Monthly Archives: March 2007

Régi…

Hihi. Kb öt éve voltunk ilyenek…

Hon, do you remember…? *smile and a kiss*

twoasoneb.jpg

Valami más… (?)

Öhm. Ideje lenne így a február 18-ai Josh utáni időszámítás tényével együtt is VÉGRE MÁSRÓL IS ÍRNI EBBE A NYOMORULT BLOGBA! Hiszen a hétvégén láttam Frenák Pál Fiúk (Les hommes cachés- A rejtőzködő férfiak– mennyivel többet mond így…) című fantasztikus táncelőadását, immár harmadszorra, és elvarázsolt, immár harmadszorra; voltam az állatkertben, évek óta először, és különös melankólia fogott el egy lány-gorillát nézegetve az üvegen keresztül- a keze olyan volt, mint az enyém, csak nagyobb, sötétebb, és durvább… ott először éreztem valami furcsa kötődést, láthatatlan köteléket az ember és az elődje (?) között, ami egymás felé húzott minket… találkoztam Katámmal is, és a fórumos lányokkal… tegnap láttam a Mások élete című csodálatos filmet, ami letaglózott és kitépte a lelkem… a fórumon összeakadtam egy érdekes figurával, mondhatni, fehér holló a srác (igen Milán, te vagy az!), olyan jó váratlanul értelmes emberekre bukkanni és szót érteni velük (van úgy, hogy egyedül érezzük magunkat, de nagyon, aztán kiderül, hogy nem is, mert mindig van valaki, aki helyrebillentse a lelkivilágunkat)… read more »

Kezek násza

Kata látta helyettem is- az élet írta, nem én- csak remélem, valamelyest sikerül visszaadnom a pillanat varázsát.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Sötétedni kezdett a kinti világ, midőn a vonat monoton kattogása félálomba ringatta a fiatal férfit. A fülkét áporodott emberszag és fáradt gondolatok töltötték be. Hazafelé vitte a vonat a férfit, hosszú, felszínesen pezsdítő és egyben gyötrelmes esték sorozatát követően, melyek során lényegtelen emberekkel találkozott, lényegtelen eszmecseréket folytatva velük lényegtelen témákról. Fáradt volt, most érezte csak, mennyire. Résnyire nyitott szemei a külvilág száguldó árnyait követték, a fák girbegurba, fenyegető karjait, a sekély dombvidéket, a kietlen szeméttelepeket és szegényes portákat. Komor hangulatát csak fokozta a tudat, hogy mellette ül az egyetlen személy, akihez valaha gyengéd érzelmek fűzték, és ő legalább annyira távol van most tőle, mint egy másik galaxis. Ő is szótlanul tespedt el az ülésen, és a mellkasán összefonta a karjait. Combját oda-odazötykölte a vonat a másik férfiéhoz. Farmeranyag ért farmeranyaghoz; némán, finoman súrolták egymást a szövetszálak, és az érintkezés finom, észrevétlen hullámokat bocsátott a levegőbe. read more »

Musica mia

josh_14_sm.jpg

josh_14.jpg

Alla luce del sole (VI.)

“Érzem, sírni volna most jó…”

VI.

-Most már áruld el, kivel randizol –állt meg Tim az ajtóban. A busz alig engedett be fényt, de Josh így szerette: a félhomály nyugtatóan hatott rá a sok fellépés után, ahol fények világítottak a szemébe. Éppen felvette a pulóverét és megigazította az alatta lévő inget. Bizonytalanul nézett a tükörbe; válaszolni akart Tim-nek, de mit mondhatott volna? Egy nyomorékkal? Hiába is mondaná, mennyire klassz nő… és azt is bizonygathatná napestig, hogy nem randiról van szó. A legtöbb ember szemében a fogyatékos személyekre aggatott címke oly nagy, hogy semmi más nem látszik ki belőlük. Josh nem érezte felkészültnek magát, hogy egy korlátolt, érzéketlen fickóval eszmecserét folytasson Anne-ről, így hát megfordult, ránézett, és a könnyű utat választotta. read more »

Oh.

josh_12_sm.jpg

josh_12.jpg

Vegyeske

Nem szeretem, ha éppen két dimenzió között lebegek; vagy legyek a béka segge alatt, vagy a hetedik mennyországban. Most éppen valahol félúton, a nyamvadt nihil környékén leledzem, na, annyira azért nem rossz a helyzet, szóval nem kell félni, de nem érzek úgy, ahogy szeretem, ha érzek. (Értelmes is vagyok, ha akarok, mi?) read more »

Alla luce del sole (V.)

Nagyon, de nagyon szeretem őket…

V.

-Annie, kész vagy?

Janice elrendezte a blúzát, majd ellenőrizte a sminkjét a tükörben. Végtére is, első sorban fog ülni, ki kell néznie valahogy, nehogy felvétel készüljön, és utólag szégyenkeznie kelljen… Az apja külön kérésére az a döntés született (Anne akarata ellenére), hogy Janice elkíséri nagynénjét a Denver-i előadásra. Anne két napig érzelmi roncsként élt a szállodában, és sem Janice, sem Helen rábeszélésére nem volt hajlandó ennivalót venni magához. Fenyegetőztek, kérlelték, zsarolták, hogy ha nem eszik, bevitetik a pszichiátriára- semmi sem használt. Anne szomorúan nézett maga elé, és a legdurvább szavakra, a leghangosabb kiabálásra sem reagált; miután az utat Dallas-ból Colorado államba is teljes szótlanságban tette meg, Janice telefonált az apjának. read more »

Alla luce del sole (IV.)

Bele fogok dögleni, bele én. Dicső és szépséges, katartikus halál lesz!

IV.

A fenébe, a fenébe, a fenébe. Anne a haját fésülte, jobban mondva tépte, összeszorított szájjal, gombóccal a torkában. Ha csak eszébe jutott, hogy Joshua látta őt, amint- a puszta gondolatra a szép emlékből groteszk, szánalmas cirkuszi mutatvány lett, melyet soha nem lesz képes kiverni a fejéből. Szíve haragosan dobogott, a kitépett hajszálak pedig sötéten tekeregtek a szemetes mellett. Anne könnyes szemekkel dobta a padlóra a fésűt. Semmi mást nem kért az élettől, csak azt, hogy láthassa Joshua-t, ő maga pedig láthatatlan lehessen. Miért kellett megtörténnie? Miért pont oda ment aznap délután? read more »

J.

josh_8_sm.jpg

josh_8.jpg

Meghajlás

Christopher Reeve, vagyis Superman. Életem legelső szerelme már több, mint 2 éve halott. És most olvastam egy cikket a család fotós barátjának tollából, aki elmeséli, hogyan és mikor ismerte meg Chris-t, milyen közvetlen és kedves ember volt, mikor történt a baleset, és milyen csodálatos társat kapott Dana személyében. Csupán három év jutott nekik felhőtlen boldogságban, de Dana férje balesete után is a végsőkig mellette állt. Chris halála után visszatért énekesi karrierjéhez, ám tavaly márciusban elvitte a tüdőrák. Negyvennégy évesen. Sohasem dohányzott.

Már nem is csodálkozom azon, hogy pont most került a kezembe a cikk, hiszen egy mozgássérült és egy egészséges ember kapcsolatát boncolgatom a magam kezdetleges, esetlen módján. Szívfacsaró történet lesz, ha le bírom írni; talán nem kellene túlfeszítenem a húrt, de nem tehetek róla, szadistának, lélekfacsarónak születtem: katarzis mindenek előtt. Hadd szenvedjek, hadd szenvedjen velem, aki olvassa.

Azért döbbenetes, micsoda emberi sorsok léteznek…

Zizzzzz

Lebegés van. Bőgés minden előzmény nélkül. Percekig, aztán amnézia. MI VAN?! Mi folyik a lefolyóba? Megzizzentem? Megint? Mikor lesz ennek vége? Mikor leszek képes megnézni valamit, azt mondani rá, hogy “klassz volt” aztán pá? Finito? Basta? De jó lenne normálisnak lenni, hej! Ehelyett a monitorra tapadok, és olvasgatok egy sík ismeretlenről. Hullára nem hat meg éppen most ebben a pillanatban, de ha meghallom énekelni, facsarodok mint egy citromos csók. Hát mi ez már megint? Békességet, csendet, nyugit akarok! Nem vihart és szélvészt, és legalább egy kicsit kisebb intenzitással, ha kérhetném, az új érzéseket bekapcsolni odafönt, hallja-e, Isten úr? Egy sima eufóriának már tudnék örülni. Annak is, ha nem toccsannék a képernyőre, és nem lenne ínhüvelygyulladásom a sok photoshopolástól. Ja, és kéretik a perverzitás határait súroló agyszüleményeket visszatartani másnak. Muszáj teletömködni a fejem olyannal, ami más, normálisabb egyedeket minimum röhögésre, és legrosszabb esetben a velem való kapcsolattartás beszüntetésére késztet? Magyarázatot követelek mindezekért. És unom már, hogy a mobilom akkor csörög, ha a kezembe veszem. Lesznek szívesek leszállni rólam odafönt!!!

Alla luce del sole (III.)

(Régebben láttam egy ilyen versenyt… a szívem szakadt bele a látványba. Olyan sokat tanulhatnánk azoktól, akik hátrányos helyzetben is képesek kifejezni önmagukat…)

III.

Anne ébren feküdt az ágyban, fülében a másodpercmutató jelezte az idő múlását. Csigalassúsággal teltek a percek, és minden tik-tak egy újabb gondolatot szült. Anne fáradt volt, de képtelen elaludni; még nagyon sok órának el kellett telnie az esti koncertig, és utána két teljes napig nem is láthatja Joshua-t. A puszta gondolatra rettegés kerítette hatalmába: csak akkor érezte teljes embernek magát, ha hallhatta a férfit. És ettől még jobban megrémült. Mi lesz, ha vége lesz? Mihez fog akkor kezdeni? Nem érezte, hogy bármi is éltetné őt azután. Nem tudta ellátni magát, csak hatalmas erőfeszítések árán; Helen, a képzett ápolónő, aki mindenhova elkísérte őt, szinte vele élt, Helen, a nélkülözhetetlen, el fog utazni, két teljes évre. Egy embert beengedni a privát szférájába keserves élmény volt Anne számára, aki családja elvesztését követően nem mert senkivel sem bizalmas kapcsolatba kerülni. Érezte, nem lenne képes még egyszer végigcsinálni. Férfiakról pedig szó sem lehetett… kegyetlenség lenne bárkit is maga mellé láncolnia, és önmagát tenné ki a világ legfájdalmasabb érzésének, ha hagyná, hogy csupán egy kis ideig legyen boldog valakivel. Amellett meg ezidáig senki sem bukkant fel az életében, aki pótolhatta volna Matt hiányát. read more »

Vasárnap

Gyerekek, 12 órát aludtam… a sztárokajégen után bezuhantam az ágyba és akkorát aludtam mint egy ház! kellett már… reggel pedig ötven percet tapostam, majd két órát töltöttem a kertben (annyira el van hanyagolva, egy hónap kell, amíg mindent megcsinálok benne… gyomlálás, a fű “átszellőztetése”, a fácskák körül kiszedni a füvet, stb), és délben reggeliztem. :) Most pedig frissnek érzem magam, és Josh “Smile”-ját hallgatom, és közben Charlie Chaplin áll előttem és lóbálja a sétapálcáját, és persze a lelkem túlcsordul a pozitív gondolatoktól. :) Ha már meguntam a Smile-t (kb egy óra), végre valahára rávetem magam a sorozataimra…

Gyönyörű a tavasz…

Alla luce del sole (II.)

(Egyre jobban fáj ez a sztori, de ha beledöglök is, ki kell írnom magamból…)

II.

Anne kívül-belül didergett, ha felemelte pillantását a mega-komplexumra. Barátságtalan és hideg, szürke ipari arcával a houstoni Reliant Arena teljesen távol állt attól a képtől, melyet a nő dédelgetett, ha Joshua-ra gondolt. Nem volt mit tenni: ha itt lép fel, akkor itt lép fel.

-Nahát, ezt mind megtölti ez a csodafiú? –kérdezte Janice. Lassan tolta a nagynénjét, és Anne orrát csiklandozta a fiatal lány túlzottan édeskés parfümje. Ő maga a savanykás illatokat kedvelte, de Matt halála óta nem használt semmit.

-Megtölt ő nagyobb stadionokat is –mosolygott elnézően, összehúzva magán a kardigánt. –A hangja betöltene egy ennél sokkal hatalmasabb teret is. Egyszer hallanod kell élőben…

-Fogom is, majd. Egyszer –tette hozzá Janice egykedvűen. Nem értette, hogyan szerethet a nagynénje egy ilyen nyávogi alakot, egy „popera” jelenséget. A hideg is kirázta a hangjától; a My chemical romance volt számára a minden, és minden más zenét fumigált, mint a legnagyobb szakértő. –Mikor jöjjünk érted?

-Majd csörgök… szerintem 11 után. Nálam lesz a mobil.

-Rendicsek, Anne –hajolt le Janice a nőhöz. Lágy puszit nyomott a sápadt arcra, és fiatalos mosolyától Anne-nek egy pillanatra felragyogott a lelke. Megsimogatta a lány hamvas orcáját, és a furcsa, hol bohókás, hol mogorva lány iránti szeretete röpke ideig elfeledtette vele az élet borzalmait.

-Jó bulizást Mike-kal! Érezzétek jól magatokat! –kiáltotta Janice után, aki mosolyogva integetett, majd villámgyorsan eltűnt. Anne sóvárogva nézett utána; lehunyta a szemeit, és felidézte, milyen volt, amikor még tudott szaladni, amikor egy szempillantás alatt felpattant egy villamosra, amikor át tudott sietni a zebrán, és a hosszú haját lengette a szél. Az emlékek fájdalmasan hasítottak belé, pedig hét éve már, hét hosszú éve… megborzongott a koraesti szél hidegében, és lassan a mozgássérültek bejáratához kormányozta a kocsit. read more »

Azért sem változunk…

Jaj dehogynem.

Teljesen fel vagyok most kavarva- én nem ezt láttam benne- lehet, hogy megváltozott- lehet, hogy nem képes ellenállni a kísértésnek- basszameg, ki lenne képes, amikor nők százezrei omlanak a lábai elé- megértem, meg én, az ember, a férfit megértem- de gyászolom azt a félénk, szerény, félszeg srácot, aki mozdulatlanul zengette tele a nézőteret, aki a hangját tette a középpontba, és nem saját magát. A hangját kapta, adták neki, céllal adták, és nem önös érdekek kielégítéséért, nem azért, hogy becsapja a nézőket, fogja a kezüket és azt hazudja nekik tíz másodpercen át, hogy fontosak neki. Ezer százalék, hogy ha az én kezemet fogná, elvinne a mentő- de ez nem az a fiú, akibe beleszerettem. Ez az ember túlnőtte a hangját, és alárendelte azt, illetve a közönséget is, saját magának; imádja, hogy imádják. És közben a lényeget veszíti szem elől. read more »

House!

Darling, don’t read on unless you’ve seen episode 3/15!!! That applies to everyone else.

Dammit, I swooned the minute he started playing that piano! And Dave Matthews joined in… that was a mesmerising moment. So beautiful!

The medical case blew me away, and it raised such a tough question- is it worth having a gift, if you can’t have a life? People love you if you’re unusual, if you’re gifted… it’s human nature, we are drawn to any manifestation of higher powers, we just can’t help it. The more gifted someone is, the more we are drawn to them, like helpless little nails to a gigantic magnet. I know I work like that. It’s pathetic and despicable, but I can’t help it. read more »

Ch-ch-ch-ch-changes

Things change… I have to accept it. But so suddenly?

Two weeks ago I heard an angel sing. Now I see a sex-idol walk between the rows, letting women tear him to pieces (almost). Does my stomach signal something? Yes. Am I happy? Hard to say.

I hate changes… and that’s all I’m getting these days. My better half, the one who puts up with so much from me, the one who always behaves patiently when I should be slapped a couple of times, is far away, out of sight, out of hearing. The light is not on when I come home. I am cold in bed when I hop in. I do the shopping, I do the cleaning, and the house, as a result, is rather dirty. I don’t fight with Kitty, and she craves it. I don’t cook, because there is no one to cook for. I eat salads, chocolate, yoghurt if starving. The kitchen is a mess. I don’t rush home, because there is no one to rush to. Actually, I thought I was fine up to this moment, but no, I hate it all. read more »

Sóhaj

Ok, lehiggad, elfogadja, kész, nem nyavalyog. Nem kaphatok meg mindent az életben, a fenébe is!!! Olyan kurva jó dolgom van, hogy tartsam a szám és adjak hálát naponta, mindenkinek! :)
Majd látom máskor… két év múlva mondjuk. Végtére is, Tori-nak hat évébe telt idemászni hozzám :)

Na.

Hát idehoztam, mert borzongok ettől a képtől!!!!!!!!! vagy inkább, bizsergek… döbbenetes kép…

picture_228.jpg