Noondarkly

Lebegés van. Bőgés minden előzmény nélkül. Percekig, aztán amnézia. MI VAN?! Mi folyik a lefolyóba? Megzizzentem? Megint? Mikor lesz ennek vége? Mikor leszek képes megnézni valamit, azt mondani rá, hogy “klassz volt” aztán pá? Finito? Basta? De jó lenne normálisnak lenni, hej! Ehelyett a monitorra tapadok, és olvasgatok egy sík ismeretlenről. Hullára nem hat meg éppen most ebben a pillanatban, de ha meghallom énekelni, facsarodok mint egy citromos csók. Hát mi ez már megint? Békességet, csendet, nyugit akarok! Nem vihart és szélvészt, és legalább egy kicsit kisebb intenzitással, ha kérhetném, az új érzéseket bekapcsolni odafönt, hallja-e, Isten úr? Egy sima eufóriának már tudnék örülni. Annak is, ha nem toccsannék a képernyőre, és nem lenne ínhüvelygyulladásom a sok photoshopolástól. Ja, és kéretik a perverzitás határait súroló agyszüleményeket visszatartani másnak. Muszáj teletömködni a fejem olyannal, ami más, normálisabb egyedeket minimum röhögésre, és legrosszabb esetben a velem való kapcsolattartás beszüntetésére késztet? Magyarázatot követelek mindezekért. És unom már, hogy a mobilom akkor csörög, ha a kezembe veszem. Lesznek szívesek leszállni rólam odafönt!!!