A kedvenc fish and chips étkezdénkben, a Papas-ban ültünk (Folkestone-ban található, Anglia legtutibb fish and chips helye, abszolút übertuti, tényleg!), és beszélgettünk. Párom, szokásához híven, mesélt néhány újdonságról, hírről a nagyvilágból, amiket naponta elolvas, számára nem tudok újat mondani, néha kissé idegesítő a dolog… szóval, elmesélte, hogy Ausztriában egy házaspár kettészakadása után a bíróság, az apa tiltakozásai és azon ismételt kijelentései ellen, miszerint az anya mentálisan instabil, a gyermekek kizárólagos felügyeleti jogát a fentemlített anyának ítélte.Innentől kezdve csak az erős idegzetűek olvassanak tovább. Nem viccelek.
Hét év elteltével az asszony szomszédja, furcsállva a tényt, hogy soha nem látja a gyermekeket (hárman voltak), feljelentést tett, majd amikor a rendőrség a füle botját sem mozdította, perrel fenyegetőzve érte el végül, hogy házkutatást tartsanak az asszony házában. Megtalálták a három gyermeket, a pincében; életben voltak, de mint utóbb kiderült, hét éven keresztül tartotta őket a saját anyjuk a sötétben, elzárva a külvilágtól. A legidősebb gyermek reagál az őt érő hatásokra, és valamelyest megvan benne a készség a kommunikációra, de a két kisebbik teljesen katatón, és állandóan az árnyékot keresik és a sötét zúgokat. Beszélni nem tudnak, saját nyelvet fejlesztettek ki maguknak. Természetesen az apa lett a gyámjuk, az anyára meg pszichiátriai kezelés illetve börtön jár.
Eszembe jutott Michael Haneke, az osztrák filmes zseni, akinek mindegyik filmje évekkel a megtekintése után is megmarad a nézőben, mivelhogy sokkolóak, és mindegyik egy-egy külön pszichológiai értekezés az ember kacifántos és gyakran érthetetlen gondolatvilágáról. Engem talán a Furcsa játék készített ki eddig legjobban: két értelmiségi fiatalember egyszerűen és minden látható ok nélkül rátelepszik egy átlagos házaspár életére, és lassan, apránként, megfosztva őket méltóságuktól, emberi jogaiktól, mindentől, ami alapvető jogunk, megkínozzák, egymás ellen uszítják, érzelmileg kikészítik őket. Kegyetlen, érthetetlen, megdöbbentő és elkeserítő metszete ez az ember belső világának. Nem tudom, miért pont osztrák rendezőről van szó, nem tudom, Adolf Hitler miért pont osztrák volt, az jutott eszembe, az osztrákok eszement, teljesen aberrált és taszító náció, na de könyörgöm, néhány egyed alapján nem lehet általánosítani, különben ugyanott tartanánk, ahol Hitler, aki mellesleg nem az egyetlen volt, aki teljes emberfajok kiirtásával írta be magát a történelembe.
A párom felhívta a figyelmem néhány érdekes dololgra ezzel kapcsolatban, amiken azóta is töröm a fejem. Hitler alacsony, fizikailag törékenynek mondható, csúnya és sötét hajjal megáldott ember volt, aki magas, erős, szőke és kékszemű egyedek egyeduralmában látta nemzete fennmaradását. Anélkül, hogy ennek a beteg embernek az eszméit támogatnám, felteszem a kérdést: nem mindannyian azt szeretnénk, ha a gyermekeink kicsit többre vinnék, mint mi? Nem mindenki a tökéletességet áhítja, így vagy úgy? Látom magam előtt a kicsi, jelentéktelen, csúnya és akkori szemtanúk szerint, a magánéletben egy szerény, barátságos, karizmatikus embert, aki szeretne teremteni valami tartósat, valamit, ami ő sohasem lehet; ennek érdekében munkát ad az emberiség egyik legtehetségesebb női művészének, Leni Riefenstahl-nak, arra kérve őt, hogy ábrázolja az ő eszméit. És a fiatalasszony, aki csak esztétikai szempontból összpontosít a munkára, megalkotja a mai napig legismertebb és legelismertebb dokumentumfilmet, Az akarat diadalát. Leni-t élete végéig nácinak mondták, minden tiltakozása ellenére. Az sem képes eldönteni, mit gondoljon róla, aki látta őt kilencvenakárhány évesen a kamerába nézni és a tehetetlenség és kétségbeesés küszöbén kijelenteni, hogy soha nem értett egyet Hitler népirtásával. Kit lehet felelőssé tenni? Egy megszállott rendezőnőt, aki három éven keresztül képes dolgozni egy-egy filmjén, saját kezűleg vágja meg az anyagát, és a lehető legjobbat akarja kihozni a témából- akármi is legyen az? Egy nagyratörő, két lábon járó kisebbségi komplexust, aki túl akar lépni saját jelentéktelenségén, és mivel rájön, hogy követik őt, semmitől sem riad vissza? A német nemzetet, aki vakon elhitte minden szavát, és vele együtt rohant a sötétségbe? Vagy azt, akit ma is érdekel a téma, aki mer beszélni róla, aki nem szemellenzős stílusban vágja rá az első szóra, hogy Hitler az antikrisztus? Emberekként képesnek kell lennünk beszélni erről is, ahogyan minden másról.
Mit lehet mondani egy anyáról, aki három gyermekét elzárva tartja éveken keresztül? Vajon nem a legkegyetlenebb az, aki életet ad egy emberi lénynek, majd megfosztja őt minden alapvető jogától? Hitler élete különben is rejtély a mai napig, és olyan elméletek is keringenek, hogy valójában zsidó vér is folyik az ereiben, mely tény soha nem nyert megerősítést, de egyesek szerint fontosabb az, hogy Hitler titkolta eredetét, és rettegett attól, hogy zsidó lenne. Akárhogy is, lehet azt mondani, hogy ő is saját gyökerei ellen harcolt.
Azt mondják, mindenkiben megvan a jó és a rossz, egymás ellen küzdenek, és valamelyik mindig győzedelmeskedik. Sokan és régóta foglalkoznak ezzel, és az örök kérdéssel, vajon miért ölte meg Káin Ábelt, miért született meg a gyűlölet az ember szívében, miért kínozzuk és öljük egymást, pénzért, hatalomért, szerelemért, földért, kincsekért, vagy csak úgy, minden ok nélkül? Miért volt sokáig több joga egy teljesen egészséges embernek az életre, mint egy testi rokkantnak, vagy szellemileg visszamaradottnak? És miért kell ma élnie egy olyan személynek, aki soha nem járhat, nem beszélhet, nem nemzhet gyermeket, miért kell ma egy halálos beteg asszonynak azért küzdenie, hogy az orvosok megrövidítsék a szenvedéseit, és kíméletes módon véget vessenek az életének? Hitler vajon nem csak Darwin elméletét vitte tovább? Darwin nem Istent tagadta meg? Hol kezdődött? Hol a vége?
Szeretném azt hinni, hogy sosem lennék képes bárkinek akarattal ártani, de hogyan tudhatnám előre? Ma mindenesetre elszomorít az emberi kegyetlenség, elszomorít, elkeserít, rácsodálkozom, mert nem értem, elsőre nem értem, aztán belegondolok, megpróbálom megérteni a másik álláspontot, a sötét oldalt, és néha úgy érzem, megértem, átérzem, és ilyenkor félek, nagyon félek. Vékony a határvonal, senki sem tudhatja, mikor lépjük át, mi váltja ki, sőt, még azt sem tudjuk, mi a határvonal. A jó és rossz definíciója sem világos… mint ahogyan szinte semmi ezen a világon.
