Szürkés, színtelen reggelre ébredt a világ. Andrea Moira Ramsey, harminchét éves Los Angeles-i lakos lustán fordult át a hátáról az oldalára, élvezve a kora reggel adta gondtalan perceket, [...] még mielőtt beindultak volna a létfenntartó ösztönei és az embertársai iránt érzett zsigeri undor és megvetés, még mielőtt pokolra kívánta volna a szomszéd kutyát és az utca túloldalán minden nap kereken nyolc órakor hamis éneklésbe fogó részeges Mr Wheeler-t. Ilyenkor még rémlett valami gyermekkora felhőtlen elégedettségéből, még halványan emlékezett a derűs narancs-naplementékre, melyek lefolyása alatt kislányként hercegkisasszonyi életet képzelt el magának, egy herceget fehér lovon, sok pénzzel, ragyogó mosollyal, gyengéd ajkakkal és szenvedélyes ágyékkal. Ilyenkor még derengett benne valami mindabból, ami gyermeki lelkületét volt hivatott életben tartani egészen kamaszkoráig: emlékezett a nagyi virágaira, a szomszéd kislány három kiscicájára, édesanyja fogatlan és ártalmatlan, ám annál kedvesebb mosolyára, kedvenc matematika tanárának titkos ajándékaira: a gyönyörűen kifaragott szarvasokra, őzekre, medvékre, melyeket a tizenkét éves Ani éveken át, a tűzvész napjáig boldogan gyűjtögetett szobájának legféltettebb kuckában, az ablak alatti mélyedésben. Milyen szép is volt minden.

Teltek az értékes percek, melyek múlásával Ani egyre közelebb került immár két fontos határidőhöz, így ahelyett, hogy engedett volna teste ösztönös lomhaságának, felült az ágyban, majd határozott léptekkel vizet öntött a kávéfőzőbe. Ledobta magáról hálóingét és belépett a zuhany alá.

Öt perc, a megszokott zuhanyzási idő, melynél tovább csak akkor tartózkodott a forró vízsugár alatt, ha különösen fáradtnak érezte magát. Kicsavarta vállig érő méz-szőke hajából a vizet és a kagylóhoz lépve fogkrémet nyomott a fogkeféjére. Miközben gépiesen súrolta fogait, ismét eszébe jutott az elalvás előtti nyugtalanító gondolat. Valami miatt érezte, hogy akibe a kávézóban belebotlott…

Hát persze. David Romano. Kiköpte a fogkrémet a szájából és öblített, majd rohamléptekben tette meg a fürdőszoba és nappali közötti hat lépésnyi távolságot, útközben majdnem lerántva a fogasra hanyagul felakasztott kiskabátját. Feltúrta a Groban aktát, és az utolsó lapon valóban ott éktelenkedett a kopasz férfi oldalról elkapott fényképe, alatta a név. A csodaénekes jobbkeze, ami magát az éneklést illeti. Hát ez nem igaz. Ezek szerint az, akit éppen hogy elkerült kifele menet, vagyis el sem került, csak éppen nem vett észre…

Na, hát ez van. Legalább a fickónak megvan a számom, morfondírozott Ani. Jobb is, hogy előtte találkoztam David-del, így a gyanú legkisebb árnyéka sem vetül majd rám, ha majd később…

Határozottan jól érezte magát, miközben reggeli kávéját szürcsölgette. Már csak az kell, hogy Romano felhívja. Onnantól kezdve olajozott lesz az út egyenesen Groban-ig, akit pár nap alatt biztosan magába tud bolondítani ilyen, vagy olyan szinten, számolt magában a nő. Nem is kell konkrétan az ágyig jutniuk ahhoz, hogy olyan képeket készítsen majd, melyektől mindenkinek leesik majd az álla. Tettrekészen itta ki kávéját, és két mozdulattal elöblítve a csészét, amúgy vizesen helyezte vissza a szekrénybe. Ez egyike volt azon szokásainak, amiktől Sally idegrángást kapott, ám a sors kegyelméből kifolyólag, ez havonta talán csak egyszer-kétszer fordulhatott elő, amikor nővére megengedte magának azt a luxust, hogy meglátogassa egyetlen testvérét.

A laptop monitorján szépen libasorban következtek egymás után az internetes linkek, melyekre kattintva Ani-t a lefényképezendő Groban egy-egy rajongók által létrehozott oldala várta- volna, csakhogy Ani-t az ilyesmi sosem érdekelte igazán. Szakmabeli lévén tisztában volt az internetre felkerült anyagok valótlanságával; ha azt írták valamiről, hogy az fekete, akkor egészen biztosan fehér, de legalábbis citromsárga lehetett a valóságban. Amire szüksége volt missziója elindításához, azt Galileo a rá jellemző tévedhetetlenséggel és pontossággal összegyűjtötte és alig néhány papírlapra kinyomtatta Ani számára. A linkekre akkor bukkant, amikor a kíváncsiságtól hajtva beírta a férfi nevét az internetes keresőbe, hogy kiderítse, vajon tényleg annyira híres és népszerű. Tényleg az volt: közel négy és fél millió találat jelezte, hogy a fickó valószínűleg egy lépést sem tehet meg az utcán anélkül, hogy valaki ki ne szúrja őt.

Ani nem sokat pepecselt sem hajszárítással, sem sminkkel. Bőre természetességét nem volt hajlandó addig csúfítani, amíg nem volt muszáj, hiszen a szeme körüli ráncoktól eltekintve a Föld női népességének azon szerencsés csoportjába tartozott, akik lelkifurdalás nélkül letagadhatnak tíz évet a korukból. Egyetlen pillantás a tükörbe igazolta ezen a reggelen is, hogy magabiztosan vághat neki a napnak: a nyújtott farmer, a szürke felső és a hetvenes évek hangulatát idéző, vidám neonszínekben pompázó táska fiatalos és laza külsőt kölcsönöztek neki. Lófarokba kötött haja szinte kislányosan himbálózott lépései lendületétől, festékmentes szempillái pedig éberen rebbentek az őt körülvevő történésekre. Persze, mint a világon annyi minden, Ani Ramsey külseje is optikai illúzió volt csupán. Testvérétől kezdve egykori munkaadóin át egészen a kevés férfiig, akikkel összehozta a sors (vagy inkább, balszerencse) mindenki tudta volna igazolni, hogy a bájos felszín megkeseredett, határozott és mindenekelőtt, megkeményedett szívű teremtést takar. Andrea Ramsey testesítette meg az “ölj vagy meghalsz” mottót, mely a jelenkor médiavilágát működtette a maga berozsdásodott fogaskerekeivel. Ezért kereste fel őt a legtöbb sikeres bulvárlap szerkesztője, és nem mást. Tudta ő ezt jól, hiszen évek óta felfele ívelt a karrierje: egyre több felkérést kapott, egyre elismertebb lett a túlvilág innenső oldalán, miközben persze annak túlsó oldalán egyre rettegettebbé vált a neve. Akit hírbehoztak Ani Ramsey-vel, az előbb-utóbb szaftos feltételezésekkel és nem éppen hízelgő fényképekkel találta magát szemben a helyi bulvársajtó termékeiben.

~~~

Beverly Hills nyáron maga volt a fényűzés. Ani, ha tehette, elkerülte Los Angeles luxusnegyedét, mert ki nem állhatta a vastag cukormázt, mely mindent beborított arrafelé. A pálmafák a ragyogó fehér falak előtt, a hatüléses limuzinok a hatalmas kertek közepén, a többemeletes villák, a végtelen hosszú sugárutak, melyek két oldalán elvétve húzódtak meg a leggazdagabb lakók rezidenciái- mindez egyáltalán nem volt kirívó Beverly Hills-ben. Kovácsolt vaskerítések, kiöltözött kertészek és sofőrök világa volt ez, egyenruhában tipegő dadáké, akik a dúsgazdag szülők távolmaradó szeretetét és törődését voltak hivatottak bőkezűen megfizetett szigorral pótolni. A pálmafákon is pénz nőtt és a pénz súlyos, rothasztó szaga terjengett a napsütötte levegőben. Ani-nak nem egyszer kellett odamennie munkája miatt, de valahányszor a Hills-re került, igyekezett minél hamarabb ott is hagyni.

Leparkolt egy kifejezetten fényűző, narancssárga villa előtt, és leengedte autója ablakát. Nem sokra méltatta a feltűnően gótikus hangulatú vaskerítést, hiszen a mögötte fekvő rezidencia nem érdekelte, sem a piros pólós férfi, aki egy rikító kék sportautót suvickolt éppen a kert közepén. Annál jobban felkeltette a figyelmét az utca túloldalán két házzal feljebb szinte megbújó, a szomszédos villák között majdhogynem paraszti kunyhónak tűnő ház. Csupán a vaskerítés és a kertben pihenő Porsche jelezte, hogy bizony ez a kisméretű, sápadt sárga falú ház is része a pompának és fényűzésnek.

Ez tehát Groban lakhelye, ahol állítólag tartózkodni fog egy darabig, morfondírozott Ani, leellenőrizve a papírjain, mennyi ideig is… néhány hétig. Annyi pont elég lesz. Baseball sapkája alól körülnézett egy kicsit. Az utcában mintha nem lett volna élet, a piros pólósat leszámítva, aki időnként felpillantott, hogy az autó felé nézzen. Bizonyára hozzá vannak szokva a lesifotósokhoz, de ettől függetlenül, nem lenne túl üdvös, ha azonnal kiszúrnák őt. Ani beindította az autót és lassan elhajtott egy picit odébb, az egyik mellékutcában megállva, mely finoman emelkedve vezetett fel a dombra.

Úgyis szép idő volt, tavasz és nyár között, amikor a nap már majdnem perzselő erejét még friss, tavaszi szellő enyhíti. Ani zsebredugott kézzel sétált lefelé, alaposan megfigyelve a rezidenciákat. Egek, micsoda fényűzés. Ha nekem ennek a százada a birtokomban lenne… nem kellene ezt a lelketlen munkát végeznem, gondolta.

Egy fiatal lány három pudlival közeledett. Hófehér, szürke és fekete volt a három kutya, tulajdonosuk művészi vénáját, vagy feltűnési viszketegségét kihangsúlyozandó; engedelmesen tipegtek pórázaik végén, és drágakővel kirakott nyakörveiken megcsillant a napfény. Ani egyetlen pillantást vetett a tinédzserformájú lányra, de annyi elég volt ahhoz, hogy elborzadjon az annak szeméből sugárzó lélektelenségtől. Minek is örülne, miért is lenne boldog, hiszen mindene megvan, mindent megadtak neki, nincs már, miről álmodnia…

Napszemüvege mögött oldalra tekintett amikor elhaladt Groban háza mellett. A Porsche aranyszínű volt, és feltehetően súlyos pénzekbe is került, de azt leszámítva, igazán takaros kis porta volt a sárga lak, szinte erkölcstelenül szerény. Miért nem nagyobb házat vett, ha már megteheti? Fura, gondolta Ani, és tovább sétált, hogy ismerkedjen a környékkel. Az aznapra kitűzött feladat: minden szegletet, hajlatot alaposan megismerni, hogy szemvillanásnyi időn belül képeket készíthessen majd, ha eljön az ideje.

Nem sokáig volt türelme a luxusvillák között céltalanul kóricálni. Meglehet, ha már itt van, ki kellene használnia a ruházata nyújtotta lehetőségeket, és el kellene kattintania néhány kockát, hiszen bizonyára összefut majd néhány hírességgel, akiknek egy-egy képéért kemény ezreket is készek kifizetni a szerkesztők. Habár a fénykép-filmek világa régen lejárt, ő még mindig kockákban gondolkozott, filmben, amit elő kell hívni. Táskája alatt megtapogatta Kodakját, mely elég kicsi és gyors volt ahhoz, hogy észrevétlenül és vaku nélkül lekapjon bármit, ami a közelében volt, és vadászútra indult.

~~~

Két órával később, fáradtan és elégedetten huppant autója ülésére, egy fánkot majszolva, amit egy közeli standnál vásárolt. A sör hideg volt és kellemesen kesernyés a fánk után. Ani kényelmesen dőlt hátra; memóriakártyáján sorakoztak aznapi áldozatai, Katie Holmes a kislányával, Fred Durst a pitbulljával, egy elég húsos és szakállas Tobey Maguire egymagában, biciklin, és akire leginkább büszke volt, Jack Nicholson, aki nyitott melegítőfelsőjével, kockás vászonsapkájával és szürke rövidnadrágjával inkább hasonlított Ani egykori részeges nagybátyjához, Charlie bácsihoz, mint egy milliomos, elismert színészhez.

Eltette a gépet, és kiitta sörét. Tizenegy óra volt, friss volt még a nap, ám hacsak jószerencséje nem fogja kiváltságos kegyben részesíteni, és azt a Groban-t az útjába küldeni, mára már nem sok dolga akadt. Nem mutatkozhat túl sokáig, különben kiszúrják, és akkor ugrott az inkognitója.

A hosszú séta és a munkájával járó izgalmak kimerítették. Keze, mely a slusszkulcs felé nyúlt, megadóan húzódott vissza, és a nő keresztbe fonta karjait, elpilledten csukva le a szemét. Gondolta, pihen néhány percig, hogy kiűzze tagjaiból az álmosságot. A szellő puhán érintette a szürke felsőből kikandikáló bőrét, az utca álmosító csendje pedig jólesően elnehezítette szemhéját. Érezte, hogy egyre veszélyesebben közel kerül az elalváshoz, de a bódító, pihentető állapotból nem szívesen rántotta ki magát, így mielőtt agya működésbe lépett volna, már el is aludt a napfényes Beverly Hills-ben, feje fölött hatalmas pálmafa lengedező leveleivel, hajában a friss szellővel, mely a nem is oly távoli óceán súlyos, nyirkos illatát cipelte.

Mélyen aludt, álomba merült teste pedig nem tükrözte tudatosan meghozott, rossz döntései súlyát. Senki sem sejthette volna, hogy a telt, rúzsmentes ajkak, a friss, alig ráncos bőr, a napszemüveg és a baseball sapka mögött, mely időközben lecsúszott fejéről, megmutatva halványbarna haját, micsoda romboló, gátlástalan erők rejlenek. Ki gondolta volna, hogy Andrea Ramsey ténykedései milyen érzelmi traumákat okoztak azoknál, akiknek az ő fényképei miatt bírósági perbe kellett fogniuk, vagy magyarázkodniuk kellett a nagyérdeműnek, izzadsággal és vérrel megszerzett népszerűségüket féltve. A déli szellő sem foglalkozott a nő múltjával-jelenével, hanem játékosan belekapott tincseibe, és formás, az alvástól enyhén nyitott ajkaira lehelte azokat.

~~~

Az egyik kezében bevásárlószatyorral, másikban kutyapórázzal lassan baktató férfi mélyeket lélegezve értékelte a nap szépségeit. Elhagyta már a házát, de valahogy sem neki, sem kutyájának nem akarózott a napsütésről bemenni. Adott maguknak néhány percet, amíg a dombtetőre érnek, azután nincs mese, haza kell mennie, hiszen David újabb hívást vár.

Egy ferdén leparkolt Audi mellett haladt el, melyben ült valaki, ám a férfi nem foglalkozott vele: lakhelye ellenére a leselkedés nem az ő stílusa volt. Meg aztán, az észbontó időjárástól érezte, ahogy egyre csökken a hajlandósága arra, hogy a napot munkával töltse egy fénytől és levegőtől elzárt stúdióban. Sweeney is nyugtalan volt a póráz végén, orrával a földet túrva, megszagolva minden bokrot, fát, eldobott papírt, fejét minden apró neszre félrebillentve.

-Gyere pajtás, menjünk haza –mondta a fiatal férfi és ujjaival keményebben megmarkolta a bevásárlószatyrot, mely kezdett kicsúszni az ujjai közül.

Lassan sétáltak visszafele, és az Audi másik oldalán elhaladva, a férfi ezúttal kénytelen volt az autó vezetőjére pillantani, hiszen vonzották szemeit a telt ajkak, melyeken néhány szőkésbarna tincs hívogató táncot járt a szellővel. A sötét szemüveg mögött nem lehetett tudni, alszik-e vagy éber az illető, ám fejének szögéből a férfi az előbbire tippelt. Lábai akaratlanul is lelassultak, hogy szemét tovább legeltethesse az ismeretlenen, aki mellett az anyósülésen üres sörösüveg és Dunkin’s zacskó hevert.

Még mielőtt a férfi agya elkezdhette volna szőni a nőről alkotott elméleteit, zsebében megcsörrent a mobilja.

-Az istenit –sziszegte, miközben egyik kezébe csoportosította át a pórázt és a bevásárlást, hogy a másikkal felvehesse a telefont. Legnagyobb igyekezete ellenére mindez eltartott két másodpercig, mely idő alatt a mobil ismét csörgött egyet, és a férfi zavartan vette észre, hogy a nő megmoccan az autó ülésén. Meglehetősen gyors léptekkel haladt tovább, miközben fogadta a hívást. –David. Szia. Nem, éppen most érek haza. Sweeney-t sétáltattam. Egykor? Megfelel, addig lezuhanyzom. Tetű meleg lett mára, mondd, hogy légkondis helyen találkozunk… Rendben. Akkor később. Szia.

Maga sem tudta, miért, de dübörgő szívveréssel tette vissza a mobilt a zsebébe. Már ott volt a ház előtt, már nyitotta a kaput, de valahogy furcsa érzés kerítette hatalmába. Szerette volna tudni, vajon felébredt-e az idegen, és még jobban szerette volna tudni, kicsoda volt ő. Talán ha huszonhét éves korára levetkőzte volna gimnazista szokásait, akár ott is maradhatott volna megkérdezni, ahogy felnőttektől illik. De ahhoz már késő volt. A kinyíló kapun egy magára haragos Josh Groban lépett be az udvarba, akinek csalódottságát csak növelte a tény, hogy amikor megfordult, észrevette az Audi-t, amint az elhajt a kanyarban.

(folyt. köv.)