Hihetetlen, de választ kaptam. Igaz a mondás, miszerint aki keres, az talál. Erre persze a materialista felfogásúak rávágják, hogy aki meg akar látni valamit, az meg is látja… Ki hogyan gondolja, nem vitatom egyik hozzáállást sem, kinek melyik látásmód fekszik jobban. Nekem az előbbi.
Egy ideje vallom, hogy véletlenek nincsenek, mivel az életembe beállt nagy változások szinte mindig “véletlenek” kapcsán jöttek létre. Tárgyszerű sorolást most mellőzve, tapasztalatszerzés útján állíthatom, hogy semmi sem volt véletlen abból, ami velem, körülöttem történt.
Néhány nap leforgása alatt olyasmit visszhangzott az “élet”, amit évek óta keresek, néha nagyobb, néha kisebb lendülettel. Időnként abbamaradt az izzás, mivel kilátástalannak tűnt a hajsza azután, amiről néha azt hittem, én találtam ki magamnak. Ha úgy vesszük, valahol az értelem keresése is csak fedezék: ha nem lenne értelme az életnek, miért lenne ez az egész, amit létnek nevezünk? Nos, nekem kellett a fedezék, nem akarok a semmiben függeni, így hát keresem az élet értelmét. Igaz, valahányszor feltettem a kérdést (dokumentációval is szolgálhatnék különböző fórumokon), kivétel nélkül mindenki kinevetett, és legyintéssel elintézte a dolgot: ugyan, az életnek semmi, de semmi értelme. Végy egy naplementét, egy baba mosolyát, egy virágot, egy jó szeretkezést, bennük van az értelem, ezekért érdemes élni. És ez még az optimistábbjának a válasza. Azzal együtt, hogy nekem egy virág, egy naplemente, egy szeretkezés isteni csodának minősül, valahogy… ennél több kell. Egy rendszer. Valami, ami összetartja az apró isteni csodákat. Mert hiszen mindez nem lézenghet csak úgy, a semmi közepén, hogy az, aki éppen jó helyen van, kiélvezhesse, majd továbbálljon- aki ezt vallja, azzal nem szállok vitába, mert fölösleges. Én nem ezt vallom.
De, mint említettem, a megvilágosodás meglegyintett, ha nem is tett teljes mértékben magáévá, tehát lassan a helyére pottyannak a lényegtelennek tűnő részletek is. És ha belegondolok, a hozzám érkezett üzenet visszacseng tucatnyi gondolatomból, élményemből, kételyemből, tapasztalatomból, melyekben részem volt az elmúlt körülbelül másfél év óta. Hihetetlen, de Van Gogh, Michelangelo, Müller Péter, James Redfield, Stanley Kubrick, Josh Groban, és nem utolsósorban édesapám, és édesanyám- rajtuk keresztül mind ugyanazt az üzenetet kaptam, de egy kedves barátnőm váratlan emlékeztetője, és egy könyv egy paragrafusa, mely utóbbi szó szerint ugyanazt hozta a tudomásomra, ez a kettő kellett ahhoz, hogy végre felfogjam, ami egy ideje már kiszúrja a szememet. Az ilyen “véletlenekre” még a hitetlen is felkapja a fejét.
Minél többet gondolom át az elmúlt másfél évemet, annál tisztábban látom, hogyan jutottam idáig, és kik vezettek kézenfogva, kedvesen vagy ráncigálva. Hogy hálás vagyok, az nem kifejezés; ugyanakkor azt is tudom, hogy egyfajta nyitottság kell az üzenetek befogadására. A nemtörődömség, vagy a Vízöntőkre jellemző lázadó szellemem vezérelt-e, nem tudom, de tény az, hogy egy ideje a határok feszegetése a kedvenc foglalatosságom, és minden érdekel, ami a szellemmel, a lélekkel és az elmével foglalkozik. Így hát mondhatni, jó táptalajra lelnek bennem az üzenetek.
A konkrét megvalósítástól távol vagyok, de legalább van fogalmam arról, mi végett vagyok itt. Hihetetlen, de választ kaptam. Szüleim nyomdokait követve, megkezdett útjukon haladva, egybefogva kettejük erősségeit lépegetek lassan az úton, mely immár nem tűnik sem homályosnak, sem félelmetesnek, hiszen tudom, hogy nem vagyok egyedül: az univerzum minden részecskéje rám figyel, ahogy én meg őrá.
