Megtalálva

Kicsit nehezebb volt ma az elválás a repülőtéren… mindegy, nem részletezem, elég annyit tudni a napomról, hogy finoman szólva, pocséknak indult. Elbúcsúzni a társamtól, ha csak egy kis időre, mindig fájdalmas, de ma még rosszabb volt, mint máskor.

Ilyenkor téblábolok az ismét üres házban, miközben mindenről ő jut eszembe: a továbbra is érintetlen borról (én képtelen voltam kihúzni a dugót, őt akartam megkérni, mégiscsak erősebb a karja), a takaróról amibe tegnap este beburkolózott, a pólóról amiben aludt, a- millióegy apróságról, és persze ilyenkor pityergek. Jaj annak aki ilyenkor talál meg telefonon. (El is szoktam zárkózni, hagyjanak békén, elég, ha a macskáim látnak ilyen állapotban.)

És persze, mikor máskor, mint ma jönnénk haza korán: délután négykor már itthon voltam. Összedobtam valami kaját, próbálván a kéthetes evészet-orgiákat a múltban hagyni (ezért úgymond diétásra sikeredett a mai ebéd) és leültem a tévé elé. Szívfájdalomra a legjobb drog, vettétek észre? Olvasni túl nyomott voltam (meg különben sem olvasok már), írni méginkább (ihletem a béka hátsója alatt), hátteret csak olyat lettem volna képes alkotni, ami az elmúlásról szól, azt meg most minek?! Beszélni se akartam senkivel… Maradt a tévé. Brit csatorna: lakásdekorálás olcsón, praktikusan. Imádom ezeket a műsorokat! Meg az összes brit műsort. Életmód, lakás, művészet, ők foglalkoznak mindezekkel, és az átlagember szintjén, vagyis amit ott látnak a polgárok, azt odahaza meg is tudják valósítani. Aztán tovább: Deko TV, egy fiatalember aki nagyon hasonlított valakire, az üvegöntés, csiszolás, vagyis üvegszobrászatról beszélt. Az általa használt szerszámok és szakszavak között felfedeztem néhányat, ami a cégünk számára sem ismeretlen, ezért figyeltem, na meg azért is, mert az egyik szenvedélyem az üveg… Csodálatos anyag, nem? Egyszer üveget fújni… de szép álom. (Az egyik kedvenc regényem, “Oscar és Lucinda” a zseniális ausztrál író, Peter Carey tollából, többek között a főszereplőnek az üveghez fűződő kapcsolatát is firtatja. Remek regény, komolyan, de a film se semmi, Cate Blanchett-tel és Ralph Fiennes-szal…) Lenyűgöző volt, ahogy elmondta a fiatalember (harmincas lehetett), hogy tizennégy óra alatt folyik le egy üvegtömb az általa kívánt formába, és a tégely utána van, hogy nyolc napig hűl. Utána a nyers, kiöntött üveget meg kell mosni a lerakódásoktól, és csiszolni hatalmas korongon, amire különleges szerkentyűből folyik a vízzel vegyített csiszolópor (mi is így csináljuk, csak kicsiben, hehe). Majd összeilleszteni, ragasztással vagy olvasztással a különböző színű, lecsiszolt tömböket, alakzatokat. Oh! Micsoda mesterség! Ezután átvándoroltam a szenzációs Balázs showra, ahol két retardáltnak tűnő (bár ne bántsuk a szellemileg visszamaradottakat, mert ők legalább jóindulatúak lehetnek) személy egymást szidta, minden második szóként a *sipszó*-t használva. Felemelő volt. Az az idióta Balázs meg felszínes ostobaságokat mond, úgymond tanácsot ad, és segít *hányok* pedig van esze, komolyan, de talán mégsem, ha ilyen mélyre süllyedt… (Egyszer szembejött velem az utcán, jól a szemembe nézett, valószínűleg, mert magasabb voltam nála és annyira nem is érdekelt.)

És akkor- láss csodát.

Dr Josh [nahát nahát, most vettem észre az elírásomat, nem is javítom ki, ezzel bizonyítva, hogy képtelen vagyok elszakadni ettől a névtől] Carter, magas, barna, vonzó, borostás chicago-i doki kiszáll a terepjáróból Afrika kellős közepén, a legyek, kiskorú katonák és menekültek országában. Ekkor már tudtam, hogy a kedvenc Vészhelyzet epizódom következik… Dr Luka Kovac, aki Ross dokit követte, elkeveredik Afrikába (ha megöltök sem jut eszembe, pontosan meyik országba is megy), és jön a hír a megyeibe, hogy lelőtték… Carter utánamegy hogy hazaszállíttassa a holttestet. (Kemény.) Amikor először láttam, dermedten néztem végig. A kivégzések, a polgárháborús körülmények, a halál, a reménytelenség. Durva ellentét azzal, amit a ma félidőben bevágott reklám mutatott: tartós haj, szépséges ragyogás, a push-up hatás, mert megérdemlem, vagy mi a nyavalya. Képesek, képesek egy ilyen történet közben hajlakkról készült reklámot mutatni. Amikor előtte hat embert végeztek ki a virtuális valóságban, ami, mint tudjuk, gyakran nem is hanta. Aztán persze Carter megtalálja Lukát, méghozzá életben, hálistennek (szó szerint!) és hazaküldi- ő ottmarad, és Luka kezébe nyomja az Abby-nek küldött levelét, amiben szakít a lánnyal. (Hosszú, hosszú múltja van a Vészhelyzetnek nálam, imádtam az első résztől kezdve, amikor Carol nővért behozzák és Ross-t mutatják, aztán Ross doki, az ellenállhatatlan gyermekorvos, Green doki, akinek a halála iszonyúan megviselt, és persze Carter, aki sokáig volt kedvenc, vagyis, mindig is kedvenc volt, aztán jött Luka, aki szintén kedvenc lett, naná, és ezért amikor Luka ÉS Carter játszottak együtt, az maga volt a mennyország… Ejtsek már szót a sorozatról is, bár… minek? Mindenki ismeri, mindenki nézi. Túldramatizált kórházsorozat a javából, igazán mélyenszántó történetekkel és emberi sorsokkal. Szeretem.)

Ez a rész már akkor is hatással volt rám, amikor még csak annyit láttam, hogy Luka térden áll, imádkozik, és őt nem bántják. Nem ölik meg a katonák. Aztán, Carter arca, amikor megtalálja… és a végén, a puszi amit Luka nyom Carter arcára, hálából. Ennyi volt, de évekig velem maradt a hatása, vagyishát, igen, a mai napig.

Amit ma láttam… Luka körül mindenkit kivégeztek. Ő maga régen elfordult Istentől, amikor a családját megölik a háborúban odahaza Horvátországban. És most, amikor már nincs, akinek elmesélheti, miért is haragszik Istenre, mert a szó szoros értelmében kilőtték mellőle, rávilágít a napfény. Térdre emelkedik, és összekötözött kezeit imára kulcsolja. Csak sejteni lehet, hogy a Miatyánkot mondja horvátul… a katonák fegyvert akarnak emelni rá, de meglátják a nyakában a kis keresztet, amit egy korábban megmentett beteg ajándékozott neki hálából. Luka akkor nem akarta elfogadni, mert haragudott Istenre, mert nem érezte, hogy jogosan viselné… De most, amikor a katona megpillantja a keresztet, papnak nézi, és nem bántja őt. Nem bánthatja Isten emberét az, aki meggyőződésből gyilkol, a szabadságért, a földért, a hazáért. Ő és társai letérdelnek Luka körül, aki tovább mormolja az imát…

A tanulsága mindennek persze nem jutott el hozzám annak idején… de ma eljutott. A legreménytelenebb helyzetben is van reménye annak, aki hisz, aki képes átruházni sorsának alakulását másnak a kezébe, aki beismeri, hogy nincs hatalma az élete fölött, csak bizonyos fokig. Amikor minden felborul, és minden egész eltörni készül, vagy már el is tört, amikor nincs más remény, csak hinni abban, akinek a létezésére nincs bizonyíték, akit sokan kegyetlenséggel vádolnak, amiért hagyja megtörténni a sok gonoszságot az emberiséggel- amikor Ő az utolsó szalmaszál, és mi kelletlenül kapaszkodunk belé, mert nem hiszünk benne, vagy nem fogadjuk el, hogy egy nálunk hatalmasabb erő uralkodhat az életünk (a mi életünk!) fölött- Ő akkor is kihúz minket a veremből. Akkor is, ha elfordultunk tőle, ha figyelembe se vettük, ha megtagadtuk. Azt is megsegíti, aki nem kér a segítségből… nem igaz a mondás, “segíts magadon, az Isten is megsegít”, mert úgy gondolom, Isten azt is segíti, aki nem segít magán, aki reménytelennek lát mindent, akinek elege lett és aki nem is hisz Őbenne.

Nem csodálkozom, hogy ma láttam ezt a részt újból… és nagyon hálás vagyok, hogy láthattam. Ha bármi történjék, bármilyen nehéz lesz is, el kell fogadnom, hogy nem én irányítok… de minden a javamra válik.

3 Comments

  1. Betti
    Posted January 18, 2008 at 6:55 pm | Permalink

    az üvegfúvásról az jutott eszembe, mikor a discovery-n a hogyan készült-ben üveggolyót gyártottak
    nagyon jó volt!

    na de nem ez a lényeg

    azt a részt én is nagyon-nagyon szeretem, de szinte mindet, mert ez egy nagyon jó sorozat! tudnak ezek az amerikaiak, ha megeröltetik magukat
    (a minap mazochizmusomnak adtam tanúbizonyságát, mikor hosszasan néztem a 10,5 világvége című filmet, amiben Amerika kettéhasadt… rémesen bugyuta és gagyi és erőltetett volt! ilyet Európa soha nem lenne képes kiköpni magából (uszáj ezt a szót használnom)

    szóval a vészhelyzet, az már emblematikus, megunhatatlan

    és Isten? én mindig kicsit kívülről, messziről gondoltam rá, illetve nem mindig, de elég gyakran
    viszont érdekes módon, mikor nagyon félek, mikor nagyon aggódom, mikor úgy érzem, nagy bajban vagyok, önkéntelenül, teljesen spontánul azonnal hozzá fordulok, és ha jól emlékszem ezekre az esetekre, még nem hagyott cserben
    de akkor vajon miért maradt meg a mai napig bennem ez a távolságtartás? miért nem hiszem 100%-ig, hogy ő van?

  2. Posted January 19, 2008 at 1:23 am | Permalink

    …jó kérdés Betti…
    nem tudok választ adni, talán csak annyit, hogy szerintem Isten arra is odafigyel, aki nem hisz benne, és nem igazán törődik vele
    én sem viszem túlzásba a hívést (hitet?), mégis egyre csak jönnek a noszogatások, hogy de, hidd el, én figyelek rád, lehet hogy elfordulsz msot, vagy majd, de én akkor is figyelek rád mert fontos vagy nekem
    én ezt érzem, ha bánatom van, ő mindig ott van, ha örömöm van, mindig hálával gondolok arra, hogy kaptam valakitől
    vagyis nem igaz az, hogy csak akkor kapom le a polcról, ha gubanc van, mert a hit nem erről szól, és a hit nem önző, szerintem
    igen, szeretem a Vészhelyzetet! én is… és Amerika jó hely… jó emberekkel. ahogy nálunk is meg máshol, náluk is sok a szemét meg a bóvli, de a Vészhelyzet nem az :)

  3. Anita
    Posted March 12, 2011 at 10:04 am | Permalink

    Köszönöm, hogy leírtad! :-**** Reményt öntöttél belém, tényleg!
    Én próbálok hinni, ha nem is Istenben, de legalább magamban, vagy tudja fene, miben, hogy VAN értelme küzdenem nap mint nap, folytatnom a harcot akkor is, ha nyilvánvalóan értelmetlen…

    Vészhelyzet – imádom! :)

Post a Comment

Your email is never published nor shared. Required fields are marked *

*
*