Dear Theo,
You were right. It’s so good to be home. To live in peace for a time. Once again, thanks to you, life seems precious to me. Something to be valued and loved. Once again I’m working. You know how for years, whenever I saw anything that moved me, I felt the need to draw it. To get it down on paper, no matter how crudely. Now, for the first time, I’ve begun to wonder, could this be the way for me? A man or a woman at work. Some furrows in a plowed field. A bit of sand, sea, or sky. These are subjects so difficult, and at the same time, so beautiful that it’s worth spending one’s whole life trying to capture the poetry that’s hidden in them.
How many times have I had the same feeling? Seeing a crumpled face, or a lonely glance, or a happy embrace, a beautiful scenery, a breathtakingly brave little flower amidst the cement-jungle. I keep having the feeling that I need to write these down, I have to, and when I don’t succeed, I feel depressed and useless. Hell, do I want to raise myself to the genius of Vincent Van Gogh? No, no. I know my place in this world, and it is not anywhere near this lonely character. But I find it terribly sad and wonderful that he had the same thoughts as I.
Just as he, I want to be useful. But I don’t know how.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Drága Theo, igazad volt. Nagyon jó itthon lenni. Békében élni egy darabig. Az élet, hála neked, ismét értékes lett számomra. Értékelem és szeretem. Ismét dolgozom. Tudod, hogy évekig, ha megláttam valamit, ami megérintett, a szükségét éreztem, hogy lefessem. Hogy papírra vessem, bármilyen durva vonásokkal. Most először kérdezem meg magamtól, vajon ez a nekem kijelölt út? Egy munkás vagy munkásasszony. Egy lyuk a lekaszált mezőn. Egy kevéske homok, tenger, vagy égbolt. Ezek olyan nehéz témák, és mégis oly csodálatosak, hogy megéri egy életen át próbálkozni azzal, hogy megtaláljuk a bennük rejlő költészetet.
Úristen, hányszor éltem meg ezt az érzést? Hgy muszáj leírnom valamit, különben megbolondulok. Egy-egy szomorú arcot, vagy szenvedő pillantást, vagy boldog ölelést. Festői tájakat, aprócska szépségeket, melyek naponta körülvesznek bennünket. Persze, legtöbbször tök fölöslegesen próbálkozom, mert csak elszúrom saját magamnak is az élményt, és ilyenkor magamba zuhanok és fölöslegesnek érzem magam. Ó, eszemben sincs a Vincent Van Gogh nev zsenihez hasonlítani magam: tudom, hol a helyem a világban, és a közelében sem vagyok ennek a magányos és szomorú alaknak. De ijesztőnek és egyben csodálatosnak találom, hogy ő is megélte ugyanazt, amit én.
A Nap szerelmese című amerikai filmet fordítom, és egyre közelebb érzem magamhoz ezt a Vincent nevű ürgét. A hónap végére pedig az ő leveleiből felolvasott szöveget kaptam, egy dokumentumfilmet, ami előre látom, gyönyörű lesz. És pont tegnap hallottam azt a csodálatosan szép dalt, aminek a szövege könnyekig hatott, róla.
Ahogy ő is, én is hasznos akarok lenni. De nem tudom, hogyan.
