Megszerettem

Nagy ismerője az emberi léleknek Müller Péter. Már akkor felsejlik szavainak valóságtartalma, ha az ember kívülállóként olvassa a könyveit, ám száraz útmutatáson túl mást nem fedez fel sorai mögött. Akkor is valósnak tűnik mondanivalója, ha nem éltük át, amit ő- hát még akkor, ha igen.

Sok apró momentum van a Szeretetkönyvben és az Örömkönyvben, amit egy csapásra magaménak is éreztem, de még több, amit érdekesnek, megfontolandónak találtam annak ellenére, hogy az író érzéseivel koromnál és teljesen különböző életkörülményeinknél fogva még nem találkozhattam. Tisztán emlékszem például arra, amikor egy mindenkit idegesítő kutyáról beszél, amelyik felveri az egész lépcsőházat az ugatásával, ezért mindenki utálja szegény ebet, majd egyszer az állat legádázabb “ellensége”, egy öregúr befogadja a lakásába, és “megszereti”. Szó szerint is magamra értelmeztem ezt a kis anekdótát nemsokkal azután, hogy elolvastam, hiszen a szembelévő szomszédunknak van két pulija, és ez a két puli van, hogy órákon keresztül ugatnak; mit ugatnak, vonyítanak, harsányan, fülsiketítően, idegesítően, és bántó hangjukra a környék más kutyái is bekapcsolódnak a kutya-szimfóniába, az emberi lakosok nem nagy örömére. Sokáig, nagyon sokáig utáltam ezt a két kutyát. Amikor hazaértemkor rá-rázendítettek, a pokolra kívántam őket. Aztán egy nap… láss csodát, átéreztem bánatukat, magányukat, és megszerettem őket. Azóta nem zavar a hangjuk…

Az idei műkorcsolya világbajnokságból szégyenszemre (nagy műkorcsolya-rajongó létemre) nem sokat láttam. Más dolgom volt, vagy nem értem haza, vagy nem volt hozzá kedvem, vagy nem érdekelt az adott verseny. Láttam viszont elejétől végéig a férfiak szabadprogramját. Négy óra műkorcsolya, ami kiszívta energiám minden cseppjét, és ami katartikus erővel segített átlépnem egy újabb nehéz akadályon, mely évek óta mérgezi lelkemet.

Nem túlzok a fenti szavakkal, esküszöm nem. Nem fogom felsorolni, hányszor sírtam el magam és miért a négy óra alatt, legyen annyi elég, hogy sokszor, és különféle okokból. De amiért különösen hálás vagyok a szombati napnak az az, hogy engedte meglátnom az embert egy olyan személyben, akinek eddig csak a hibáit láttam, és aki iránt a legcsúnyább emberi érzéseket tápláltam éveken keresztül. Hosszú évek fertőző, sötét gyűlölete lett semmissé egyetlen pillanat alatt, érthetetlenül és felfoghatatlanul, és bár azóta az illető ismét megmutatta foga fehérjét (ahogyan a szomszéd két pulija a mai napig órákon keresztül borzolja közvetlen környezete idegeit) megtanultam, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap… és az ugató kutya általában szeretetre éhes, magányos, és sebezhető.

Nem tehetek róla, megszerettem… és mivel megszerettem, nem tudok már haragudni rá akkor sem, ha ostobaságokat mond.

Post a Comment

Your email is never published nor shared. Required fields are marked *

*
*