Össze kellene szedni a gondolataimat… mit is láttam, mit is kaptam Prágában… de nagyon nem megy. Pedig most kell… nem máskor. Leírni, míg friss az élmény, míg arcomat égeti a magány vádló pillantása, míg még érzem a fájdalmat, az enyémet, a kelletlen alázatot, az övét, a birtoklási vágy kemény akaratát, mindenkiét…
Két éve a sors tenyerén nyújtotta nekem a lehetőséget, hogy találkozhassak Zsenyával… az események valószínűtlen konstellációja folytán, meg is történt… nem tudtam, nem értettem, miért… ma már tudom, ahogy azt is tudom, hogy elbaltáztam… mert ma már tudom, hogy aznap, szeptember elsején adta nekem a legtöbbet… annál többet nem fog tudni adni soha… és azért kellett vele találkoznom, hogy megköszönjem neki (a fentiek tudják, hogy nekem mániám ez, megmondani, tudatni az illetővel, önző dolog ez is, de tény, hogy ilyen vagyok)… ám ahelyett, hogy mondtam, vagy adtam volna neki valamit, ismét csak elvettem… azok után, hogy azt kaptam tőle, amit még senki mástól, nem volt elég… és hogy sajgott, hogy két kézzel kaptam a lehetőség után…! A közös képen, az arcát elnézve, ős is vérzett belül… hiszen a szívét-lelkét kitette értünk… és én egyike voltam azon kiváltságosok közül, akik ezt látták, érezték, átélték, vele haltam meg és születtem újjá… és mégis… amikor arra került volna a sor, hogy megköszönjem… azzal köszöntem meg, hogy még akartam, még, még… örökké csak még.
Tegnapelőtt nem tudtam rá figyelni… annyi mindenkire akartam… mint mindig… de ez nem megy… nem tudok mindenkit szeretni… én még képtelen vagyok rá. Tudtam jóelőre, hogy nem miatta megyek, pedig miatta akartam… hogy megköszönjem neki, amit eddig kaptam tőle, hogy elmondjam neki, mit jelent nekem… Nem volt kedvem menni, a megérzéseim figyelmeztettek, de sodródtam az árral, gondoltam, jó buli lesz, jó is volt… a lányokkal remekül éreztük magunkat… annak is örülök, hogy sok mindent, amit még akár tavaly másképp csináltam volna, most időben észrevettem, odafigyeltem rá, nem hagytam magamon elhatalmasodni… Változom, ez jó, azt hiszem, de…
Bárcsak ne a saját szememmel láttam volna a kezdet végét… a búcsút, melyet nem úgy fogadtunk, ahogyan kellett volna… én annyi mindent szerettem volna elsírni, elkiabálni, de nem volt se idő, se alkalom, se helyzet, a show ment tovább, mint mindig, az aréna kikövetelte a magáét, a gladiátorok jöttek, mentek, mire gondolatban elbúcsúztam az egyiktől, jött a másik, és mindenkire figyelni kellett, mert figyelni akartam, mert megérdemelték, mert az életük, a mindenük a jégen történik, és Zsenya csak egy volt a sok között… hiába állt középen az elején és a végén, ahogy ráesett a fény, ahogy körülvették, szép volt, szimbolikus, de nem volt igaz…
Míg élek, nem felejtem el a hamuszürke, dohány- és időrágta arcot, azét, akire az ifjabbak jelenlétében szinte alig figyeltek, aki magányosan felült a buszra… Egy arc a múltból, aki még ott él, a múltban, nem tud elszakadni akkori szerepétől, pedig mennie kellene tovább… Egy másik, fiatalabb, sikeresebb, aki megértette, hogy mennie kell tovább… ahogy odaintettem neki és rámosolyogtam, visszaintett, mosolya azonban fáradt volt, szomorú, talán közömbös is, nem tudom, én meg csak álltam és nem tettem semmit, dehát mit tehettem volna… meg aztán, én is csak egy vagyok a sok közül, aki emlékszik rá immár tizennégy éve, és emlékezni is fog rá, sokáig… A fiatalabbak, a mostaniak, a népszerűek… még bírják a strapát, de már rajtuk is meglátszik a kimerültség, az állandó sietség, az energiaveszteség, ami lelkük lecsupaszításával legyengíti őket minden alkalommal.
Nem is láttam, mi történik a busznál… amikor elhaladt mellettünk, és utánaszóltam… azt még észleltem, hogy megpillantva a zászlót, köszönetet mondott… a jobbik szemem látta a többit… én nem… én valahol elvesztem a nagy örvényben… de a szemem, aki sosem hagy cserben, látta, hogy volt egy gesztus… egy fáradt, kelletlen, erőtlen gesztus mindenki befogadására… amit azok, akik kapták, nem fogadtak el… mert nekik nem az kellett… nekik hús kellett, vér kellett, haj és bőr, egy darab, még egy darab, egy újabb cafat, a gyűjteménybe, a többi közé, egy érintés, egy sóhaj. Én megértem, hogy mennie kellett… én megértem, hogy nem tudja mindezt feldolgozni… hogy nem akar behódolni a sorsának… én már rég feladtam volna… ő négy éves kora óta küzd, és harcol, és megy előre, feláldozza magát, azt sem tudja, kicsoda ő, azt sem tudja, ki szereti őt valójában, honnan is tudhatná… Ki segíti őt, ki a barátja, ki használja ki, ki akar tőle csillogást és ki őszinteséget… nem tudja, és nem kockáztat. Védi magát… az ölelést gondolatban, a csókot dobva, a hálát messziről fogadja el. Ki tudja, eljut-e hozzá… szívből remélem, hogy igen…
Így hát, megint nem tudtam neki adni semmit… és nem is fogadta volna el. És én megértem… nem tudok rá haragudni… de fáj érte a szívem nagyon… mert nem teszi boldoggá a feladat… nem szívesen járja tovább az utat, amire ráhelyezték… Korcsolyázik, mert szüksége van a sikerre, amit ő szeretetnek hisz… hozzászokott, hogy annyian odafigyelnek rá… szüksége van, hogy tovább érezze ezt… tehát csinálja tovább… de amikor ténylegesen kapna, meghátrál, behúzódik a tüskék mögé. Én megértem… kivételesen erős és alázatos ember az, aki nap, mint nap képes keresztre feszítenie önmagát. Ő úgy döntött, lelép a keresztről, fellázad sorsa ellen. Fáradt, nagyon fáradt… Sajog érte a lelkem, de nem tudok neki segíteni… nem adhatok neki semmit, mert amit adhattam volna, azt visszatartotta önző, birtokló énem… a varázslatos pillanat elmúlt… sejtettük mi ezt akkor, hiszen mindenki, aki ott volt a képen, megélte a fájdalmat, ki így, ki úgy… de én csak most értettem meg, mi is történt ott. Ha tehetném, visszamennék… másképp csinálnám.
Prágát… nem csinálnám másképp. Nagyszerű volt, hogy együtt lehettünk ott, csajok, akik évek óta ismerjük egymást, ki-ki a maga hibáival, erősségével, gyenge pontjaival színesíti kis közösségünk életét… Sokat nevettünk, sokat éreztünk és kaptunk, és Prága gyönyörű…
Csütörtök este megértettem, visszavonhatatlanul, hogy én eddig önző módon szerettem őt… amikor megpillantottam a tömeg közepén, ahogy haladni próbál, kitérni a birtoklási vágy elől… milyen vakon néztem őt eddig… mankó volt számomra annyi éven át… és már akkor tudtam, hogy el kell dobnom magamtól azt a képet, amit kialakítottam róla, amikor a “Gorod kotorovo nyet”-et hallgattam órákon át, és éreztem, hogy megszakad a szívem… fájdalom, félelem, hogy kénytelen vagyok nélküle menni tovább, mert nem az a sorsom, hogy belekapaszkodjak… de ezt akkor még nem értettem… csak a fájdalom volt, amit elnyomtam, és visszakapaszkodtam Zsenya ölébe, és ott maradtam… egészen csütörtök estig.
Persze, a fájdalom és félelem most is bennem van… fizikai betegség lett úrrá rajtam, amikor megsejtettem, minek kell bekövetkeznie… most már tudom, mitől féltem, de azt is, hogy nincs mese, el kell engednem őt… azt a képet, ami éveken át éltetett. Már erősebb vagyok… már tudom, hogy nem ő fog megváltani… sem Josh… sem más… csakis én magam.
Megláttam benne az embert… aki hozzám hasonlóan, éli a sorsát, méghozzá nem jól, hozzám hasonlóan… ellenáll valaminek, de nem is boldog… Esendő, sérülékeny, és távolról sem olyan erős, amilyennek gondoljuk… hozzászokott a támogatáshoz, és nem tudja elengedni… pedig…
Ha nincs más módja, akkor továbbra is szeretni fogom, a távolból… az embert.
Egyelőre ennyit tudok elmondani Prágáról… azt is összefüggéstelenül… sejtem a lényeget, de nem tudom megmagyarázni, még magamnak sem.
