Noondarkly

A koraesti napsugarak halvány narancsszín fénnyel borították be az ódon templomot, mely már kívülről is szellemlak látszatát keltette. Andrea borzongva figyelte, amint a nap sugarai egyre lejjebb és lejjebb kúsztak a falak moha-szegte kövein. A látvány kísérteties, ugyanakkor megnyugtató volt; a forgalmas út zajai sem vonták el a nő figyelmét a történettől, mely lassan a fejében megszületett, töredezett emlékek és félénk gondolatok darabjaiból. Régi mennyegző vidám hangjai, feszült csendben elmormogott eskük és rettegéssel elmondott imák töltötték be a teret; családok jöttek, mentek, lelkészek fenyegetőztek, esdekeltek, és hazudtak az oltár mögött, emberek lelkei köttettek béklyóba a faragott isten színe előtt. Nemzedékekkel később pedig mindez porrá lett, szűrt napfénnyé, mely megpihent a sárguló vadszőlő leveleken.

Ideje volt belépni az épületbe, bár egyetlen porcikája sem kívánta. Alaposan elnémított emlékek sugdolóztak a kacskaringós indák és susogó levelek között, egyre hangosabban követelve, hogy tulajdonosuk felidézze őket. A kopottas üléseket vastag por lepte, a törött rozetták szilánkjain pedig megtört a fény, tétova színsugarak alakjában folytatva útját a homály belseje felé.

Autók zaja és a modernkor telhetetlensége sem némíthatta el azokat a pillanatokat, melyek örökké belevésődtek a nő múltjába. Általuk válhatott jóvá azon ritka alkalmakkor, amikor érezte, hogy nincs egyedül. Néma kíséretként szegődött mellé ugyanis második testvére, a halva született John, és édesanyjuk; mindkettőre a kevés velük együtt töltött idő dacára, vagy talán annak köszönhetően, csak szeretettel tudott gondolni. Egy esküvő, melyen jelen volt, igaz, még csak édesanyja méhében, és egy temetés, melyre zsenge kora ellenére tisztán emlékezett. E két esemény során a szeretet és bánat oly erős fokozaton égett a templom épületében, nemcsak a pici Andrea, hanem minden jelenlévő szívében, hogy az összes meggyújtott gyertya fényét elhomályosította.

Tétova lépése nyomán nyikorogva sikoltott a fapadló, és egy felriadt galamb zajos szárnysuhogással repült ki a törött ablakon keresztül a szabadba.

-Nem tudom, jó helyen járok-e, mindenesetre van nálam tükör és fokhagyma, ha esetleg vámpírokat kellene elriasztani.

Andrea ijedten fordult hátra. Josh állt mögötte a bejáratnál, zsebretett kézzel, arcán idétlen vigyorral. Szürke zakó volt rajta, mely alól vakítóan fehér ing kandikált ki.

-Nem késett. Ez dícséretes –nyugtázta a nő, és mély levegőt véve helyezte táskáját az egyik fa ülésre.

-Miért, az a hír járja, hogy szoktam? –kérdezte a férfi némi öniróniával a hangjában.

-David nem sokat kertel –mosolygott Andrea, mintegy magában, hiszen háttal állt a férfinak, és úgy matatott a táskájában.

-Valóban nem –vakarta meg a fürtjeit a férfi, és közelebb lépett. –Miatta lettem munkamániás… valahányszor elbíztam magam, David alaposan helyre tett.

-Kész szerencse, hogy ebben az elfuserált városban vannak önkritikus emberek is –kuncogott a nő és rákapcsolta az objektívet a gépére. –Ha nem bánja, szeretném elkezdeni, ugyanis ez az áldott fény csupán rövidke fél órásra szabja meg mai együttműködésünket.

-Hogy…? De hiszen én arra számítottam, hogy tündökölhetek mindhárom rend ruhámban –biggyent lefelé Josh szája.

-Éppenséggel tündökölhet, ha befogja a száját és azt teszi, amit én mondok –intett neki a nő ellentmondást nem tűrő hangon. –Oda, az ablak alá. Nézzen oldalra, jobb kezét tegye zsebre.

A férfi egykettőre engedelmeskedett, és a nő ébredező fényképész-ösztönei alatt a fényképezőgép boldogan örökítette meg a szebbnél szebb felvételeket. Andrea persze nem volt teljesen tisztában azzal, amit fényképez, hiszen sietnie kellett; kurta parancsszavakkal irányította a fiatal férfit, aki szó nélkül tette, amit mondtak neki, a nő pedig egyre-másra kattintgatott, szemét egyetlen pillanatra sem levéve a felvételek alanyáról. A fény lomhán ereszkedett lejjebb, miközben a templom belsejében mintha pont ellenkezőleg, felfelé emelkedett volna. A porlepte sugarak között szinte észrevétlenül húzódott meg a sudár férfialak, a szürke és vakító fehér színek jelezvén csupán, hogy az élettelen kövek és majdnem élettel teli fény között létezik egy harmadik egység is. Egy idő után Andrea arra kérte Josh-t, öltözzön át, vagyis vegye át a zakót, és dobjon a nyakába egy lazán megkötött nyakkendőt. Nem érdekelte, vajon a férfi akar-e beszélgetni, ugyanis az idő roppant szűkös volt, és terve sikerességének érdekében szerette volna elbűvölni a fiatalembert már az első fotósorozattal.

-Azt mondta, szakítani akar előző imidzsével. Akkor mutassa meg a másik arcát –intett neki a második ruhaváltást követően. Josh immár vörös ingben tündökölt. A tündökölt szó volt a megfelelő az adott körülmények között, ugyanis a szürke és a sápadtszínű fény mellett a testes, fény felé emelt borra emlékeztető szín hihetetlen kontraszttal villogott a félhomályban, mintegy jelezve, hogy a ruha enyhén gyürkölt anyaga mögött hús-vér szív dobog.

-Mégis, tegyek úgy, mintha éppen készülnék szétszaggatni az ingemet? –vigyorgott a férfi, és a hecc kedvéért két ökölre fogta az inget, arcán tréfás vicsorral.

-Nem is rossz –mondta a nő, és elkapta a pillanatot.

-Talán egy kis illetlenség sem ártana –fintorgott Josh, és megvakarta a fejét. –Csakhogy egy templomban vagyunk… és valahol mélyen szeretnék megmaradni jónak.

-A jóságot túlértékelik manapság –kattintott néhányat a nő. –Támaszkodjon neki a falnak.

-Szerintem meg csak annyi történt, hogy elveszítettük a hitünket a jóságban –felelte a férfi, és egyenesen a nőre nézett, aki szemrebbenés nélkül kapta el a férfi nyílt pillantását. Majdnem elfelejtett fényképezni, de csak majdnem.

-Akárcsak minden másban, ami nem létezik –mondta Ani, és hátrasimította a haját.

-Ez aztán kemény ítélet –bólintott Josh, majd keresztbe fonta karjait. A nyomás hatására jobban szétnyílt az ing, és a világos bőr mellett némi sötét szőrzetet is mutatott. Ani egyből öt felvételt készített, maga sem nagyon tudta, miért.

-Csupán tapasztalat –nyelt halkan, miközben objektívet cserélt. –Rendben… alig maradt néhány percünk. Kérem, lépjen közelebb, és picit balra, hogy közvetlenül a fény alatt legyen… úgy jó. Nézzen felém… jó, ez megvan… most oldalra… köszönöm… most felfelé… most pedig oldalra le… tökéletes… és most le. Szorítsa ökölbe a kezét… és nézzen rám.

Az előző kattintás hangos visszhangként suhant végig a templomon. A kinti forgalom látszólag megszűnt létezni, a csendet csupán a nő visszafojtott lélegzete törte meg. Ani keze görcsösen szorította a gépet, ujja a felvétel gombon, szeme egyenesen a férfi szemén, csak éppen mozdulni felejtett el. A felvétel, mely kvintesszenciája lett volna a fotósorozatnak és Josh Groban sejtetett átalakulásának sosem készült el, mert amikor egy emberi lélek hatására, szavak nélkül is ébredezni kezd egy másik, az idő megáll, a porlepte fényrészecskék mozgása lelassul, a múlt szomorú eseményei örökre veszni látszanak, és váratlan, nyugtalanító érzés keríti hatalmába azt, aki hosszú időn keresztül némította magában el a szeretet húrjait. Hiába védte magát évekig a nő, hiába tartotta magát távol emberektől, hiába kerítette el szánalmas kis életét a nemtörődömség látszat-kerítésével, egy igaz pillanat megtörte az ál-varázst, és ő megrémülve állt a férfi pillantásának tüzében. A néma harag, a csalódottság, a kitörni vágyás mellett ugyanis szelíd, szeretetteljes nyugalom sugárzott a sötét szemekből, és amikor Ani szédülten eresztette le a gépet, esküdni mert volna, hogy Josh mögött ismerős, áttetsző alak sejlett fel. Gyorsan oldalra fordult, és torkát köszörülve pillantott vissza a férfi felé, aki akkorra már ismét egymagában állt az immár szürke homályban.

-Megvolnánk –hebegte zavartan a nő, leemelve az objektívet.

-Ez gyorsabb volt, mint eddig az összes fotósorozat, amit valaha készítettek velem –rázta meg magát Josh. –Mikor láthatom az eredményeket?

-Holnapra kinyomtathatom a legjobbakat –mormogta a nő.

-Remélem, nem áll kapcsolatban holmi bulvárlappal –kacagott a férfi, és visszavette a szürke zakót, melyben érkezett, majd fintorral az arcán lelapította a haját kétoldalt. –Álszerénység nélkül állíthatom, nem kis vagyonokért kelnek el mostanában a rólam készült fényképek. Jut eszembe, mikor írja alá a szerződést?

-Holnap, amikor elviszem a képeket –vágta rá a nő. –Reggel nyolc óra megfelel?

-Ejha, mivel érdemeltem ezt a szúrós hangnemet? –húzta fel a szemöldökét Josh.

-Magának olyan sürgős a papírmunka. Ha óhajtja, akár ma estére is megbeszélhetünk egy időpontot.

-Na de-

-A holnap reggeli viszontlátásig.

Mire a férfi észbekapott hogy a nő után lépjen, ki a zajos külvilágba, annak már csupán hűlt helyét találta. Néhány pillanatal később autó motorja berregett fel egy mellékutcában, de a férfit annyira lefoglalták a gondolatai, hogy nem kapcsolta össze a nő távozását a motor hangjaival. Pedig ha felpillant, egy porfelhőbe burkolózott Audi ismerős rendszámát látta volna elviharzani az orra előtt.

***

Andrea dühösen nyomta tövig a gázpedált. A hátsó ülésre hajított fényképezőgép a földön landolt egy élesebb kanyarnál, de a nőt mit sem érdekelte, ahogy az sem, hogy gyorshajtásért lefülelhetik. A rendőrfőkapitány lánya régi barátnője volt, így bármikor megszeghette a törvényt az utakon.

Dühének oka nem volt számára világos. Csupán annyival volt tisztában, hogy hangulatváltozásának köze volt a férfi hanyag, idegesítően makulátlan jókedvéhez. Még hogy imidzs váltás. Ebből a fickóból akkor lesz ördög, amikor belőlem pápa, fortyogott Ani. Vannak dolgok, amiken képtelenség változtatni, és ezek közé tartozott Andrea Ramsey világlátása és hozzáállása. Nem tudott, és nem is akart megváltozni, annál is inkább, mivel a magányban eltöltött évek őt igazolták, nem beszélve a tapasztalatokról. Keménynek lenni nem hogy kifizetődő, de létszükséglet is volt, túlélési követelmény, és mostanra megnyugtató megszokás.

Azt viszont a legkevésbé sem értette, hogy Josh Groban miért akart másnak mutatkozni, mint aki valójában volt. Ahogy félszegen álldogált a templom bejáratánál, mint aki megkérdőjelezi, hogy egyáltalán joga van beépni oda, miközben süt róla a nyálas, taszító kedvesség, az az álszent mézes-mázos szirup, amitől a nőnek felfordult a gyomra… Ugyanakkor, amennyiben jól értesült az aktából, a fickónak megvolt mindene, és a fél világ, de legalábbis Amerika fele a lábainál hevert, éppen a szirup miatt. Istenem, hát volt, akinek ez, ez a gyomorforgató báj kellett. Akit ennyien szeretnek, az miért nem ül meg a fenekén, és élvezi az élet habos oldalát?

Öregasszony totyogott át a gyalogátkelőn, de még csak a zebra felénél tartott, amikor a lámpa átváltott. Andrea ideges kanyarral kerülte meg a nénit, nem törődve azzal, hogy szegény töpörödött teremtés majdnem hanyatt vágódott az ijedtségtől.

Mire hazaért, mérge csak fokozódott. Miért pont egy ilyen nyáltengerrel kell foglalkoznia, miért pécézték ki pont ezt a fickót, ki a francnak ártott ő egyáltalán, amiért Gallows és az összes többi rosszfiú rászállt, és különben is, kell-e neki az a rohadt tíz ezer dollár?

Felhörpintett egy sebtiben megfőzött feketét, mielőtt átnézte volna a felvételeket. Eleinte csak a kompozíciót követte figyelemmel, a színek összhangját, a formák egységét. Idegessége teljében is be kellett látnia, hogy a rozzant templom kiváló ötlet volt, mondhatni, isteni szikra. A finom fények és árnyalatok különleges élményt nyújtottak a szépség után áhitozó szemnek, a lángoló vörös pedig virított a halotti szürkeségben. Kiemelte a férfi lágy bőrszínét, hihetetlen csillogású sötét szemeit, és azokat az átkozott, angyali fürtöket. Ez a megállapítás persze már nem a kompozíció értékelésének része volt. Ani egymás után nézte a felvételeket, követte a vonalakat, melyek a kar, vagy profil alig észrevehető elmozdulását jelezték. Egyik felvételről a másikra látni lehetett, ahogy a férfi megilletődik, vagy jókedvének készül utat engedni. Amikor nevetett, szemei vékony csíkká húzódtak össze, és egészséges fogínyének minden részlete megmutatkozott. Ani nem emlékezett ehhez hasonló nevetésre, sem ami a látványt, sem ami a hangzást illette: így, ilyen önfeledt, gyermeki, lehengerlő módon csakis magával teljesen elégedett ember képes nevetni. Őszintén, tisztán, szívből, álca és tettetés nélkül.

Kiválasztott tíz felvételt, miközben a második kávét iszogatta. Megélesítette őket, kiemelve a színeket, picit elmosta a hátteret, illetve a férfi körvonalait: mikor melyiket, a kompozíciótól függően. Eljátszadozott a színkeverő programmal, egy idő után pedig a benne szunnyadó rosszcsont is előbújt: farkas agyaraival és vérben forgó szemekkel ékesítette az angyali kinézetű férfit, majd fáradtan nyelvet öltött a valószínűtlen alakra. Hajnali egy óra volt, ő meg, oktondi módon, reggel nyolc órára ígérte a rohadt képeket. Nem volt visszaút, ha nem akarta lejáratni magát: aludnia kell, legalább hat órát. Ruhástól végigdőlt a heverőn, magára hajította a kardigánját, és utolsó éber gondolatával még beállította az ébresztőt, mielőtt elnyomta az álom.

***

Hajnali kettőkor Josh még nem csak a birkákat számolta, hanem zenét is írt. Olvasott, sorozatot bámult, és emaileket futott át. Jegyzetelt, kósza dalszöveg-foszlányokat firkantott le, mielőtt a feledés homálya elragadta volna őket. Nem volt kreativitása teljében, ugyanakkor egyetlen szót sem akart veszni hagyni. Némileg különös látványt nyújtott, amint egyik kezében jegyzettömbbel, másik mellett laptoppal, felpolcolt lábánál pedig keleti bölcsességekkel teli könyvvel várta, hogy elálmosodjon. Mindig is éjjeli bagoly volt, kiváltképpen amióta énekelni kezdett. A nappalok elrohantak, a teendők felét sem volt képes elintézni, így hát maradtak az éjszakák. Ilyenkor próbálta felvenni a kapcsolatot a más államokban, országokban élő barátaival, csetelt, emailezett, kikapcsolt.

Csakhogy most nem hogy álom, de nyugalom sem jött a szemére. Az óra nem állt meg, az idő telt, egyre közeledett a reggel nyolc óra, de a férfiban fel sem merült az alvás gondolata. Az meg éppenséggel lehetetlen volt, hogy ő ne legyen ott reggel nyolckor, amikor a kissé egzaltált artista felvonultatja új életének új arcait.

Eszébe jutott a nyugtalanító szépségű portré egy látszólag boldogtalan asszonyról, aki valahogy idézte a fotóst magát. Kendőzetlen nyomor és valódi fájdalom tette széppé az avatatlan szemek számára valószínűleg ijesztő képet; Josh tisztán emlékezett a nő arcára, amikor észrevette, hogy ők ketten David-del pont azt a képet nézik alaposabban. Mintha megijedt volna… de miért? Talán túlságosan sokat mutatott meg… önmagából? Hiszen minden művész saját magát helyezi a művészetébe… hányszor érezte azt, hogy dalain keresztül túlságosan közel engedte magához közönségét? Ismerős érzés volt… ha erről volt szó.

Sweeney békésen szunyókált a férfi lábainál, időnként felfortyant és megrándultak a fülei meg a mancsai. Josh vigyorogva figyelte a dögöt, elképzelte, vajon miről álmodik: rántott bordáról vagy egy sétáról a parton?

Két óra huszonnyolc. Egy sor motoszkált a fejében, hát leírta, majd át is húzta a szavakat, amiknek semmi értelme nem volt. Ha egyszer a szavak elmesélnek valamit, a mesére emlékezz, ne a szavakra. Josh eltöprengett a zen-bölcsességen, majd válaszolt egy norvég barátjának, aki váratlanul bejelentkezett messenger-re.

Két óra negyvenegy. Fáradt vagy sem, kénytelen lesz lefeküdni, hozta meg kínkeservesen a döntést. Lezárta a számítógépet, becsukta a könyvet, majd szitkozódva jutott eszébe, hogy nem tett könyvjelzőt a lapok közé. A jegyzetfüzetet az asztalra dobta, ő maga pedig kemény tizenöt másodpercet szánva a fogmosásra, a háló felé botorkált. Behajtotta az ajtót, résnyire nyitva hagyva, hogy kutyája bemehessen, majd a legkevesebb három személyre készült kényelmes franciaágy egy nyeszlett harmadára huppant.

Csak tudná, miért volt annyira ismerős a nő… nem is a nő maga, hanem… az bizonyos, hogy még sosem látta azelőtt, de mégis… akkor miért fogta el az a különös érzés, hogy ismerte valahonnan? Felötlöttek benne a nő katonás parancsszavai, cinikus megjegyzései, egyszerű, hátrafésült haja, gyors mozdulatai. És ahogy lelépett… na az sem volt semmi. Vajon milyen képeket hoz majd, milyen fényben fogja megmutatni őt…?

Reggel már nem emlékezett rá, de vigyorogva aludt el; ha David barátja és oktatója jelen lett volna, bizonyára ujjal mutogatott volna rá, és hasát csapkodva ismételgette volna, hogy én megmondtam, én megmondtam!

Amikor reggel tíz óra negyvenötkor rápillantott az ébresztőre összeragadt szempilláin keresztül, arra tisztán emlékezett, hogy a megbeszélt találkozó nyolc órára szólt.

(folyt köv)