a nem létező gonoszságodon!
hidd el, mindenkinek fontos önmaga jó szerepeltetése, és ezért a jóérzésűek néha szégyenkeznek magukban, bár nem kéne
utálatos dögnek lenni, gonoszkodni, bántani – ez kivédhetetlen, emberek vagyunk, nem márványszobrok, nem tökélylények
hányszor megbánunk dolgokat, amíg élünk! ezeket aztán el kell felejteni, és kész
nem tudom, mi váltotta ki belőled ezt a vallomást, de ha tudnám, akkor sem mondanék mást, mint amit te szoktál mondogatni nekem, nem egyszer, nem kétszer: akkor leszel rendben másokkal, ha rendben vagy magaddal
most mondjam azt, hogy vizet prédikálsz, és bort iszol?
igenis, Becci…
:-*
különben meg, hála Nolának, aki telibe találta a lényeget, megfejtettem, milyen érdekes, hogy ugyanez volt velem és apuval
és tegnap döbbentem rá igazán, hogy hát persze, szegény, mivel nem szerettem őt ahogy kellett volna, nem mutattam ki, illetve inkább az ellenkezőjét mutattam, ezért ő piszkált, veszekedett velem… kicsinyes bosszú… de jogos volt minden darabkája… részéről igen, de részemről nem, mert velem is ez történik, sokat várok az emberektől (amikor pedig annyit nem adok, de mindegy), és akitől nem kapom meg, vagy nem látom a jeleit, azt egy idő után piszkálom és bántom, ok nélkül
sokat segített!
apu kedvence voltam, későn születtem, két fiú után; egy idő után, nem tudom, miért, kezdtem szúrkálódós lenni vele, vagyis, szerettem én, de nem annyira, amennyire ő engem; és egy idő után, kezdtünk egymással veszekedni, mindenfélén; viccelődtünk is ezen, valahányszor elutaztam, hogy ki fog most apuval veszekedni?
nem szép dolog, nem vagyok büszke magamra… de legalább tudom, miért csinálom… ez is valami, és igyekszem változni! utólag is köszi Ercsa a rengeteg jótanácsot, és Nolcsi neked is, amiért pont tegnapelőtt láttad azt a műsort és elmondtad nekem
Nem szabad magadra haragudnod. Apukád biztos tudta, hogy szereted. És annak is lehetett valami oka, hogy szurkálódós lettél. De emiatt nem kell senkit hibáztatni. Azt is mondta az a természetgyógyász, hogy nem szabad sem a másikat, sem önmagunkat hibáztatni, mert az ilyesmi senkinek sem a hibája. Mindenki átveszi az otthon látottakat. Van olyan, hogy valami generációkon keresztül öröklődik (például ha a szülők viszonya rossz egymással, akkor a gyerek házassága is rossz lehet). De az a fontos, hogy az ember rájöjjön, hogy mik a számára rossz, zavaró dolgok és hogy azoktól meg tudjon szabadulni. Persze aztán majd a gyereke biztosan talál olyan otthonról hozott dolgot, ami meg neki nem tetszik, neki meg azt kell megoldania. Mindenki életében van ilyen megoldandó feladat. Megoldani egyébként nem tudom, hogy kell:)
ja, hogy megoldásod nincsen? nahát, kösszépen :-p