Miért voltam rosszkedvű, már nem emlékszem, bizonyára megvolt rá az okom, vagy nem, lényegtelen… ami lényeges, hogy a borongós tájat egyszer csak betöltötte a felbukkanó napfény, megvilágítva a komor viharfelhőket, a rozsdabarna mezőt, az élénkzöld fákat. Olyan sűrű, kékesszürke felhőket ritkán látni, amilyenek akkor befedték az égbolt egészét; szinte hallani lehetett az égi ribillió távoli hangjait, orromban éreztem az eső ajándékát, azt a jellegzetes illatot, szemeim pedig hunyorogva szemlélték az elém táruló látványt. Minden sokkal fényesebb és világosabb lett: mintha egy égi kéz egyetlen gombnyomással felerősítette volna a tájkép kontrasztját, színerősségét, szaturációját. Minden gyönyörű lett, szinte békés, a sötét felhők jelenléte dacára-
Akkor és ott villant át tudatomon az örök igazság: a fény csak akkor él, ha sötétséget világíthat meg…
4 Comments
Gyönyörű… És igaz.
igen, ez teljesen így van…
A képen, a messzeségben birkanyáj legelészik.
Gyönyörű ez a kép! Lenne egy olyan kérdésem, hogy hozzájárulnál-e ahhoz, hogy ezt a képet a http://www.idojaras.hu oldalon felhasználjuk?
Kedves Bernadett, nagyon szívesen lennék nagylelkű, ámde nem áll módomban, ugyanis a képet én is “loptam” valahonnan az internetről, nem én készítettem, vegyük úgy, mintha meg sem kérdeztél volna, és vidd
Kriszti (a forrásra sajnos nem emlékszem…)