Azért sem változunk…

Jaj dehogynem.

Teljesen fel vagyok most kavarva- én nem ezt láttam benne- lehet, hogy megváltozott- lehet, hogy nem képes ellenállni a kísértésnek- basszameg, ki lenne képes, amikor nők százezrei omlanak a lábai elé- megértem, meg én, az ember, a férfit megértem- de gyászolom azt a félénk, szerény, félszeg srácot, aki mozdulatlanul zengette tele a nézőteret, aki a hangját tette a középpontba, és nem saját magát. A hangját kapta, adták neki, céllal adták, és nem önös érdekek kielégítéséért, nem azért, hogy becsapja a nézőket, fogja a kezüket és azt hazudja nekik tíz másodpercen át, hogy fontosak neki. Ezer százalék, hogy ha az én kezemet fogná, elvinne a mentő- de ez nem az a fiú, akibe beleszerettem. Ez az ember túlnőtte a hangját, és alárendelte azt, illetve a közönséget is, saját magának; imádja, hogy imádják. És közben a lényeget veszíti szem elől.

Rossz csalódni valakiben… nagyon rég csalódtam, nem is emlékszem már, mikor volt ilyen. Próbálok normális emberként reagálni, de ez nálam nem így működik. Nem kellett volna mást hinnem róla, mint ami. És főként, nem kellene most olyan drámát faragnom e köré az egész köré, mint amilyet faragok. Senki sem halt meg, a hangja ugyanaz maradt, ő maga sem változott, azt hiszem- ugyanaz a bohóc, vidám lökött pasi, aki úgy vágja a különféle akcentusokat, mint a leggyakorlottabb színészek, aki a színpadon átalakul- nos, eltelt néhány év, feleszmélt, várható volt valójában, de már másnak látom, és nem szeretem, ha ennyire másnak látok valamit vagy valakit.

Ahelyett, hogy örülnék: legközelebb majd mellettem fog elsétafikálni a koncert közben.

De valahogy mégsem örülök.

Post a Comment

Your email is never published nor shared. Required fields are marked *

*
*