Tudják, érzik, hogy mindenki őket nézi. A villamos csendjén áthatol a gúny néma hangja, a maró pillantások, az értetlen sóhajok. Mit keresnek ők itt, kérdik tőlük némán mindazok, akik az ő belső körükön kívül állnak, akik számára nincs az embernél nagyobb hatalom. Mit keresnek itt, kérdik maguktól ők ketten, kezeik egymásba kulcsolódnak, szótlan pillantásaik egymásba fonódnak, kapaszkodnak egymásba. Ő a hideg fémrudat szorítja, megtartja mindkettejüket. Próbál biztonságot sugározni választottja felé, akinek kendő alá rejtett, rövidre vágott haja mégis kikandikál, aki alázattal és engedelmesen álldogál ura mellett, szorosan mellette, szinte hozzábújva. Fél.
Ruházatuk előző évszázadot idéző módon bújtatja testüket a meghunyászkodó, színevesztett anyag alá. Nyár van, forró hőség, de félig egymás felé fordított arcukat és görcsös szorításban lévő kezeiket leszámítva semmi sem látszik ki a durva szoknya és nadrág, illetve ingek alól. Szótlanul tűrik, hogy a villamos elszállítsa őket rendeltetési helyükre, ám nyugalmukat láthatóan beárnyékolja a tömeg jelenléte, azoké, akik hangot adnak kíváncsiságuknak, nemtetszésüknek, ítéletüknek.
Hiába a felsőbb hatalmak méltó szolgái ők, arcuk szomorú és fakó, akár a közeledő nyárvégi alkonyat. Kárörvendő, esetenként önkéntelen szánakozás hullámai söpörnek végig a körülöttük álló embereken. A reszketeg öreganyó utolsó mentsvára az Isten, ő koránál és elvakultságánál fogva csak fátyolosan látja őket, nem veszi észre szemükben a kételyt. Két fiatal fiú hangosan cseverészve kuncog a látottakon, nyíltan és ártatlanul kinevetik, amit nem érthetnek még. Méregdrága öltönyének vára mögül üzletember kukucskál feléjük, közönyösen szemléli őket, majd visszavonul mobiltelefonja védelme mögé: számára Mammon az egyetlen isten, más nem létezik rajta kívül. Csendes idősebb pár nézegeti őket némán, pici szánalom olvasható ki pillantásukból, de valójában nem érdekli őket a két fiatal, szinte szánalmasan egymásra utalt ember.
Talán az egymásra utaltságuk az, amit a legtöbben nem értenek meg; mi az, hogy függök tőled, hogy a te szavad irányítja az én életemet, hogy ha te ugrasz, én is ugrom? Ezeket a gondolatokat az önfenntartó, anyagba kapaszkodó civilizált ember nem ismeri, vagy ha igen, mereven utasítja el. Mi az, hogy Isten, ki az, hogyan jött létre, miért kellene hinnem neki, amikor nem is látom? Egyáltalán mi az, hogy hit? Én tudni akarok, nem hinni.
Boldoggá tesz a hit? A villamoson senki sem tudja… az egymást támogató fiatal pár sem. Ha hisznek is, szemükben reménytelenség… kiben és miért csalódtak vajon? Elvesztettek valakit? Ideiglenes érzés kerítette hatalmába őket, vagy immár az örök pengeél-táncra vannak utalva, hit és hitetlenség között imbolyogva, lámpás nélkül a sötétben?
Leszállnak, egyszerre, ujjaik egyetlen pillanatig sem engedik el egymást, láthatatlan kapocs köti össze őket, a néma eggyévált kettőst. Amíg a villamos újra el nem indul, mozdulatlanul állnak. A félelemtől gyökerezik a lábuk az aszfaltba? Vagy nem tudják, hogyan, merre tovább? Akárhogyan is, de állnak, egy helyben, és várnak.
Együtt.
