Nem hitte volna, hogy a második emeletre felsétálni valaha is ekkora tehernek bizonyul. Csigaléptekkel haladt felfelé, de még így is túlságosan hamar repítette testvére lakásának ajtaja elé a könyörtelen idő. Egyáltalán nem volt ideje átgondolni, miként viselkedhet majd Sally-vel azok után, hogy néhány héttel korábban megtagadta a segítséget, majd lelkiismerete megnyugtatására segítőkésznek tettette magát. Zavarta a tudat, hogy Tom-mal is találkoznia kell, akivel egyetlen értelmes mondatot sem volt képes váltani; nem azért, mert a férfi mentális képességei egy tízéves gyermekének feleltek meg, hanem mert ő nem volt hajlandó közel engedni magához a férfit. Gyűlölte azt az érzést, mely hatalmába kerítette őt valahányszor Sally-ék háza táján tartózkodott: értetlenség, elmondhatatlan düh, amiért testvérét érzelmileg megnyomorította egy visszamaradott ember kiszolgáltatottsága (amin az sem változtatott, hogy Sally önként és boldogan vette fel a keresztet), és a szíve legmélyén makacsul fészkelő bizonyosság, hogy bizony a teher egy részét neki is hordoznia kellene.

Ám Ani jóval azelőtt megtagadta a nagylelkűséget, hogy Sally esztelenül odadobta magát élete második férfijának, menekülve korábbi, tönkrement kapcsolatának komor emlékeitől.

-De jó, hogy látlak –szaladt ki Sally száján, amint megpillantotta testvérét az ajtóban, vállán rozsdabarna táskájával. Szó nélkül átölelte hugát és karjainak szorításából Ani megállapította, hogy Sally-re kétségkívül rájárt a rúd az elmúlt időszakban. Vajon mit művelt már megint az a szerencsétlen, gondolta ingerülten, gépies ölelésbe zárva nővérét, akinek visszafojtott szipogása csak még jobban ingerelte.

-Szia tesó –felelte amilyen kedvesen csak lehetett, és futólag nézett húga szemébe, mielőtt belépett volna a lakásba. –Nahát, festettetek? Tetszik ez a bézs…

-Tom-ot idegesítette a kék –harapott ajkába Sally, látszólag félve Ani reakciójától. A türkizkéket ugyanis Ani javasolta nekik: valamilyen feng-shui könyvben azt olvasta, a tengerkék nyugtatólag hat az emberre.

-Ebből is látszik, hogy az urad homlokegyenest másképp viselkedik, mint a többi ember –vágta rá Ani, közömbösen nézegetve a kandallópárkányon sorakozó csecsebecséket. Úgy érezte magát, mint aki egy idegen lakásában kutakodik, és a felhalmozott tárgyakból igyekszik megfejteni, kinek a küszöbét is lépte át. Sally jóformán idegen volt a számára: kiskoruktól kezdve értetlenül állt nővére türelme előtt, majd amikor a zaklatott serdülőkort maguk mögött hagyva magukra öltötték a felnőttkor ólomsúlyú köpenyét, Sally végtelen filantrópiája volt az, amiben a kettejük között létrejövő civódások többsége gyökerezett. Soha nem értette, és nem is akarta megérteni, hogy a nála tehetségtelenebb és ezért anyagilag rosszabb helyzetben lévő Sally miért adományozza oda minden keservesen összekuporgatott keresetét egy-egy nevetséges célra: templomépítés, árvák ebédeltetése, elfekvő osztály kicsonosítása, harmadik világbeli szerencsétlenek megsegítése- Sally sosem tett kivételt, neki mindegy volt, hova megy a pénze, csak jótékony célra menjen. Hiába próbálta neki magyarázni, hogy még ha őszintén is szeretne segíteni másoknak, nem tudhatja teljes bizonyossággal, hogy pénze ténylegesen jó kezekbe kerül: Sally-nek ugyan mesélhetett az emberek jóhiszeműségével visszaélő ál-alapítványokról. A fiatal nő dacos hozzáállása csak még dacosabbá változott, és fáradhatatlanul folytatta egyszemélyes szélmalomharcát a szegénység ellen.
Egy kopottas homokóra mellett az a hófehér porcelánló állt, mellyel egyetlen délután erejéig békésen játszadozott a tíz éves Sally és a nyolc éves Andrea. Ani tisztán emlékezett arra a délutánra, hiszen aznap érezte utoljára a hamisítatlan testvéri szeretetet szétáradni lelkében. Gyermeki szíve örömmel nyugtázta a lustán gördülő nap fényében, hogy mégis csak szereti nővérét. Sally törött első fogától és az udvar porával belepett ruhájától kivételesen nem fogta el a mások előtti szégyenkezés. Haramiásdit játszottak; Sally vezette a tanyasiakat, akik az igazság és becsület fehér lován vágtáztak előre, míg Ani banditái szorosan a nyomukban haladtak, egy összetákolt műanyag autón. Egyikőjüket sem zavarta játékszereik disszonanciája, és gyermeki gondolkodásuk még nem tapinthatott rá a tárgyak szimbolikus értelmére. Izgatottan játszottak, belemerülve a kalandos fiktív világba: csilingelő nevetésük felszabadultan szállt a nyitott ablakon át a nyári délután virág-zamatú illatába.

Furcsamód, az azután következő négy teljes év szürkén és eseménytelenül húzódott a nő emlékezetében. Azt a bizonyos délutánt bármikor szavakba öntötte volna, ha megkérik rá, hiszen akkor volt utoljára boldog. E tényt csak kihangsúlyozta az, hogy kerek négy évre rá égett le a családi ház, az elszenedesett roncsok maguk alá temetve a halkszavú, igénytelen és önfeláldozó Mrs Ramsey csontjaival együtt a testvérek jövendő boldogságának utolsó reményét is.

-Emlékszel a lóra? –kérdezte Sally halkan, nesztelenül testvére mellet teremve.

Ani megedződött idegei nem hagyták, hogy a nő összerezzenjen, de Sally kérdése mindenképpen emlékek áradatát indította el benne.

-Igen… az autó megvan még?

-Lomtalanítottunk fél éve… azt hiszem, kidobódott.

Andrea szó nélkül fordult meg, és lépett az ablak alatt helyet foglaló fotelhoz.

-Jól nézel ki –folytatta Sally, esetlenül a heverőre ülve, térdei felett összekulcsolt kezekkel pillantva Ani-ra, akitől mintha állandóan a megváltását várta volna.

-Te sem panaszkodhatsz –hazudta Ani, kifejezéstelenséget erőltetve arcára. Nem tudathatta Sally-vel, hogy szeme alatt hatalmas táskák éktelenkedtek, hogy bőre olajzöldbe hajló sárgás színt kezdett felölteni, hogy ajkai cserepesek voltak és hogy színtelen haja inkább hasonlított elszáradt, felborzolt gólyafészekhez, mint emberi hajhoz. Fotós szemmel végigmérve nővérén már-már reménytelennek látta az ügyet… hogy fog ebből a borzalmasan kinéző asszonyból elfogadható portrékat kihozni másnapra?!

-Tudom, hogy csak kedves akarsz lenni –hajtotta oldalra a fejét Sally. Zavart pillantásából sugárzott a beletörődés, és ahogy összetörten, magába roskadva ült a heverőn, Ani majdnem megsajnálta. –Mindegy, ezért is hálás vagyok… tényleg örülök, hogy látlak –nézett húgára, és szemébe könnyek szöktek.

-Én is örülök –felelte Ani, és ajkaira félénk, nem teljesen hamis mosoly telepedett. Szívében ismerős, de megnevezhetetlen érzés áradt szét, aminek jelenléte váratlanul érte és akarata ellenére fel is kavarta. –Mesélj, hogy vagytok? –kérdezte sietve, hogy témát váltson.

-Megvagyunk –rebegte Sally, egyik kezével lassan hátrasimítva makrancos, ápolatlan haját, mely Ani-t beidegződött rossz szokásokra emlékeztette, amiket képtelenség uralni. –Tom-nak munkát adtak a hivatalból, borítékokat ellenőriz és zár le. Minden nap ledolgoz három órát, persze nem egyhuzamban… de azokra a húsz vagy harminc percekre, amiket eltölt a nappaliban, én is szabad lehetek egy kicsit –tette hozzá majdnem boldog mosollyal.

-És te megkaptad azt a… a… telefonos munkát, amire vágytál? –kérdezte Ani ráncolt homlokkal. A legjobb akarattal sem bírt visszaemlékezni arra, Sally miféle munkáról is fecsegett neki a minap.

-Sajnos nem –sóhajtott Sal, majd sietve húgára emelte immár zsigerből rettegő tekintetét. –Ne aggódj, boldogulunk. Van még némi megtakarított pénzem, és Charlie bácsi is küldött múlt hónapban kétszáz dollárt. Hó végéig egészen biztosan találok majd munkát, addig meg Tom zsebpénze is megment minket az éhhaláltól.

-Tudod jól, hogy éhhalálról szó sincs –felelte Ani ingerülten. Nem állhatta, ha testvére ilyen fondorlatos módon emlékeztette őt kötelezettségeire, melyeknek szerinte vitán felül eleget tett azzal, hogy minden hónapban feltett háromszáz dollárt Sally számlájára. Ez a pénz mindent megadott nekik, amire szerény körülményeikhez képest vágyhattak, és eme rendszeres adomány értékéből szerinte mit sem vont le az a tény, hogy az ő keresetének elenyésző hányada volt ez az összeg, jóformán aprópénz, amit ő egy hét alatt elköltött élelemre. Sally-éknek nagy segítség volt, és csakis ez számított, döntötte el magában. –Mindig elküldöm a pénzt, ahogy megegyeztünk másfél éve, mikor fogod végre elfogadni, hogy nem csak néhány hétre, hónapra szól, hanem addig, amíg képes leszek pénzt küldeni nektek?

-Elhiszem én… elhiszek mindent –mondta Sally, és szája veszedelmesen megremegett. –De nem várhatod el tőlem, hogy nyugodt legyek, hogy belenyugodjak a helyzetembe, hogy életem végéig elfogadjam tőled ezt az… alamizsnát.

-A testvérem vagy, miért használod ezt a borzalmas szót?

Sally válaszra nyitotta száját, majd inkább szótlanul felállt és lassan a konyhába sétált. Ani nyugtalanul nézett utána, egyáltalán nem örülve a kettejük között létrejött hangulatnak. A fotókról nem is beszélt még, és máris eltelt fél óra… az előhívás egy óra… retusálás, alakítás, manipulálás másfél-két óra…

Ekkor vette észre, hogy Tom kopaszodó feje és csíkos pizsamába rejtett teste az ajtóban állt. A férfi őt nézte, jámbor, csendes érdeklődéssel, gyermekekre jellemző nyílt őszinteséggel, mellyel Ani-t mindig ki tudta hozni a sodrából. A nő képtelen volt rezzenéstelen arccal tűrni Tom fürkész pillantását: úgy érezte, ez a félkegyelmű a lelkébe lát, márpedig egy gyerek IQ-jával rendelkező, elfuserált senkinek nem fogja megengedni, hogy kiismerje őt. Andrea Ramsey-t senki sem ismerheti ki.

-Szia Tom –mondta neki közönyös hangon. Érezte, hogy tagjaiban máris szétterjed az idegesség. Egyszerűen nem tehetett róla: nyugtalan volt Tom jelenlétében.

-Szia Ani –felelte Tom és szája bárgyú mosolyra húzódott. –Szép a blúzod.

-Köszönöm –villantota rá Ani azt a mosolyát, melyet legkeményebb üzleti partnereinek tartogatott. –Hogy vagy ma?

-Fáj a fejem. És nem szeretem a napfényt –dünnyögött Tom, félszegen álldogálva egyik lábáról a másikra.

-Azt én sem szeretem –vágta rá Ani. A délután folyamán ez volt az első őszinte mondat, amit kiejtett a száján.

-Bántja a szemem –folytatta Tom, és hagyta, hogy az időközben visszatérő Sally gyengéden egy karosszékhez vezesse.

-Tessék, itt a gyógyteád, szívem –simogatta meg a férfi arcát Sally. –Csúnya gyomorrontása van, tegnap majonézes salátát ettünk… –tette hozzá magyarázatképpen.

Ani megértést színlelve mosolygott, miközben egyetlen porcikája sem akarta elképzelni Tom gyomorrontásának lehetséges eredményeit. Félszemmel az otromba kakukkos órára pillantva kissé idegesen kezdett el kotorászni táskájában, maga sem tudva, mit keres. Zsebkendőt, vagy a rúzsát, vagy csak az összekoccanó, egymáshoz súrlódó tárgyak neszeiben keresett ideiglenes megnyugvást.

-Látom, nálad van a géped –csillant fel Sally szeme. –Mikor mutatsz nekem néhányat a képeidből? Tudod, mennyire szeretem őket…

-Említésre sem érdemes, amiket mostanában elkattintottam –legyintett Ani túlzott hanyagsággal. Végre sínen volt a terve. –Képtelenség jó témát találni… kevés az időm egy-egy feladatra, én pedig nem szeretek fusimunkát végezni.

-Mindig kíméletlen voltál önmagadhoz –bólintott Sally, gyengéden végigsimítva Tom térdén, mielőtt elhaladt mellette hogy ismét helyet foglaljon a heverőn. –De azért csak van valami, ami megihlet…?

-Nem igazán –sóhajtott Ani. –Tulajdonképpen portrékkal próbálkozom mostanában… de nagyon nehéz megfelelő alanyokat találni. Nem szeretem a túlzottan szabályos arcokat… és ebben a városban az emberek többsége kezd homogénná változni, márpedig a homogenitás minden művészet lassú, de biztos halálát jelenti –fintorgott.

-Ha gondolod, fényképezz le engem –vihogott Sally. –Nem vagyok sem szép, sem különleges…

-Most mondtam, hogy engem nem az érdekel –felelte Ani sietve, miközben szíve boldogan dübörgött. Nem akarta elhinni, hogy ilyen gyorsan sikerült összehoznia a dolgot. –Tényleg lefényképezhetlek?

-Ha a segítségedre leszek ezzel, akkor magától értetődő –mosolygott Sal. –Sminkeljem ki magam?

-Nem, arra most nincs idő –vágta rá Ani, majd Sally csodálkozó pillantására hozzátette. –Nem pepecselünk sminkkel. Kifejezetten az emberek valós arcát akarom megörökíteni, álca és máz nélkül. Ebben a városban minden csak szirupos hazugság –mormolta, előkészítve a fényképezőgépet.

Ismét igazat mondott. Tudta, hogy Sally viharvert és Tom jellegtelen arca távolról sem előnyös portréalany, de időszűke miatt nem akart sminkkel foglalkozni. Nem szerette volna felkelteni Sally gyanúját, hogy esetleg előre kitervelt dologról van szó, ugyanakkor szíve mélyén önkéntelenül vonzódott az igazsághoz. Igaz, rákényszerítették a körülmények, de a tény tény maradt: tudta, hogy az imént igazat mondott, és ezért könnyebb szívvel állította be a gépet portré üzemmódra. Állványról, objektívről, spéci lencsékről szó sem lehetett: nem volt sem idő, sem alkalom bármilyen profi felszerelést használni, és meglehet, az eltelt idő miatt azok használati utasításukat is elő kellett volna szednie.

-Nem kell menned sehova, jó lesz ott, ahol most vagy –mondta Sally-nek, és belenézett a lencsébe.

~~~

Másfél kimerítő óra múlva ért haza. Jóformán kullogott, azt sem tudta, mennyi az idő. Tom előbb elaludt fényképezés közben, majd bepisilt, és miután lemosdatták, lefektették, a megkeseredett Sally lelkivilágát kellett ápolgatnia. Addigra szerencsére volt már Tom-ról is húsz-harminc fotó, azokkal tud majd kezdeni valamit. Sally hálásabb fényképalany volt, mivel őt legalább lehetett irányítani, és kétségkívül érdekes arccal rendelkezett: enyhén beesett orcája, széles pofacsontja és szabálytalan szemöldöke karaktert adott az amúgy színtelen arcának. Miközben fényképezte őt, Ani szeme egyre hozzáértőbb módon figyelte az apró részleteket, melyeket csakis a művész vehet észre. Elmondta Sally-nek, mit szeretne látni, és akkor fényképezte le a testvérét, amikor az még csak készülődött felvenni a kért pózt vagy kifejezést. Erről persze Sally mit sem sejtett: nem értett hozzá, és nem is nagyon figyelt oda. Életének nyomora túlságosan lefoglalta őt, és még a számára szórakozásnak számító fényképezkedés alatt is bizonyára saját elherdált boldogságát síratta, így nem tudhatta, hogy mire végeztek, Ani gépében sorakozott közel száz, javarészben beállítatlan kép, köztük olyan is, mely amolyan meglesett fotónak minősült: az orrát törölgető Sally, a szemeit az ég felé emelő Sally, a váratlanul felnevető Sally. Hiába, Ani le sem tagadhatta volna szakmáját: lesifotósként mestere volt a lopott pillanatoknak.

Az ajtó hangosan csapódott be mögötte. Hanyagul vetette le táskáját, kezében tartva az értékes képeket tartalmazó gépet. Pár perc kellett csak, amíg az összeset átmentette számítógépére. Miközben a mentés folyt, főzött magának egy dupla kávét és bedobott két szelet rozskenyeret a pirítóba. A kávénak már az illatától is erőre kapott, és amikor beleharapott a pirítósba, élvezettel állt neki a képek retusálásának, átalakításának.

Tudta, hogy áldozatai másnak elégedettek lesznek a bemutatott munkájával. Tudta, hiszen a kíméletlen szakmájában töltött évek ellenére sem halt ki belőle a szépség és igazság iránti őszinte vágyódás, és Sally arcai, noha hagyományos értelemben szépnek nem voltak nevezhetők, mindenképpen igazak és őszinték voltak.

(folyt köv)