-Gyere, pajtás… most magadra hagylak egy kis ideig, jó? Nem sok kedvem van menni, amikor kint is csatangolhatnánk édeskettesben, de… tudod. A meló az meló. Majd este sétálunk a holdfényben, ígérem.

Sweeney lustán nézett föl gazdájára. Bozontos fejéből értelmesen és kissé szomorkásan pislogott emberbarátjára, mint aki azt mondja, „megértem, hogy menned kell, de ha lehet, siess haza”. Josh ledobta az élelmiszereket a konyhapultra; még eszébe jutott, hogy a tejet és narancslevet be kell helyezni a hűtőbe, majd egy utolsót vakarva a kutya kéjes pofáján, kiviharzott a házból.

Már útban volt David felé, amikor ismét felsejlett előtte az ismeretlen női arc, melyet a szigorú napszemüveg komorrá és rejtélyessé tett. Semmi sem igazolta kíváncsiságát, jószerivel nem is kellett volna foglalkoznia vele, de nem tudott elszakadni a gondolattól, hogy a nőnek valamilyen módon köze volt hozzá. Erre a gyanúra tűnt bizonyítéknak a nő hirtelenszerű távozása, amikor az a fránya telefon megcsörrent… bár, talán csak felébredt, majd elhajtott. Merő egybeesés.

Josh Groban nem az a fajta ember volt, aki szeretett kombinálni és elméleteket gyártani. A tettek embere volt, melyek őszinte elhatározások eredményei voltak. Aktív emberként alig volt szabadideje, de ez nem is zavarta. Ellenkezőleg, hálás volt, hogy ha már nem rendelkezett saját családdal, legalább hasznosan tölthette ki idejét.

Az elméletgyártás ellensége most komótosan hajtott végig a zsúfolt sugárúton, miközben a hivatlan elméletek egyre-másra szorították ki egymást a fejében.

-Köszi, hogy hűvös helyre hoztál –ölelte meg David-et, belépve a szolid étterem előterébe.

-Nem csak te olvadozol odakint… ha lehet, maradjunk itt estig, jó? –dünnyögött David, miközben a pincér egy sarokasztalhoz vezette őket.

-Nem tudtam, hogy annyi mindent kell megbeszélnünk –húzta el a száját Josh. –Szombaton még jó volt a felvétel, azóta történt valami?

-Nem… vagyis, de… -felelte David Foster, napszemüvegét az asztalra helyezve, a párával beborított üvegkancsó és egy pohár közé. –A fejeseknek túl… progresszív az új dal.

-Ezt a szót használták?

-Ezt is, meg… á, mindegy, nem akarom szajkózni őket… hidd el, felhúztak rendesen. A szerződés alapján teljes művészi szabadságot kellett volna kapnunk.

-Megszegik a szerződést?

-Nem igazán… este átnézettem egy ügyvéd barátommal a papírokat, és találtunk benne néhány sort, miszerint a szponzornak jogában áll megvonni a támogatást, ha bármi, idézem, művészileg és mondanivalóját tekintve kivetnivalót talál a prezentált anyagban.

Josh rámeredt a barátjára, hirtelen fel sem fogva az egészet.

-De hiszen így bármibe beleköthetnek.

-Ahogy mondod.

-Ezt miért nem vette észre az ügyvéd korábban?

-Mark szerint roppant fifikás módon lett becsempészve, úgy átfogalmazva, hogy első látásra gyakorlott jogász sem szúrná ki.

-A faszom tele van az ilyen begyepesedett taplókkal –szitkozódott a fiatal férfi; publikus, udvarias arcát felváltotta a türelmetlen alkotóé, akinek a szabadságát éppen készülnek behatárolni. –Tudod kit érdekel… nyeljék le a pénzüket. Azt veszek fel, amit én akarok… ha valakinek nem tetszik, bekaphatja –dühöngött.

-Félek, más pénzforrásnak kell utánanéznünk, ezek után… -David olyan óvatosan fogalmazott, ahogyan csak tudott, átérezve ifjabb, forrófejű barátjának ingerültségét.

-Nem kell messzire menni –vágta rá Josh és ivott egy kis vizet. –Van nekem is elég, amit be tudok fektetni egy rohadt lemezbe.

-Bölcs döntés kiadót váltani, pont most, amikor népszerűséged a csúcson van…? Az évek során kialakított imidzsedet már ismeri mindenki, akinek ismernie kell, teljesen új arcot kellene kitalálnod magadnak…

-Pont azt fogom kihasználni, hogy már mindenki ismer. Magánkiadóval fogok dolgozni, kevesebb pénzből, és végre olyan zenét fogok kiadni a kezeim közül, amitől az én szívem is megdobban, nem csak a magányos háziasszonyoké –felelte Josh keserűen.

-Figyelj… nyugodj meg. Szerintem üljünk majd le a szponzorral és tisztázzuk ezt a… félreértést.

-Nincs itt félreértés… ami nekem korszerű és szívemből szóló, az neki progresszív. Ami neki megfelelő, az számomra elavult, egy régi bőr, amit évek óta le szerettem volna dobni magamról, tudod jól.

-Tudom, hogyne tudnám –bólogatott David. –Tartottam is tőle, hogy én is visszahúzó erő voltam… amikor te előre haladtál volna, én csitítgattalak… próbáltalak a jól bevált sémába préselni, és ott tartani, amíg csak lehet.

-Te végig mellettem voltál –nézett David-re Josh. –Soha egyetlen döntésed sem volt a káromra, és ez nem a véletlennek volt köszönhető, hanem annak, hogy jobban ismered a zeneipart, mint bárki más, ugyanakkor az én igényeimet is szem előtt vagy képes tartani.

-Te meg nagylelkű vagy, hogy nem rúgtál ki évekkel ezelőtt.

-Mi a francról beszélsz, haver? Mért tennék ilyet?

-Tudod… nem egyszer vetettem el olyan ötleteket, amik jobban segítettek volna téged a művészi önmegvalósításban…
rábeszéltelek, hogy jobb lesz óvatosabban menni előre…

-És minden alkalommal igazad is lett. Így is kivertem néha a biztosítékot.

-Félreismertem a rajongóidat… és téged is, azt hiszem. Jóval többet elviselnek, és jóval könnyebben, mint gondoltam. Ha tehetném, visszamennék a Closer előtti időbe és mindent másképp csinálnék… hagynálak többet dolgozni a Deep Forest-tel és Eric-kel.

-Hagyd már abba, David. Mi ez? Mit művelsz? Sárral dobálod magad, amiért segítettél nekem olyan zenét írni, amit sokan szeretnek, és ami hozzám is közel áll? Akkor még pont arra volt szükségem, amit együtt alkottunk. Ma már nem venném fel ugyanazt a lemezt… ahogyan minden más is megváltozik körülöttünk. Nem?

-De. Rendben, igazad van. Abbahagyom –bólogatott David, majd intett a pincérnek, hogy rendelhessenek. –Azt hiszem csak bepánikoltam, hogy változtatnunk kell.

-Még szép, hogy változtatni fogunk. Még örülök is neki… felszabadít a tudat, hogy nemcsak szeretnék, de kénytelen is leszek más irányt venni a zenében… érted?

-Nekem be vannak járatva a barázdáim, de talán képes leszek a kedvedért fejlődni egy kicsit –mondta David, szinte félve pillantva a fiatalabb férfira, aki döbbenettel nézett vissza rá.

A pincér evőeszközt helyezett le eléjük, majd diszkréten elsomfordált.

-Soha nem fogom elérni azt a zenei tudást és rátermettséget, amivel te rendelkezel –mondta Josh, lassan formálva a szavakat, keresgélve a többit, hogy hűen kifejezhesse barátja iránti tiszteletét, szeretetét. –Én akarok hozzád felnőni, mindig is azt akartam… -tette hozzá, megnyomva az „én” szót.

-Ugyan… te már tizenhét évesen túlnőttél rajtam sok szempontból –mosolygott David kissé szomorkásan.

-David, valami baj van? –kérdezte Josh, a hangjában őszinte aggodalommal. –Úgy értem, van valami, amiről nem tudok? Nem a felvételről beszélek.

-Mindig van valami… de most nincs. Ne aggódj. Valószínűleg a hőség tett be nekem is.

-Igyunk valami jó bort… aztán menjünk hozzám és beszélgessünk egyet.

-Inkább azt mondd, mi van Romano-val?

-Ajánlani akart valami fotóst, akivel összefutott…

-Fotóst? Minek?

-Az új lemezhez. Igaza lehet, ha arculatváltás kell, akkor vigyük végig.

-Nő vagy férfi?

-Nem kérdeztem… számít?

-Ha nő, nehogy rajongó legyen.

-Igen, tudom –Josh elnevette magát. –Bakker, de elegem van abból, hogy a saját farmerbe bújtatott ágyékomat bámulom a fórumon…

-Hát ne bámuld –nevetett vele David. –Az a nők dolga.

-Értem én, de néha kíváncsi vagyok, miket írnak rólam… bár kezdem magam leszoktatni a kíváncsiságról… valahányszor belépek, száz privát üzenetet kapok, ami hagyján, mert kitörli a moderátor, de már a sima híreknél sem tudok nyugodtan hozzászólásokat olvasni anélkül, hogy lennének megjegyzések, vagy képek…

-Ajánlhatok egy-két tippet, amivel leválaszthatod magadról a fanatikusokat –kuncogott David.

-Sejtem… a kopaszsággal még várok… hátha egy sima metal-lemez is elegendő lesz –vigyorgott Josh. –Fázós vagyok, lefagyna a fejem télen.

-Itt Californiában?

-Nekem itt is, cseszd meg, úgyhogy igen, még gondolkozom a tippeken. De köszi. Viszont most együnk, mert éhes vagyok.

~~~

Ani mobilcsörrenésre riadt, ám a tengerparton tett séta még szokásos, szakmájával járó éberségén is kifogott. Néhány pillanatig mozdulatlanul feküdt az autóülésen, kábán próbálva rendezni gondolatait, amikor a mobil másodszor is szólt, méghozzá a füle mellett elég közvetlenül. Kinyitva a szemeit egy sietve távolodó férfit pillantott meg, akinek egyik kezét kutyapóráz végén sétáló kutya rángatta, a másikat pedig bevásárlószatyor és mobiltelefon foglalta le. Érthetetlenül mormogott a telefonba, majd megállt egy közeli kapu előtt. Egyik keze szélmalomharcot vívott a kutyának, a mobiltelefon csúszós mivoltának és a bevásárlószatyor nehézségi erejének együttes hatásával, miközben a másikkal a kulcsot kereste. Arcába lógó fürtjeit megpillantva Ani végre felismerte.

Az Isten verje meg, dühöngött magában. Ez nem lehet igaz. Szakmád megcsúfolása vagy, elalszol a célpont háza mellett, és nem veszed észre, hogy a fickó melletted sétál. Még az is lehet, hogy kiszúrt magának… lőttek az inkognitódnak… Gyorsan sebességbe tette az autót és elhajtott, bár amikor szeme sarkából látta, hogy Groban utánanéz a kerítés túlsó oldaláról, megbánta hirtelenjött és egyértelműen figyelemfelkeltő cselekedetét.

A gondolat, hogy elszúrta élete talán legnagyobb üzletét nem hagyta nyugodni, ezért befordult egy mellékutcába, és gyorsan nekiállt kikeresni Romano telefonszámát a táskájából, amikor eszébe jutott, hogy az egyezség szerint a férfinak kell őt hívnia.

Dühösen vágta magát hátra az ülésen, ráverve a kormányra feszültség levezetés gyanánt. Milyen hülyén intézte ezt az egészet… hagyta magát csapdába csalni, ahonnan immár nem menekülhet: vagy megszerzi a képeket, vagy búcsút inthet szép terveinek, továbbá a szakmában szerzett hírnevének. Egyik keselyű sem lesz hozzá kegyes, ha nem viszi oda nekik aranytálcán Groban fürtös fejét, ebben bizonyos volt. Kedvesek, udvariasak voltak, hízelegtek neki, de csak addig, amíg megkapták, amit akartak.

Ha legalább ébren lett volna, készülhetett volna néhány kép. Kezdésnek. Csak, hogy ráérezzen az ügy ízére. Tudta, hogy elsőre nem fog sikerülni lekapni azt a csodát, amire Gallows és Horrocks várnak; előbb be kell járatnia a dolgot, gördülékennyé kell tennie, ismernie kell a férfi mozdulatait, szokásait, kedvenc helyeit, tudnia kell, beszélgetéskor milyen gesztus, arckifejezés előzi meg mosolyát, nevetését, mérges pillantását, grimaszát, látnia kell a saját szemével, hogyan jár a férfi, mit szeret hordani, hová tér be enni, inni egy hosszú, fárasztó nap derekán.

Most ezt a lehetőséget is elpasszolta.

A férfi már kétszer is testközelben volt, szinte karnyújtásnyira, méghozzá az ő tudta nélkül, és ez a kiszolgáltatottsággal párosuló tehetetlenségi érzés végtelenül idegessé tette Andrea Ramsey-t.

Egyetlen pillanatig sem fordult meg a fejében, hogy amit érez, azt az általa kiszemelt „célpontok” szokták érezni, méghozzá napi rendszerességgel. A düh, mely feszítette egész lényét úgy elhatalmasodott rajta, hogy mellette nem fért már meg semmi.

Dacból és indulatból megszületett elhatározását, miszerint Groban soha többé nem fog ki rajta váratlan, csodaszerű hívás követte.

-David? Nem, nem zavar… éppen a stúdióban tartózkodom… hogyne, tudok vinni néhány képet mintának… holnapra? Nem, dehogy, hiszen csak ki kell húznom őket a fiókomból –kacagott kissé idegesen, miközben bal kezében megfeszültek az izmok. –Mit szeretne látni a barátja? Portrékat, tájképeket, csendéletet…? Portrékat? Rendben… feltétlenül. Igen. A Dice étteremben, egy órakor. Ott leszek, és nagyon köszönöm a hívását.

Ani úgy érezte, a napsütötte égbolt egy árnyalattal szürkébbre vált. Mégis, honnan szerezzen néhány óra alatt portrékat? Emberi portrékat? Évek óta nem készített mást emberi lényekről, mint lesifotót… Nem is ismert senkit a városban, akit megkérhetne, hogy…

Nem, őt nem kérheti meg. A saját testvérét… akinek a retardált férje ott lődörögne a közelben, és folyatná a nyálát. Nem.
Pedig, ha portrét akar, nem fordulhat máshoz…

A keserű valóság a száját is keserűvé változtatta, de nem volt, mit tenni.

-Sally…? Szia, hugi. Képzeld, adódott pár szabad órám… gondoltam, beugorhatok hozzátok egy kicsit. Szuper. Van mindenetek? Vigyek valamit? Rendben… másfél óra múlva ott vagyok.

Ani lehúnyt szemmel próbálta elhessegetni lelkifurdalását, mely testvérének kitörő örömkiáltása nyomán egyre erősödött. Ha alaposan belegondolt, emberi lény nem örült még neki úgy, mint Sally most… és mivel ez a tudat nem tette túlságosan boldoggá, inkább nem is gondolt bele, hanem a gázra taposott és útnak indult.

(folyt köv)