Nem szeretem, ha éppen két dimenzió között lebegek; vagy legyek a béka segge alatt, vagy a hetedik mennyországban. Most éppen valahol félúton, a nyamvadt nihil környékén leledzem, na, annyira azért nem rossz a helyzet, szóval nem kell félni, de nem érzek úgy, ahogy szeretem, ha érzek. (Értelmes is vagyok, ha akarok, mi?)
Műkorcsolya világbajnokság zajlik, de ahelyett, hogy gyönyörűséggel töltene el minden perce, arra az egy szerencsétlen nyomorult kis franciára tudok csak gondolni, aki robotizmusával bedurrogtatta magát az élre, és valszeg holnap meg is nyeri, világbajnok lesz, a világ legjobbjai között lesz említve a neve, ott lesz Viktor Petrenko, Kurt Browning, Jevgenyij Pljuscsenko, Stéphane Lambiel mellett– érzitek, ahogy feszül valami a levegőben, ahogy az elemek felcsattanni készülnek, és a világegyetem egyensúlya kibillen önmagából? Mert én igen; vihar közeleg, a képtelenség, a meg nem történhetőség, az engedélyezhetetlenség vihara- nem és nem, nem történhet meg. Márpedig, meg fog… jobb, ha hozzászokom. De számomra Brian Joubert soha nem lesz odavaló, a nagyok közé.
Szóval a várt katarzis nem jön el most a műkorcsolya vébével, márpedig minden évben szinte 1994 óta erre az egy hétre várok, ez számomra az év fénypontja, a műkorcsolya bajnokságok, de leginkább a VB, a legnagyobbakkal. És most itt vannak a legnagyobbak, és gyönyörűek, legalább tízen vannak, akikért rajongok, de nem, az az egy kis takony elrontja az egészet. (Ha megint a You are loved-ra korizik a gálán, sikítani fogok.) Persze, Zsenya sehol… de már nem is biztos, hogy szeretném, ha visszajönne. Ha meg is veri ezt, ezt a, szóval ezt, valahogy akkor sem lesz ugyanaz. Hogy lehet összehasonlítani egy robotot egy angyallal?
Írni szeretném az Alla luce-t, de megbénít a gyűlölet, az ideg- nem vagyok képes a szépre összpontosítani, ha negatív érzelmeket táplálok. Márpedig ez az egy kis nyamvadék nem érdemel ennyit. És írnám a cím nélkülit is, ami mostanában megint piszkálni kezdett, de ezúttal rövidebbre fognám, mert a lényeget ki kell írnom magamból, türelmem viszont nincs a hosszú lére eresztéshez.
A barátnőm vasárnap veszi meg a Josh jegyeket nekem, ha minden igaz. Naponta húszszor változtatom meg a véleményem: menjek? ne menjek? megér annyi pénzt? a páromnak tetszeni fog-e? csalódni fogok? és mi van, ha a srácot elüti valami jövőre, és ha most kihagyom, örökké bánni fogom? de az a pénz annyi minden másra jó lenne…? Carpe diem, az örök haver, sosem hagy cserben- de mégis felnőtt volnék- de én gyermek akarok maradni. Argh.
Na, sebaj. Majd nézek Miért éppen Alaszkát (mindig feldob) vagy kibőgöm magam. Egyelőre fordítanivalóm is van bőven, ma muszáj rávetnem magam, különben kifutok az időből… Esetleg bevezetem az esti 1 óra taposást, a reggeli 1 óra mellett… bár kikapcsolni nem tudok, mert gondolatbuzi vagyok (a nap minden percében agyalok valamin), a testem legalább fárad. És vele, a szellem is.
Azért szép az élet. Sok-sok jelét látni. Csak éppen most valahogy olyan szép egérszürke minden. 🙂
