Az átkozott dög csak ugat. Mit ugat: vonyít. Puli, tehát a vérében van a hangoskodás, amikor úgy érzi, hogy veszélyben a területe. Hallgatom fülsiketítő hangját, ámbár próbálok másra összpontosítani, hátha attól megszűnik a fejemben uralkodó hangzavar. Sikerül is néhány boldogságos pillanatra elfeledtetni az utált csaholást, és a hagyma ismerős, ínycsiklandó illata tölti be tudatomat. A mámor nem sokáig tart: az eb erőteljesebben zendít rá, üvölt, ugat, vonyít, éles hangú sirámait gátlástalanul repíti az ég felé, fényes nappal. Hajnalok hajnalán is megismétli ezt a műveletet, nem beszélve az éjszaka halotti csendjéről, amikor az ember a fárasztó napot igyekezvén kipihenni, félájultan riad fel a zajra, álmának ijesztőbb foszlányai vészesen sötétlenek körülötte, az adrenalin pumpál, szíve dübörög, mire végre rádöbben, hogy semmi baj, nincs semmi baj, csak egy bugyuta álom lehetett, és az a rohadt kutya.

Állatbarát vagyok. Szeretem az állatokat. Adományozok is a menhelyek részére. Gerald Durrell nagy kedvencem, jóformán az ő könyvein hahotázva cseperedtem fel. Nagy álmom, hogy mindenféle kóbor, elszórt, elhasznált, kidobott, senki által nem kívánt állat menhelyét hozom létre, majd. Valamikor. Főnyeremény kellene. Addig megteszi a képzelet is… Van háziállatom, igaz, csak papagáj, de a kutyákat kifejezetten imádom.

Amúgy.

Mert ezt az átkozott dögöt ki nem állhatom. Ha tehetném, saját kezemmel nyúvasztanám ki. Évek óta szomszédok vagyunk, ez a pocsék négylábú azonban mai napig nemtetszését fejezi ki, amint megjelenek. Hogy mi volt előbb, az én gyűlöletem, vagy az övé? Ezt már a Jóisten sem tudja… de az ördögi kör folytatódik… egymás gyűlöletéből táplálkozunk.

Ugyan, hagyd már, mondja a párom, aki persze, a női lélek finomságával igyekszik elsimítani férje és egy látszólag ártalmatlan, apró jószág közötti ellentéteket. Nézd már meg szerencsétlent, ott gubbaszt kábé öt négyzetméteren, egy puli.

A gazdáját is szívesen móresre tanítanám, dünnyögöm, és a hagymát a lecsóba keverem. Párom tüsténkedik, már meg is van terítve, lágy zene bekapcs, ablak bezár, a hőség ellenére, mintegy elkerülendő, hogy ura szívinfarktust kapjon a vacsora kellős közepén.

Milyen volt a napod, kérdi tőlem hűséges arám, pici falatokat pakolva a villára. A villa hegye a fogához verődik. A csendben összerezzenek a zaj hatására, és neheztelve vetem rá tekintetem.

Mint máskor, felelem, és dühösen nyelem le a falatot. Sótlan. Rászóróm a fűszert, beleiszom az ásványvízbe. Számhoz emelem a villát, és az ételt rágás nélkül köpöm vissza. Elfelejtettem összekeverni.

Sikerült az új kollekcióra szponzort találni, csicsereg nejem, úgy tűnik, figyelmen kívül hagyva privát kálváriámat. Igazad volt, túl sok volt a szín, kicsit vissza kell majd vennem belőle.

Bólintok, ámde halovány elégtételem elsózott ételként folyik le torkomon, amikor meghallom az ebet. Természetesen megint ugat. Mondhatni, még mindig.

Nem bírom tovább… esküszöm nem bírom. Átmegyek és…

És mi? Szólsz Jánosinak? Gondolod, hogy bármi, amit mondhatnál neki, szöget ütne a fejében? Hogy tenne bármit is, esetleg elküldené a kutyát? Te megtennéd a helyében?

Utáom ha egyszerre több, mint egy kérdést tesz fel. Tudja, hogy utálom, mégis mindig elhalmoz a kérdéseivel, amikre, tisztában van vele, nincsenek válaszaim. Ha a tehetetlenségemet akarja kihangsúlyozni, kiemelni férfiatlanságomat eme újabb, kézenfekvő kudarccal, nos, akkor poharat emelhet önmagára.

Az étel odaégett és el lett sózva, bár teljesen mindegy, akár pekingi kacsát is ehettem volna, az ízét akkor sem érzem. A düh elvakít, a világ összefog ellenem, feleségem pedig csak egykedvűen majszol, és amikor már-már lelohadni vélem a bensőmet feszítő indulatot, elkezdi dúdolni a Maggi leveskocka reklámjának bugyuta dallamát. Újra meg újra.

Némán állok fel az asztaltól. Érzem, levegőre van szükségem, és nem csak nekem, hanem annak is, aki immár huszonnyolc éve mellettem él. Mert ha még egyetlen másodpercre egy szobában kell lennem vele, nem állok jót magamért.

Kimegyek a teraszra és rágyújtok. A kutya megpillant, majd egy hihetetlen, eufórikus gondolat erejéig elhallgat. Víziómban szinte barátságos, hiszen a farkát csóválja. Néz. Meredten, mozdulatlanul. Nézem. Mozdulatlanul, csupán kezem mozgatom, lassan, benne a füstölgő cigivel. A füst könnyedén tölti meg tüdőmet, szinte érzem, ahogy izmaim ellazulnak, és a feszültség minden egyes kifújásnál tovább oszlik. A kutya néz, meg sem moccan, koromfekete bundáját sáros csutakokban húzza magához a föld. Lehet, hogy kedvel? Lehet, hogy én is őt… Leszívom a füstöt, és ajkaim önkéntelen mosolyra készülnek húzódni, amikor-

A hang ismerős, mégis villámcsapásként ér. Összerezzenek. Nem akarom elhinni. Ez a kurva dög csak arra várt, hogy némileg megnyugodjak, és érzelmeimet kellemesebb mederbe terelje a cigaretta. Álnokul csapdát állított, megvárta, hátha behódolok neki, majd ismét kimutatta foga fehérjét.

Elnyomom a csikket és miközben nejem mosogat, rezignáltam emelem ki a különlegesen finom májast a hűtőből. Borjúmájas. Krémesen lágy és finom, csomómentes. Imádom savanyú uborkával, vékonyan szeletelt, hófehér kenyérre kenve.

Hová mész, kérdezi az asszony, hátra sem nézve.

Sétálok egyet a ház körül, mondom közömbös hangon, és zakóm zsebébe csúsztatom a májast.

Aznap este csendben fekszem le. Éjfél körül lehet, nejem horkol már, éjjeli szekrényén a Háború és béke, melyet két hete kezdett el. Összesen tizenőt oldalt olvasott eddig, ellenőriztem. Lassan dőlök hátra az ágyra, élvezem, amint a testemet puha paplan fogadja. Belesüppedek, egy örömteljes pillanatra lebegek benne, lehunyom a szemem, hagyom magam elveszni. Emlékek, gyönyör, sikoly hangjai köszönnek vissza, de már csak torzultan, a távolból. Már nem emlékszem, milyen volt.

Felnyitom a szemem, bámulom az éjszaka árnyait a falon. Csend van. Nagy csend van. Hallgatózom, figyelek, de egy eltévedt tücsök és a távoli autópályán időnként elhaladó autó hangjain kívül semmi sem töri meg az áldott csendet.

Mély levegőt veszek és hosszú idő óta először nyugodtan alszom el.

A másnap reggel eseménytelenül telik. Szombat lévén, lustálkodunk. Nejem kávét hoz nekem, ő maga pedig felcsavarja formátlan haját tincsekben, dacolva a megmásíthatatlannal. Kortyolom a kávét, tervezem a hétvégét. Kirándulhatnánk a Norma-fánál, vagy meglátogathatnánk Erzsiéket, mondom neki nagy lendülettel. Tudod, hogy fáradt, amióta az unokaöccse hazajött Amerikából, hangzik a válasz. Nekem pedig fájnak a visszereim.

Megiszom a kávét, leteszem a csészét a tálcára. A műanyag tálcán az Eiffel-torony stilizált alakja emelkedik a magasba. Elnézem, hiszen a valóságban sosem láttam, és már nem is fogom. Lábainál karc éktelenkedik; nagyon régi ez a tálca, talán megvan tizenkét éves is.

Jocó telefonált, hozná ma a kicsit, évfordulójuk van, mennének színházba, mondja az asszony, és elindítja a zuhanyt.

Miért mindig hozzánk kerül az a gyerek, kérdem kissé idegesen, hát nincs anyatárs, apatárs?

Ugya, jó lesz már egy kis élet ebben a lakásban, mondja anyjuk, bezárja az ajtót, és magamra hagy.

Egy kis élet. A csenddel ellentétes gondolat gyökeret ver lelkemben, és nem hagy nyugodni. Egy kis élet. Felemelem a fejem, ráeszmélek, hogy tegnap este óta nem hallottam ugatni a dögöt.

Elnyomok egy ásítást, kikászálódom az ágyból. Bekapcsolom a tévét, bambulok a debileknek készült japán rajzfilmeken, a teleshop adásán, az atlétika világbajnokság friss kockáin, a zenecsatorna botrányos hangzavarán. Hallom a hangokat egymás után, harsányak, zavaróak, üvöltenek, én mégis fehangosítom. Lassan üvölt már minden, de nem zavar, sőt. Furcsamód, kell a zenebona, magam sem tudom, miért.

Egy idő után kényszeres tettvágy uralkodik el rajtam: érzem, hogy neki kell indulnom a napnak. Nincs mese. Kikapcsolom a tévét, ledobom magamról a hálóköntöst.

Csend van.

Az ablakhoz megyek, kinézek rajta, szemem önkéntelenül a pulit keresi. Nincs a megszokott helyén. Pislogok egyet, mivel tudom az okát. Elégedett vagyok: végre békesség van, nyugalom, amire oly régóta vágytam.

Mégis-