Valami más… (?)

Öhm. Ideje lenne így a február 18-ai Josh utáni időszámítás tényével együtt is VÉGRE MÁSRÓL IS ÍRNI EBBE A NYOMORULT BLOGBA! Hiszen a hétvégén láttam Frenák Pál Fiúk (Les hommes cachés- A rejtőzködő férfiak– mennyivel többet mond így…) című fantasztikus táncelőadását, immár harmadszorra, és elvarázsolt, immár harmadszorra; voltam az állatkertben, évek óta először, és különös melankólia fogott el egy lány-gorillát nézegetve az üvegen keresztül- a keze olyan volt, mint az enyém, csak nagyobb, sötétebb, és durvább… ott először éreztem valami furcsa kötődést, láthatatlan köteléket az ember és az elődje (?) között, ami egymás felé húzott minket… találkoztam Katámmal is, és a fórumos lányokkal… tegnap láttam a Mások élete című csodálatos filmet, ami letaglózott és kitépte a lelkem… a fórumon összeakadtam egy érdekes figurával, mondhatni, fehér holló a srác (igen Milán, te vagy az!), olyan jó váratlanul értelmes emberekre bukkanni és szót érteni velük (van úgy, hogy egyedül érezzük magunkat, de nagyon, aztán kiderül, hogy nem is, mert mindig van valaki, aki helyrebillentse a lelkivilágunkat)…

Na jó, az az igazság, hogy nem nagy kultúrélettel büszkélkedhetek mostanában, filmet nem nézek, de lassan sorozatot sem, mert minden időm a gép előtt telik; vagy írok, vagy hátteret készítek. Egyrészt érzem, hogy kezdek beszűkülni, másrészt viszont… feszít belülről, ki kell adnom, meg kell szabadulnom tőle, az összes könnyemtől, az összes vágyamtól, az összes fájdalmamtól, mindentől, ami nőttön nő bennem azóta, mintha eddig nem éreztem volna ilyet- pedig éreztem, nem is egyszer, de mindannyiszor elementáris erővel tör rám, és elhalványít mindent, ami ezelőtt volt. Ha nem teszem láthatóvá, olvashatóvá, akkor belémsüti bélyegét, kitörölhetetlenül, de előtte rág belülről, és nem értem, mi bajom van. Persze, rágni fog akkor is, amikor majd szépen lecseng ez az egész… akármi. Mert akkor hiányozni fog. Mint a szerelem… De ahogy a szerelemnek is múlnia kell, hogy átadja helyét a szeretetnek, megértésnek, elfogadásnak, úgy az angyaltánc is véget ér egyszer… a láng nem éghet, ha a gyertya elfogy… Megint Vincent barátomat idézem, aki azt írta öccsének, Théo-nak, hogy szítania kell a lángot, nem elfojtania- az erőt, ami viszi őt előre, és ami ugyan előbb-utóbb elpusztítja, de aminek át kell adnia magát. Kötelességének érezte, hogy adjon valamit a világnak, hálából azért, hogy életet kapott; anélkül, hogy barbár módon bármilyen párhuzamot vonnék köztem és e zseni között, én is ezt érzem- vissza kell adnom valamit mindabból, amit kaptam, és kapok minden nap. Az egyedüli módja ennek, számomra legalábbis, ha színekbe, formákba, hangulatokba és szavakba próbálom önteni, amit érzek. Talán valaki látja, olvassa, megnézi, és megérti, vagy csak pici borzongás fut át rajta- vagy csak esztétikai gyönyörnek a töredékét kapja- akárhogy is, hátha, hátha. Erre vágyik mindenki, aki alkotni szeretne, teremteni. Hogy hátha valakinek nyújtani tud valamit. Van Gogh vágya az volt, hogy mély gondolatokra késztesse az embereket, ha a képeit nézik; hogy azt érezzék, ezt az embert mély és gyengéd érzelmek fűtik; nagyravágyó lennék, ha én is ezt szeretném…? Bizonyára. Nem leszek soha az, akire azt szokták mondani, művész. Beletörődtem, bár időnként fáj, hogy nem nagyobb dolgokra vagyok hivatva, és az még jobban (önző módon), ha másban meglátom az isteni tehetség szikráját; mégis igyekszem elfogadni, és azt nyújtani, amire képes vagyok, féltékenység nélkül, alázattal. (Nehéz. Nagyon nehéz.) De érzem, hogy van bennem olyan, ami szép és emberséges, és egy fárasztó nap után a bánatot örömmé változtathatja. Ha nem próbálnám meg kifejezni, elpusztítana az önmarcangolás.

Ezért hát jöhet katarzis katarzis után, munka, barátok, kedves, család, anyagiak- semmi sem köt le igazán, csak ez. Éberebb vagyok, nyitottabb szemmel és szívvel járom az utam, és erősebben élek meg mindent- de végül csak ott kötök ki, ahol minden este mostanában. Egy angyal karjaiban.

Post a Comment

Your email is never published nor shared. Required fields are marked *

*
*