A zuhanás

Nagyon fájt ezt megírni, de nagyon kellett. Fáj, mert nem tehetek róla, de érzem, hogy igaz- különben miért éreztem ugyanezt már hetekkel ezelőtt is? Csak remélem, hogy képzelgés az egész, ostoba írói kitaláció- de ha nem-

A zuhanás

Ahogyan énekelt, áhitattal hallgatták őt. Arcukat beragyogta a lemenő nap sárga fénye, kezeik egymásba kapaszkodtak, ők maguk pedig szorosan egymás mellett tömörültek, akár a parányi és jelentéktelen bárányok a pásztoruk hiányában. Soha ilyen szépet nem hallottak még, és óvatos örömkönnyek csordultak le orcáikon, ahogy hangja elérte a makulátlan szenvedély legmagasabb csúcsait. Volt, aki lehunyt pillái mögött Őt látta visszatükröződni a sötét pupillákban; mások a régen elvesztett gyermekeiket, apáikat, férjeiket és szeretőiket vélték felfedezni szemei tükrében, és sírva a boldogságtól kinyújtották kezeiket, hogy ismét találkozhassanak elveszettnek hitt szeretteikkel.

Hangja magasabban szárnyalt, mint a viharos egek fölött röppenő sas, és mélyebbre zuhant, mint amennyire a gyengéd delfinek lemerészkedtek az oceán mélyére. Keze önkéntelenül Őt kereste, kapaszkodni akarván bölcsességében és útmutatásában, rettegvén attól, hogy valami ostobaságot fog elkövetni az Ő nevében, minden tökéletes sejtjével arra törekedve, hogy átadhassa a boldogságot és tökéletességet, mely rá lett ruházva. Amikor kinyitotta szemeit, hogy rájuk nézzen, ők elfelejtettek lélegezni- levegőre nem volt többé szükségük, hiszen lelkeik telítve voltak azzal, amit tőle kaptak. Azt sem vették észre, hogy abbahagyta az éneklést, hiszen az egész lényét átható szeretet láthatatlan karjai tovább nyúltak feléjük, átfogván szívüket és gyengéd, biztonságot nyújtó ölelésben tartva őket; könnyeik megállíthatatlanul folytak alá, elmosván mindazt a rosszat, mely valaha történt velük, mindazt a szomorúságot, mely valaha ott élt, mindazt a fenyegető gonoszságot, mely egész létezésük fölött komor fellegként lebegett. A boldogtalanság helyett, mely a számukra ismert egyedüli életforma volt addig, az öröm és megbékélés csillámló patakjai csobogtak lelkeikbe.

Látta, hogy jó volt, amit tett, és nyugodt elégedettség lett úrrá rajta. Tökéletes testének egyetlen izmát sem kellett mozdítania ahhoz, hogy mindőjüket átölelje és melegben tartsa karjaiban. Annyira hálásak voltak neki, ó, mennyire hálásak és szánalomra méltóak, reá, csakis őrá szorultak és szeretnivalóak. Egyszerű, emberi szépségük bántotta a hibátlansághoz szoktott szemeit; bőrük nem hamvas és lágy volt, amint az övé, hanem durva és a munkától sebes, az őket minden nap ostromló érzelmek tengerétől kimart. Szemük reményteljes boldogságtól csillogott, ajkaikra ráborult az eltévedt ígéretek pecsétje, nyomorult lelkeik elrongyolódtak az esküktől, melyeket soha nem mertek megtenni, és a szeretet szavaitól, melyeket soha nem mertek kimondani. És mégis, a szemükből kiolvasott összes szenvedés dacára, úgy tűnt, beletörődnek helyzetükbe, babusgatják a jelentéktelen múltjukból összekapart kevéske emléket, és tökéletes világokat építettek arra a néhány ígéretre, melyet a sors nagylelkűen megtett feléjük. Úgy tűnt- úgy tűnt, boldogok.

Az érzés az újdonság erejével hatott rá; távolinak tűntek a remény rothadó palotáiban, nem volt képes elérni őket, legalábbis nem úgy, hogy osztozhatna boldogságukban. Ahogy újra énekelni kezdett, szárnyaló hangja a lelke volt maga, mely feléjük nyúlt, miközben próbálta megérinteni őket, megérteni félelmeiket, örömüket, bánatukat. Hálásak voltak neki, de úgy tűnt, nem engedik őt közelebb magukhoz. Miért? Miért nem volt szabad neki odamenni, oda le, ahol az egyszerű emberek éltek és szerettek? Ő csak úgy akart élni, ahogyan ők, és szeretni minden porcikájával, fájdalmat okozva és visszakapva. Énekelt, de célja immár nem az volt, hogy örömöt okozzon nekik; lényét betöltötte a végtelen vágyakozás, hogy közéjük tartozhasson, képes legyen valóban megérinteni őket, gyengéden, durván, féktelenül, bőrt bőrön felsértve, húst és lelket tépve-szakítva. Tudta, hogy oda lett teremtve, messze föléjük, vezérnek, hírnöknek, a remény fénylő csillagának mindazok számára, akiknek nem volt semmijük, de abbéli vágya, hogy azt érezze, amit ők, erősebb volt mindennél.

Ösztönei felébredtek mély álmukból, és amint úgy döntött, vállalja a zuhanást, hatalmas erővel ért földet.

Fájt, ó, de nagyon fájt! Mégis feltápászkodott, és remegő ajkakkal újra énekelni kezdett. Közelebb lépett hozzájuk, és ők meglátták a horzsolást a karján, a gyönyörű alsó ajkán megalvadt vércseppet, és a hamvas bőrét elfedő, földi port. Először nem akartak hinni a szemeiknek, de amikor egyikük lassan, félve megérintette a kezét, a futó mozdulatra mindketten összerázkódtak, majd egymásra mosolyogtak. Látta, milyen boldoggá tette őket a tény, hogy immár közülük való volt ő is, és erőteljesen énekelt, bátran meglovagolva a szenvedély szárnyait.

Álltak és nézték őt, és körülvették. Ő egy volt, ők pedig sokan. Mosolygott, boldogan; hagyta, hogy megérintsék, megragadják, simogassák, szeressék, még azt is, hogy bántsák őt. Vállalta mindezt, mert tudta, hogy az ő szemükben önzetlennek kell lennie. Élvezte, hogy lubickolhat imádatuk tengerében, megértette, mit nyújthat a földi mércével mért hírnév, és adott, adott, adott- és azután megtanult elvenni, apránként, eleinte csak annyit, amennyi tovább vitte őt, de addigra megtörte a kört. Elfogadott egy mosolyt, majd egy ölelést, azután egy virágot, és végül az egész világot, melyet ők készek voltak átnyújtani neki. Ó, mennyire jó volt- imádta minden percét- hogyan is élhetett máshogyan addig a percig?!

És akkor történt. Hangja megbicsaklott, csak egy nagyon picit, alig hallhatóan- de azok, akik türelmetlenül várták, hogy tökéletességébe belecsöppenjék a legkisebb hiba, észrevették. Ajkuk rosszindulatú vigyorra húzódott, szemükben a bosszú kegyetlen fénye ragyogott. Ujjaik feléje mutogattak, és torkaik gonosz kacajt eresztett a szélbe. Hallotta őket, és látta gonoszkodó tekintetüket, de állta a sarat, és tovább énekelt azok kedvéért, akik mozdulatlanul maradtak a végtelen körben, mely körülötte kialakult. Tudta, hogy szükségük van mindarra a szeretetre, melyet képes nekik átadni, és azt is, hogy meg kell mutatnia, mennyire erős. Miattuk. És miatta is.

Amikor hangja másodszorra is megbicsaklott, követői közül jelentős számban váltak ki a körből, és kezdtek hátrálni, lassan, a keserű csalódottság nyomait hátrahagyva. Látta a pillantásukat, mely mentes volt a korábbi ragyogástól, és nem értette, miért hagyták el őt. Nem azon volt, hogy a legtöbbet nyújtsa? Nem megtett mindent, hogy boldoggá tegye őket? Feláldozta miattuk a halhatatlanságát, azért, hogy a közelükben lehessen, és jobban szerethesse őket. Nem értette, és közben persze elfelejtette azt az egyszerű tényt, hogy csakis önmaga kedvéért vállalta a zuhanást. Nem az ő boldogságukat tartotta szem előtt, hanem a sajátját. Miközben teljesen átadta nekik önmagát, több szeretetet kapott, mint amennyire valaha is szüksége lehetett; ennek ellenére, többet akart, többet, és még többet- és erőteljesebben énekelt, és gyorsabban mozgott, kecsesebb mozdulatokkal, és amikor látták, hogy sokkal többre képes, mint amit ők valaha elképzeltek, erősebben ragadták meg őt és követelőző sikolyaikat beleüvöltötték a fülébe. Még ezt sem bánta; énekelt, és táncolt, és adott, és szeretett-

És azután már nem volt képes többet adni. Kimerülten esett össze; sajgott a torka, tüdejét pedig lenyomta a súlya mindannak, amit érzett. Üresen hagyták a teret körülötte, és lassanként kezdtek eltűnedezni a sötétségben, belevészve a semmibe, mintha soha nem is léteztek volna. Azt hitte, ők lesznek majd azok, akik elkapják estében- de ők nem kapták el, és ő olyan erősen megütötte magát, hogy sírni kezdett. Hangja immár nyers volt és sikolyszerű az erőltetés miatt, melynek annyi időn át ki volt téve, ő maga pedig vénséges kísértet látszatát keltette, aki régi életéért könyörög. Körülnézett, de már majdnem teljesen egyedül volt. Elhagyták őt, mindannyian. Alig néhány arc pislákolt még a félhomályban; szemükben a kegyelem és megértés szikráját vélte felfedezni- de mire összeszedte minden erejét, hogy bánatát belekiáltsa a semmibe, ők is visszahúzódtak.

Ahogy ott feküdt a földön, elhasználtan és erőtlenül, elfeledve és hasztalanul, eszébe jutott, mit adott fel mindezért. Emlékezett arra, hogy egykoron pontosan tudta, mit kell tennie, és mire volt hivatva. Boldog volt akkor, milyen boldog! De túlságosan közel engedte őket magához.

És ők magukkal vitték a szárnyait.

6 Comments

  1. Betti
    Posted April 29, 2007 at 5:09 pm | Permalink

    nagyon szép…
    de szerintem a szeretet nem így működik, az igaz szeretet nem fordít hátat – most persze nem tudom, miért mondom ezt, hiszen ez egy speciális helyzet
    és a történet természetesen így hatásos

  2. Nola
    Posted April 29, 2007 at 6:37 pm | Permalink

    Nagyon tetszett, Krisz!

  3. Nola
    Posted April 29, 2007 at 6:37 pm | Permalink

    mint mindig:)

  4. Posted April 29, 2007 at 7:59 pm | Permalink

    ó dehogynem Betti
    vagyis, persze, az nem is szeretet volt- pont ezt akartam megfogalmazni
    azt hisszük, “szeretünk” valakit, de amikor szüksége van ránk, otthagyjuk a fenébe

  5. Kata
    Posted April 29, 2007 at 9:15 pm | Permalink

    miért érzem,hogy félsz valamitől?
    miért érzem ,hogy bánt valami?
    és nem pusztán most olvasás közben,hanem már napok óta…

    nagyon szép lett…szívbemarkoló…

  6. Posted April 30, 2007 at 8:58 am | Permalink

    félek hát… konkrétan attól, hogy mint minden angyalt, akit ideküldenek, őt is ki fogják kezdeni és ellene fordulnak, még azok is, akik korábban “szerették” (lásd Zsenya rajongóit is… láttuk, hallottuk)
    és egyszerűen csak féltem őt, de nem tehetek semmit. általában nem gond, de amikor rámtör az érzés, nagyon rossz…

Post a Comment

Your email is never published nor shared. Required fields are marked *

*
*