Noondarkly

(szóval ez lett volna az egyrészes, de mégsem egyrészes lesz, úgy tűnik)

I.

-Fáradt vagy?

-Egy kicsit. Nem baj. Már csak… húsz koncert. Fejen állva is kibírom- vigyorgott a fiatal férfi, ingét begombolva. Tim bólintott, és magára hagyta az énekest az utolsó percekre, mint általában. Josh-nak szükségesek voltak ezek a percek. Nem imádkozott, nem fohászkodott semmilyen látható vagy láthatatlan hatalomhoz, de szüksége volt egy kis időre ahhoz, hogy a belőle szerteáradó gondolatokat, energiákat összegyűjtse, és később átadhassa a közönségnek. Lélektelenül nem tudott énekelni, és nem is akart.

A rakoncátlan hajat megfésülni fölösleges lett volna, így csak beletúrt a kezével. Nadrág, ing rendben, minden más rendben, torka várakozó állapotban, szíve hangosan dobog, mint általában. Austin, Texas, egyik kedvenc városa. Nem létezik még egy olyan tisztaszívű, őszinte, az örömöt és bánatot ilyen lelkendezve felvállaló nép, mint a texasiak. Még akkor is vele énekeltek, ha a legtöbbjüknek a hang felénél levegőt kellett venniük. Hálájuk minden alkalommal meghatotta a férfit, aki most is türelmetlenül várta, hogy átadhassa magát nekik.

-Harminc másodperc, Josh.

-Megyek, Tim.

Mély levegő, hunyorít, kontaktlencse a helyén, ing begombolva, oké. Rajta.

Anne összekulcsolt kezekkel meredt a színpadra, ahol előbb a férfi árnyképe rajzolódott ki a háttérben, majd ő maga is megjelent. A közönség morajától a dal első néhány sora nem is hallatszott, ám amikor elcsendesültek, a teret betöltötte Joshua álomszép, erős hangja. Anne számára, a gondolataiban, az álmaiban, ő mindig Joshua marad: Joshua, a gyönyörű, az angyali, az életben szeretnivalóan pajkos és fiatalos, a színpadon pedig a felsőbb hatalmak által kiválasztott, a hírnök. Eme gondolatait soha nem osztotta meg senkivel: úgyis kinevetnék. Ő tudta, érezte, amit éreznie kellett, nem volt szüksége egyetértésre senki részéről.

A férfi hangja szárnyalt, majd alábukott, simogatva ölelte magához a dallamot, és eme ölelésnek olyan szépséges hangzást adott, hogy Anne máris érezte, ahogy a szeme könnybe lábad. Nem hallott mást, csak a szépséget, a megbocsátást, az alázatot, a szeretetet, és mindent, ami jóváteheti a világ bánatát; lelke megnyílt, kitárta karjait, befogadott minden sajgót és szenvedőt és magányost, és velük sírt a fájdalom alkonyán. Érezte az életet a lábaiba költözni, hallotta a boldogság sóhaját a szívében csilingelni, látta a gyönyör megtestesülését- ott hajlongott előtte, tőle néhány méternyire, és ontotta, ontotta magából azt, ami nélkül Anne már rég feladta volna. Ujjai egymásba kapaszkodva, görcsösen akartak valamit, tartani, csinálni, bármit, csak a tehetetlenséget ne. Bárcsak vele hajlonghatna, bárcsak vele repülhetne, bárcsak…

-Ez igen- kurjantott Josh, miután befejezte az első két dalt. –Tudtam, hogy klasszak lesztek, és eddig nem csalódtam bennetek! Ilyen közönségnek mindig öröm énekelni! Köszönöm! –hajolt meg, a mikrofont a szívéhez szorítva, ahogy szokása volt egy ideje. –Lesznek új dalok, de lesznek régiek is… és kivételesen… kivételesen, mert ez a kedvenc városom –a közönség majdnem elevenen felfalta, és Josh csak nevetett- a show végén kívánságlistát várok! Lehet kérni! De lehetőleg olyat, amit már énekeltem –vigyorgott. Hatalmas, megszűnni nem akaró taps.–Oké, ezt megbeszéltük, és akkor lássuk a folytatásban, mi várható…

A férfi lebegett a dallamon, érezte, ahogy a hangja könnyedén száll a légtérben, erőlködés nélkül ki tudta énekelni a legnehezebb hangokat; különös erő volt ma vele, és bizonyos volt abban, hogy a közönségnek köszönheti. Hálás volt nekik, amiért ennyire megkönnyítették a dolgát a turné kétharmadánál. Más körülmények között kimerülten botorkált volna egyik városból a másikba, de ezen a napon annyi energia áramlott belé, hogy úgy érezte, egy örökkévalóságig tudná folytatni.

Szinte minden dal végén az emberek állva tapsolták meg, mosolyogva, füttyentve: egy merő energiabomba volt az este, és Josh fürdött az elismerésben és az örömben. Szemével kutatta pillantásukat, próbálta személy szerint megköszönni nekik, ahogy tudta, de a fények túl erősek voltak a koncert első részében. Utána kicsit elhalkult a hangzavar, jöttek a lassúbb dalok, csak gitár, vagy zongora kíséretében. Elénekelhette a February song-ot, ami mai napig keserédes emlékeket ébresztett benne, egy talán soha nem is igaz volt szerelemről, csúfosan kihalt parázsról, időcibálta összetartozásról. Sejtette, hogy nem mindenki érti a dal címét, de jól is volt ez így: a szavak egy elvesztett barátról szóltak, és csak ő tudta, hogy a January-hoz fűződő, még mindig pislákoló érzelmeit panaszolta el minden egyes alkalommal. Az élet velejárója a búcsú, mondták neki nem egyszer, de sosem volt képes megérteni, miért, és elfogadni sem tudta. Ami tökéletes, annak miért kell véget érnie?

A dal végénél néhány pillanatig elmerengett, elvesztette a kapcsolatot az őt figyelő emberekkel, és a beálló csendbe orkánként robbant bele a közönség ujjongása. Josh a székből mosolygott vissza rájuk, hátrahagyva saját világát, ők pedig állva ünnepelték.
Mindenki állt, kivéve egy személyt a legelső sorban.
Josh önkéntelenül odanézett; az este folyamán észrevette, hogy az a valaki nem áll fel a többiekkel, de ez az ellentét ezúttal harsogva mutatta meg magát. A fények még mindig halványan világították be a teret, és a férfi mosolygó pillantása egy fiatal nő könnyáztatta arcára esett.

-Ilyet nem láttam még, Josh- verte vállon David. –Ettek a tenyeredből, sőt, az ujjaid hegyét is leszopogatták. Még egy Rammstein számot is beettek volna tőled ma este.

Josh nevetve huppant le a hatalmas trailer kényelmes foteljébe. Vizes volt a haja a zuhany után, és erőtlenek a végtagjai, de a lelke szárnyalt.

-Nem tudom, mi volt a levegőben, de…

-Nem telihold van? –kérdezte David, az eget fürkészve a félrehúzott függöny mögül.

-Nem tudom, teli vagy nem teli, de valami volt ebben az estében, én is éreztem –fújta ki magát Josh. Ernyedten pihent a fotelben, hagyta, hogy a trailer kényelmesen összerázza tagjait, csontjait, és várta a jóleső fáradság következő állomását, az álmosságot.

-Lesz erőd a holnapra?

-Mernék nemet mondani –nevetett Josh halkan. –Lesz, persze. Mindig van. Huszonhat vagyok, az ég áldjon meg, David Foster. Ha egy Jagger elugrál kilencvenévesen, akkor én is.

David Foster nevetve legyintett. Eh, a fiatalság… Josh-ban olyan energiák gyűltek fel, amiket most kell kihasználni, most kell kisajtolni belőle, amit át kell adnia az embereknek, mert lehet, hogy később már túl késő lesz.

Josh lassan pislogva nézett ki az ablakon. Az éjszaka árnyai, a fák és az út menti dombok hűségesen követték lakókocsijukat. Talán lassabb módja volt az utazásnak, mint a repülés, de a férfi jobb szerette tudni, merre jár, és az idővel együtt végigjárni az útvonalat. Amerika oly szépséges, mondta mindig, hogy nem pazarolja el a látványt csak azért, hogy egy óra alatt szállodában alhasson. Szeretett a trailer-ben aludni; kényelmes volt, barátságos, zárt, mégis zavartalanul ráláthatott a világra. Általában egyedül utazott a kocsiban, de ezen az estén David elkísérte. Jó barát volt, régi üzlettárs, és igaz mester. Mindenre megtanította, amire a szakmában figyelni kell, és emellett soha el nem avuló bölcsességekkel látta el a férfit.

January… miért jut eszébe ilyen gyakran? Hiszen több, mint fél éve nem voltak együtt, és utoljára év végén látta, akkor is futólag, egy jótékonysági esten. A lány, akárcsak ő, egyedül volt, mégsem jutott alkalmuk beszélni egymással. Csak egy szomorkás mosolyra futotta a férfi, és egy komoly pillantásra a lány részéről.

-El lehet felejteni valakit teljes egészében? –kérdezte elgondolkozva, a semmibe bámulva.

-Nem nagyon –mondta David, kezében egy sörrel, feltéve a zokniba bújtatott lábait az asztalra. –Jan?

Josh fészkelődött egyet.

-Már nem hiányzik annyira… de mégis, a gondolataim vissza-visszatérnek hozzá.

-Mert nem akarjuk elengedni, akit szerettünk… és aki szeretett bennünket. Az ember fél, hogy talán nem lesz több lehetősége –nézett rá David.

-Ez eszembe sem jutott… mármint, hogy nem lesz több lehetőségem –bökte ki Josh. –Vagyis…

-Mert a világ urának hiszed most magad –mosolygott rá David. –Ismerem az érzést… most minden szép, minden jó, minden lehetőséged megvan. Bármit megtehetsz. Isteni érzés, felszabadító, tudom, mert én is voltam ott. De… megtörténhet, hogy nem minden úgy megy, ahogy szeretnénk, tudod? És ezt most nem azért mondom, hogy letörjem a világba vetett lelkesedésedet…

-Vettem, apó –kuncogott Josh. –Tudom, hogy lesz pofáraesésben is részem bőven.

-Kívánom, hogy ne legyen, fiam –mosolygott rá David. –Klassz ember vagy, megérdemled, hogy kegyesen bánjon veled a sors.

-Eddig úgy volt… egy szavam sem lehet –válaszolta Josh, kezeivel végigsimítva szemein. –De most azt hiszem, ha nem mondok jóéjszakát, be fogok aludni a következő mondatodba…

Az idősödő férfi mosolyogva tápászkodott fel, hogy kidobja az üres sörösüveget. Mire visszatért a két lépésre lévő szemetestől, Josh már aludt is.

Anne a paplanon pihentette kezeit; fáradtak voltak, sokat dolgozott, bennük volt az enyhe fájdalom, csak jelzésként, hogy a nő vegyen vissza kissé. Nem érdekelte, hiszen muszáj volt tennie, amihez értett, az egyetlen dolgot, ami megmaradt neki: a kosárfonást. Lefoglalta, múlatta az időt, elvonta a gondolatait, hasznossá varázsolta üres és jellegtelen létét. A befolyó pénzt az alapítvány számára utalta át; amire szüksége volt, mind megkapta Jonathan nagybátyjától, aki bőkezűségéről volt ismert messze Texas határain túl is. Anne-nek soha nem kellett kérnie, mindig mindene megvolt.

Lelke azóta is azt a szépséget visszhangozta, amit néhány órával azelőtt kapott Joshua-tól. Újra meg újra átélte a dalokat, a borzongást, az örömöt, mely átjárta sérült testét, valahányszor a fiatal férfit hallotta énekelni. Ha ő énekelt, minden rendjén volt, bármi megtörténhetett, ő ismét boldog volt, elégedett, és egészséges. Teljes tagja a társadalomnak, nem pedig lesajnált, megtűrt, babusgatott nyomorék. Napról napra fáradtabbnak érezte magát. Belefáradt a bizonyításvágyba, mely állhatatosan kapaszkodott beléje, a reménykedésbe, hogy minden megváltozhat, és az emlékezésbe, ami egyre tehetetlenebben hagyta hátra a belül öreg testet. Minden, minden tökéletes volt… tökéletes. A ház, a baba, Matt, a vállalat. És aztán, egyetlen pillanat alatt, minden odalett.

don’t give up, it’s just the weight of the world, when your heart’s heavy I, I will lift it for you

Valahol, mélyen, messze, mintegy varázsszóra, megszólalt a hang, mely életben tartotta Anne-t az elmúlt egy év alatt, amikor legbelül legszívesebben feladta volna. Mintha tudta volna, mikor kell megszólalnia: mindig akkor zengett fel szívében Joshua meleg, szeretetteljes hangja, amikor Anne a legnehezebb pillanatokat élte át. Honnan tudja? Lehet, hogy én teremtem oda? Lehet, hogy áltatom magam? Fájt az igazság, mely ott leselkedett vágyai mögött, de Anne keserűen félresöpörte, és néma könnyeinek utat engedve hagyta, hogy messzi, láthatatlan pártfogója álomba ringassa őt. (folyt köv)