Ma reggel, amikor kiléptünk az autóból a munkahelyünk előtt, a méretes szeméttároló szomszédságában mindenféle kiszórt kacatot találtunk. A sok lényegtelen és szemétbevaló limlom közepette a szemem megakadt egy fényképen. Majd még egyen. És még egyen. Régi, kopottas, fekete-fehér, szépiaárnyalatú képek voltak; kislány a parkban, távoli alak, mögötte tenger, családi vacsora. Mind ismeretlen arcok, mégis döbbenten álltam ott, földbe gyökerezett lábbal.
Kit visz rá a lélek, hogy tavaszi lomtalanítás alkalmából nélkülözhetőnek nyilvánítson és a haszontalan holmik halmazába dobjon emlékeket? Talán nem a család tulajdonába tartoztak a képek; talán családi perpatvart követően, ellenséget ábrázoltak, ezért menniük kellett. Meglehet, az omladozó padlás egyik elhagyatott sarkában bújtak meg évtizedeken keresztül, és annak, aki most kézbe vette őket, semmi sem volt ismerős a képeken. Ó, de minek töröm a fejem ilyesmiken? Kiemeltem a sárból egy sárgás fényképet, lemostam nedves szalvétával, amennyire tudtam. Fiatal párt ábrázol, fekete öltönyös fiatalembert, fehér szegfűvel a nyakkendője mellett, fehér kesztyűt szorongat a kezében. A lány földig érő, lágy esésű, halvány színű muszlin- vagy selyemruhát visel, diszkrét V-alakú nyakkivágással, puffos rövidujjakkal, a dekerán széles, hímzett szélű, csillogó övpánttal. Nyakában hosszú, nagyszemű gyöngysor, kezében hatalmas, elegáns, kardvirág-szegfű virágkompozíció. Az a fajta, amiért ma elkérnek hat-hét ezer forintot is. Mindketten szépek, fiatalok, derűsek, bizakodóak, jó rájuk nézni. Talán ötven-hatvan éves fénykép lehet… Mindketten nyolcvanévesek ma, ha élnek még egyáltalán. A fénykép hátán ez áll: Foto Avar, Miskolc, Széchenyi u. 117. Kata, nem tudod, létezik-e még ez a fotóüzlet?
Évekkel ezelőtt a TV-ben láttam egy riportot egy európai házaspárról, akik különös vállakozásba fogtak: elhatározták, hogy minden talált, eldobott vagy gazdátlan fényképnek otthont biztosítanak a világhálón. Hadd lássa mindenki, és akár csak egy pillanatig megöröklődjön a múlt. Egyszerű, csendes emberek voltak, ahogy mutogatták a legfrissebben talált képeket. Nem értettem, miért foglalkoznak ezzel- mi közük az ismeretlenekhez, akik némán néznek rájuk az avult papírról? Kinek kell egy fénykép-árvaház?
Most pedig azt nem értem, miért éreztem megmagyarázhatatlan késztetést arra ma reggel, hogy öszeszedjem az összes földre dobott, sárba döngölt fényképet? Nem tettem meg, de miközben elnézem most az ismeretlen ifjú párt, furcsa érzés kerít hatalmába. Eszembe jut John Keating tanár úr, aki noha kitalált karakter, számomra éppen annyira valós, mint az anyukám vagy a kedvesem. Ő volt az, aki a fejembe verte, kitörölhetetlenül: Carpe Diem. Mindenki fiatalon indul a világ akadályait legyőzni, de mindenki porrá lesz. Most, ma, itt, azt gondolom, we are so young now, we are so young, so young now, when tomorrow comes, we can do it all again: oly fiatalok, oly fiatalok vagyunk, amint eljön a holnap, megtehetjük még egyszer. Minő csalfa gondolat! Az idő álnokul ellop tőlünk mindent, a szépséget, a reményt, a jövőt, a tenni akarást.
Kíváncsiságból rákerstem a világhálón arra a honlapra, ahol tárolják a talált fényképeket. Ó, már nem is egy van… www.timetales.com, www.moderna.org/lookatme/, www.thefoundphoto.com/, www.livejournal.com/community/foundphotos/, www.lost-passport-photos.co.uk/, www.isthisyou.co.uk/, www.superfluous.com/, www.soundsfromthepocket.com/fpgallery.htm, www.fotosencontradas.com.ar/, és a listának nincs vége.
Mindenki meg akar őrizni egy darabkát a múltból, még ha nem is az övé, hiszen mindenki összekapcsolódik, mindenki egy, minden egy irányba vezet. Csak nem mindig vesszük észre.
