-Üdvözlöm, Andrea –állt fel Romano, amikor Ani-t látta közeledni az asztalához. –Elnézést kell kérnem Josh nevében, az imént hívott egy végeláthatatlan dugó kellős közepéből. Üzeni, hogy amint tud, igyekszik.

-Hacsak nem hajlandó otthagyni az autóját, várhatunk rá még egy darabig, ez a város kíméletlen –mosolygott Ani, kezet rázva Romano-val. –Egyáltalán nem baj, nincs sietős dolgom.

-Akkor jó –ült vissza a férfi, amint Ani helyet foglalt. –Azt hiszem, még be sem mutatkoztunk rendesen egymásnak. David Romano vagyok.

-Andrea Randall –biccentett a nő, pillantásával a pincért keresve. –Ásványvizet kérek és egy kávét, köszönöm.

-Mióta foglalkozik fotózással? Nem mintha az én feladatom lenne kikérdezni, viszont annál jobban érdekel –mondta David.

-A foglalkozásom érdekli, vagy pedig én? –emelte fel Ani a szemöldökét. Kacéran nézett David-re aki állta a pillantását.

-Nem is tudom, ha már így rákérdezett… azt hiszem mindkettő.

Ani ráküldött egy merész mosolyt, mivel tudta, hogy semmilyen veszély nem fenyegetheti Romano-val szemben: kopasz volt, pattogós, és valahogy nem tudta lázba hozni. Egy kis egészséges flört viszont soha nem is volt ellenére, arról nem beszélve, hogy Groban érkezéséig el kell ütniük valamivel az időt…

-Tíz évesen készítettem az első képemet –mondta, és beleivott a kávéba, amit a pincér időközben kihozott. –Egy csiga mászott a szomszéd kerítésén, és egyszerűen elbűvölt az a… tudja, az ezüstös, nyálkás csík, amit maga után hagyott a frissen festett fán. Ma már persze kicsit mozgékonyabb és kevésbé taszító alanyokkal szeretek foglalkozni –nevetett.

-Kétlem, hogy egyes emberek kevésbé lennének taszítók, mint egy csiga…

Andrea kézre támasztott állal nézett David-re.

-Maga nem is olyan unalmas –szaladt ki a száján.

-Látna az énekórákon –felelte Romano, kényelmesen hátradőlve a székben.

-Mióta tanít?

-Vagy húsz éve… volt egy elfuserált karrier-próbálkozásom, de úgy tűnt, senki sem értékelte a Nat King Cole dalokat kínai énekstílusban előadva.

-Érdekesen hangzik –nevetett fel Ani. Furcsamód könnyen nevetett Romano társaságában, aminek okára egyáltalán nem volt kíváncsi. –Ma már sikere lenne: minél furább, annál jobb, szokták mondani… miért nem próbálja meg megint?

-Mára sajnos még az a kevés lelkesedésem is megszűnt –vont vállat Romano. –Biztos megélhetésem van, túl öreg vagyok ahhoz, hogy bármit is kockáztassak.

-Van mit kockáztatnia? –kérdezte Ani.

Most Romano-n volt a sor, hogy felhúzza a szemöldökét.

-Látatlanul ítél… merész.

-Mondja ki… szemtelen vagyok –felelte a nő.

-Mint minden művész… hozzászoktam, fel se veszem –mosolygott David.

Ani beleivott a kávéjába, hogy nyerjen egy másodpercnyi időt, amikor a férfi felvetésére összeszorult a gyomra: méghogy művész… Sosem volt, és sosem lesz az. Ebben a városban, ebben az életben biztosan nem. Túlságosan mélyre szippantotta a fertő mocsara, lassan már csak ott érezte biztonságban magát, a sötétség óvó leple alatt.

-Hozott képeket?

-Igen, bár nem sokat… ezek a legfrissebbek –folytatta hazugság-sorozatát a nő, és elővette a Sally-ről és Tom-ról készített rögtönzött portrékat. –Tegnapiak, nem sokat foglalkoztam még velük… amint látja, nem szeretem a sminkelt, retusált képeket… -ez viszont igaz volt.

David szótlanul vette át a nagyjából tizenöt fotót, amit Andrea kiválogatott a nagy kupacból. Elgondolkozva nézegette őket, mindegyikre bő perceket szánva; Ani szinte örült, hogy a férfi szúrós tekintete ezúttal nem őrá szegeződik. Ösztönei azt súgták, Romano-val, aki olyan embernek látszott, aki átlát másokon, aki nem dől be holmi mellébeszélésnek, még meggyűlhet a baja. Miközben a férfi elmélyülten pásztázta pillantásával a képeket, a nő kiitta kávéját majd nekilátott, hogy gyorsan átgondolja stratégiáját.

Miközben az ő szeme is ösztönösen a fotókra szegeződött, akarva-akaratlanul is a férfi gondolatait kutatva egy-egy kézmozdulatból vagy arckifejezésből, nem vette észre, hogy egy harmadik személy érkezett az asztalukhoz, ám bemutatkozás helyett némán bámulja a fényképeket a nő válla fölött. David figyelmét is elkerülte a jelenléte, hiszen őt szó szerint megbabonázták a képek. Josh dobogó szívvel nézte az elgyötört, megfáradt pillantást, mely egy korban fiatal, de testben-lélekben öreg nő szemeiből sugárzott felé. A durcás ráncokat, melyek beárnyékolták a különben sima homlokot, a nem tökéletes fogsort, melyet egy váratlan mosoly fedett fel. Az egyszerű, mégis elégedett férfi tartását, aki combján pihentette szépen elrendezett kezeit. Olyan nyugalom, olyan beletörődő, mégis higgadt elfogadása az életnek sugárzott belőle, hogy Josh földbe gyökerezett lábbal nézte az ismeretlent, és ismeretlenül is csak szeretni tudta őt. Gyönyörű, szépia árnyalatú fotók voltak, nemesek a maguk egyszerűségében, beállítatlanságukban. Mielőtt még bármit is tudott volna a személyről, aki elkészítette őket, Josh tudta, hogy mindenképpen őt fogja felkérni a munkára.

-Nahát, nem is késtél sokat –nézett fel Romano, amikor szeme sarkából megpillantotta a mellette ácsorgó fiatalembert.

-Kegyes volt hozzám a város… -dünnyögte Josh, még mindig a képek hatása alatt. Amint meglátta Ani-t, aki csodálkozva fordult hátra, azonnal felvette az udvarias, kedvesen lehengerlő stílusát, ami szinte mindig jellemezte idegenekkel szemben. –Jó napot, a nevem Josh Groban. Ha nem tévedek, maga az a fotós, aki ezeket az elképesztő képeket produkálta…

-Andrea Randall, jó napot –fogta meg a fiatal férfi kezét a nő.

-Mielőtt bármit mond, magát akarom –mondta Josh, és leült az asztalhoz.

-Hogy mondja…? –meredt rá Ani.

-Mármint… magát. Hogy lefotózzon –bökte rá Groban, láthatóan zavarban.

-Semmi akadálya –mosolygott Ani, és elnézve a rakoncátlan fürtöket, a hosszú, lesütött pillák mögött bújkáló pillantást és a bátortalan ádámcsutkát, melynek mozgása jelezte, hogy a férfi nyelt egyet, egykettőre megnyugodott. Tudta, hogy ellentétben Romano-val, az énekest jóval könnyebb lesz betörni. –Ezek szerint tetszenek a képek… ennek nagyon örülök.

Nem hazudott. Tényleg örült. Igaz, hogy csupán azért, mert ezzel megolajozta tervének következő fogaskerekét. Munkájára tett dícsérő megjegyzéseket kapott eleget, de azok mind öncélúak voltak: aki tette őket, előre fente a fogát a képekből származó botrányra, majd az azokból befolyó sikerre, így Ani-nak ösztönszerűen a siker jutott eszébe most is. Pedig ha egy kicsit elcsendesíti a lényében dúló zajokat, észrevette volna, hogy Romano csendben nézegeti a fényképeket, és Josh arcára is néma elégedettség ül ki. Két olyan ember mellett ült, akiket megérintett a kendőzetlen valóság; az őszinteség, mely Sally és Tom kétdimenzióssá alakított lényéből is sugárzott, az, mellyel a lencse mögött rejtőzködő személy is akaratlanul fellebbentette a fátylat igazi énjéről.

-Az nem kifejezés, hogy tetszenek –vette kézbe Josh azt a képet, mely Ani szerint is a legjobban sikerült.

Sally éppen a hálószoba felé pillantott, mivel Tom-ot végre sikerült lefektetni, és a résre nyitott ajtó mögül kihallatszó szánalmas nyöszörgéstől úgy rándult össze, mint akibe éppen kést szúrnak. Ani-nak csak arra volt ideje, hogy lekattintsa a gombot mielőtt Sally visszafordult és kezébe temetve arcát, elsírta magát. Amikor egy művészt megragad egy pillanat, egy kép, egy gondolat, gyakran maga sem tudja, mit örökít meg, és miért: mélyen rejlő ösztönök sugallatára cselekszik, külső irányításra: a fényképezés momentumában Andrea Ramsey sem láthatta, mit fényképezett le. Csak később, jóval később nézte meg igazán Sally arcát, kívülállóként figyelve őt, hiszen majdhogynem annak is számított Sally életében, de legalábbis annak érezte, vagy annak szerette volna érezni magát. Látta, amit látnia kellett, és mivel az elborzasztotta, ezért nem is nézte a képet sokáig.

Ez az érzés látszólag Groban-t is elfogta miközben szótlanul nézte Sally kétségbeesett arcát. A keserűség, a tehetetlenség, mely egy, szeretetének végét járó ember szeméből árad, egy olyan ember szeméből, aki nem lát kiutat egy képtelen helyzetből elnémította a fiatal férfit, aki Ani-val ellentétben szembenézett a fájdalommal.

-Gyönyörű –mondta halkan a férfi, majd nagyon óvatosan a többire helyezte, és a nőre nézett.

-Köszönöm –volt Ani gépies válasza, ám látva Groban hatalmas, mélybarna szemeit és a bennük fészkelő nyílt hálát, azt a fajta elégedettséget érezte, melyet nagyon régóta nem, mely fiatalabb korában maga volt a Szent Grál. Azt kereste, a szépség megörökítése kapcsán érzett boldogságot, valami szépnek, nemesnek a megalkotása utáni eufóriát, az érzést, hogy meglátott valamit, a tudatot, hogy fontos lehet, hogy feladata lehet-

-De azért ne vigyük túlzásba –vont vállat gyorsan, mielőtt a rátörő érzések elhomályosították volna mostani, fontosabb céljait. –Ez a munkám –tette hozzá magyarázatképpen.

-Nos, sokan egy kalap szart sem érnek a munkájukban –mondta Romano, és összekulcsolta kezeit az aztalon. –Josh? Nem vagy kíváncsi a hölgyre?

-Hogyne lennék –vágta rá Groban, és kedvesen, de még mindig zavartan pillantott Ani-ra. –De nem vagyok az a tolakodó típus… ami fontos a munka szempontjából, arról tudni szeretnék, a többit meg rábízom.

Ami fontos a munka szempontjából… azt sajnos nem mondhatja el, futott át a nő agyán.

-Amint David-nek mondtam, nagyjából húsz éve fotózom… nem rendelkezem díjakkal, nem volt kiállításom…

-Mindig is tudtam, hogy valami nem stimmel a világgal –mondta Josh egyszerűen. –Ilyen tehetséget nem díjazni nem hanyagság, hanem bűn.

Ani hátrafésülte a haját, majd kigombolta a könnyű kardigánt, amit a halványsárga selyemfelsőre vett fel.

-Nos… köszönöm szépen –mondta. Egy pillanatra elvesztette a fonalat: mit is mondott előtte? Mit is kellene mondania…?

A férfi elmosolyodott és lesütötte a szemét, mire Ani összeráncolt szemöldökkel nézett rá.

-Mi történt? Van valami, amiről… nem tudok de tudnom kellene…? –kérdezte, hirtelen rádöbbenve, milyen ostobán is hangzott a kérdés.

-Nem, nincs… bocsánat. Folytassa csak –mondta Groban és kissé elkomolyodva dőlt hátra a székben, a nőre függesztve pillantását.

-Nem sok hozzátennivalóm van… sokat fotóztam, régebben próbálkoztam… kiadással, mármint a fotóim kiadásával… majd felhagytam vele. Mostanában időszakos munkáim vannak… rövid tartamúak, de jól fizetnek.

Valami nem stimmelt. Ani érezte, de nem tudta, mi az. Először is, az a bugyuta Groban úgy nézte őt, mint aki kísértetet lát. Másodszor, még mindig melege volt, úgyhogy kénytelen volt levetnie a kardigánt. Harmadszor… harmadszor, a francba is, végig igazat mondott. Eszébe sem jutott hazugságot kerekíteni életének azon részéből, mely voltaképpen meghatározta a többit. Igaz, hogy néhány kisebb részletet elhallgatott, mint például azt, hogy mik is azok az időszakos, jól fizető munkák, de végtére is, kit érdekel. Gondolatban vállat vont és beleivott hideg ásványvizébe, hogy lehüljön kissé.

-Ami engem illet, nem érdekel, kapott-e díjakat, vagy sem –mondta Groban. –Amit itt láttam, az kétségkívül meggyőzött. Kiadót szándékszom váltani, arculatváltás kell… eddig én voltam a megtestesült angyal, tudja? A fiú, aki opera helyett popdalokat énekel… ki szeretnék törni ebből egy kicsit. Ehhez lesz majd magára szükségem… őszintén szólva, gondban voltam, nem tudtam, melyik fotóst keressem fel, valahogy… valahogy nem akartam, hogy ugyanazok a szemek fotózzanak le, akik eddig… érti? Hálás vagyok David-nek, hogy magába botlott, vagyis magának, hogy belébotlott, vagy nem is tudom… mindkettejüknek hálás vagyok –fejezte be nevetve a férfi.

-Értem –bólintott Ani, és az asztal alatt keresztbe tette a bokáit. –Ne hálálkodjon még… csak ha a végeredménnyel is meg lesz elégedve. Mégis… megöl a kíváncsiság… mégis mire gondolt? Valami lázadóra, vagy…? Fekete szárnyakat akar aggatni magára, esetleg ördögkosztümöt?

-Nem is lenne rossz. Ördög fekete szárnyakkal –vigyorgott Josh, majd David-re kacsintott. –Ettől szívinfarktust kapna a rajongóim fele, nem gondolod?

-Még a pápát is ráduszítaná a vallásos fajtája –forgatta a szemeit Romano.

-Ennyire bigottak? –kérdezte Ani, szinte megsajnálva a túlzás nélkül angyali fürtökkel rendelkező fickót.

-Á, hagyjuk –legyintett Josh és nagyot sóhajtott, jelezve, hogy unalmas számára a téma. –Imádom őket, hiszen ők juttattak ide, nélkülük sehol sem lennék, és a legtöbbjük tényleg nagyszerű ember, meg minden, de… gyakran érzem azt, milyen jó lenne elbújdosni… jó messzire, és soha többet egyetlen rajongót sem látni…

Ani hallgatta a férfit, akit árgus szemekkel kellene figyelnie, akinek lesnie kellene minden mozdulatát, hogy amikor eljön az idő, megfelelő fényképeket tudjon majd róla készíteni. Nézte őt, ahogy az kezeivel ösztönösen gesztikulálni kezdett egy-egy megnyomott szónál, vagy fel-felhúzta a szemöldökét, lemondóan sóhajtott. Ha Groban arca beszédesnek volt mondható, akkor a kezei regényeket meséltek minden kiejtett szó után, szemei pedig vonzották az ember pillantását: mosolyogtak, elkomorodtak, gyengédek voltak, érdeklődőek, kedvesek, mérgesek, fáradtak…

Ani egy idő után azon kapta magát, hogy nem hallja, mit mond a férfi.

-…szeretném a maga véleményét is hallani… mit gondol?
Összerezzent.

-…Hogy? Mit gondolok… ne haragudjon, nagyon meleg van itt, picit elkalandoztam… –hebegte Ani és kiitta a vizet a pohárból. –Tudom, nem túl meggyőző, de ez az igazság.

-Elfogadom a magyarázatát –mosolygott Josh. –Én is majd’ megsülök, igaz, csak odakint… itt bent kellemes az idő, pedig én fázós vagyok… ezek szerint az imént is melege volt…

-Tessék? –ráncolta a homlokát Ani.

-Amikor egészen úgy tűnt, zavarba jött a dícséretemtől –mosolygott a férfi.

Hogy… hogy mi? Andrea Ramsey, a kőkemény, kíméletlen lesifotós, zavarba jöjjön egy idegen dícséretétől?

-Ne áltassa magát, nem szoktam zavarba jönni –tromfolta le egy szándékosan rideg mosollyal, amitől a férfi pillantása elkomorodott.

-Bocsánat, nem akartam pökhendinek tűnni…

-Akkor ezt megbeszéltük –felelte Ani, ajkai magukon tartva a mosolyt, melyről mindhárman tudták, hogy hazug mosoly… de szükséges volt, meg kellett tartania a távolságot, mindenáron. –Ha még mindig szeretne velem dolgozni, megbeszélhetünk egy holnapi időpontot…?

-Holnapra? Hű, maga aztán nem kapkodja el –vakargatta a fejét Groban, ajkán hamiskás mosollyal. Látszólag máris túltette magát a nő hideg megjegyzésein, aminek Ani örült, hiszen nem ijesztette el az aranytojást tojó tyúkot, ugyanakkor…

-A helyszínen megbeszéljük az ötleteimet, rendben? –mondta, még mielőtt a gondolat végére ért volna.

-A helyszínen…?

-Ismeri azt az ócska templomot a húszadik és hetedik sarkán?

-Nem valószínű…

-Én tudom, melyik az –bólintott Romano. –A polgármester akadályozta meg, hogy lebontsák, és most felújításra vár.

-Még mielőtt felújítanák, készítünk magáról néhány meggyőző fényképet a múltjától elszakadni vágyó Groban úrról –mondta Ani.

-Jól hangzik –bólintott David, majd az elgondolkozó Josh-ra nézett. –Hm?

-Igen –bökte rá Josh, majd felnézett. –Igen, jól hangzik –mondta határozottabban. –Fogalmam sincs, mik az elképzelései, de megbízom a maga ízlésében. Mit vegyek fel holnapra?

-Amit akar… ami jellemző magára –vont vállat Ani. –De azért ne ezt –mutatott a Converse cipőre és a szakadt farmerra. –Vagy, mit tudom én, legyen ez, ha nagyon akarja. Hozhat több váltás ruhát, aztán majd ott eldönti, melyik legyen.

-Alig várom –vigyorgott Josh, mint egy lelkes ficsúr, akit először válogatnak be a focicsapatba.

-Nagyszerűen eldiskuráltunk, de a hivatalos dolgokról egyetlen szó sem esett –vetette fel Romano óvatosan. –Fizetség, szerződés, effélék…

-Randall kisasszony küld emailben egy szerződést, én pedig átnézem az ügyvédemmel –mondta Josh, majd látva hogy Ani feláll az asztaltól, ő maga is felállt. –Ha ez önnek is megfelel.

-Természetesen –bólintott Ani, bár hirtelen pánik lett rajta úrrá. Szerződés? Akiknek ő dolgozott, azok sosem szerződtek vele, és mindig készpénzben fizettek… utalásról szó sem lehet, abból kiderülne az igazi neve… –De egyelőre hanyagoljuk a formaságokat, hiszen… az sem biztos, tetszenek-e majd a képek, amiket magáról fogok készíteni.

-Ahogy gondolja… holnap majd visszatérünk erre is –egyezett bele a férfi, és a kezét nyújtotta. –Nagyon örülök, hogy találkoztunk, és tudom, hogy remekül együtt fogunk tudni működni.

-Nos, majd meglátjuk –húzta ki a kezét a férfiéból Ani. –Este hat órakor legyen a templom előtt, ott fogom várni.

-Rendben. Viszlát holnapig –mondta Groban, majd a távozó Ani után szólt. –És még egyszer köszönöm.

-Ugyani mit köszön annyit? –kérdezte a nő, enyhén bosszúsan. Kezdett az agyára menni a férfi, aki zavarbaejtően kedves, szinte nyálas volt az ő mércéje szerint. Látva, hogy nem fog választ kapni, otthagyta a két barátot, akik egy ideig némán ültek egymás mellett.

-Nem semmi nőt szedtél össze, hallod –törte meg a csendet Josh.

-Tudtam is én, hogy ilyen harcias?! Bár sejthettem volna abból, ahogyan rámkente a kávémat, majd pocskondiázni kezdte az ingemet…

-Bánom is én, istenien fotóz –folytatta Josh, és intett a pincérnek egy hideg sörért.

-Az biztos… de figyelj… lehet, hogy hallucinálok… vagy a meleg teszi, vagy tudom is én… szerinted a képeken lévő nő nem hasonlított rá?

-Nem igazán… először is, vagy egy tízessel, ha nem többel lehet idősebb Andrea-nál… –felelte Josh. –Aztán… egészen másképp néznek.

-Ezek szerint alaposan megfigyelted az imént, hogy hogyan néz –vigyorgott David.

-Miért, te nem?

-Képzeld, nem… húztam az elején egy kicsit, de csakis azért, hogy felmelegítsem a hangulatot.

-Aha –mondta Josh és szemtelenül nézett tanárjára.

-Ne aházz itt nekem… inkább te voltál az, aki lazán flörtölni kezdett vele.

-Hogy mi?! –csattant fel Josh.

-Ha emlékeim nem csalnak, te mondtad neki, hogy zavarba jött…

-Mert el is pirult –vágta rá Josh. –Amúgy meg, mit feszegeted ezt most? Egyáltalán, szeretném tudni, miért erről beszélünk és nem arról, mikor tartunk órát legközelebb.

-Akár most is indulhatunk, Don Juan –csapott Josh vállára Romano, mire Josh érezte, hogy elönti a méreg, de jobbnak látta elcsendesedni az ügyet.

Egy biztos: amíg David lakásáig eljutottak, egyfolytában egy kósza gondolaton törte a fejét. Nem hagyta nyugodni… el-elhessegette magától, ám az visszatért, és nem hagyta békén. A nő mosolya… a szája. Olyan ismerősnek tűnt… mintha már láta volna valahol. Amikor beszélt, idegennek tűnt, ám amikor mosolygott…

(folyt köv)