Apám gyilkosa

Apu két hét híján három éve halt meg, tüdőrákban. Gyorsan végzett vele a betegség, felfogni sem volt időnk. Azóta persze megváltoztak dolgok a családban, de most nem erről akarok beszélni.

Olvasok egy könyvet, Kurt Tepperwein írta, a címe Szellemi öngyógyítás (1975-ben született a mű), ebből szeretnék most idézni.

“…a mentális elképzeléseknek milyen messzemenő testi következményei lehetnek. Ugyanezen a módon természetesen egy betegséget is valóságossá lehet tenni. Ha örökösen rágondolunk, akkor létre is jön a betegség. Diagnosztizálható lesz, minden tünete fennáll, a panaszok is valódiak, de az orvos mégsem találja meg a betegség okát, és gyógyszereivel nem képes megszüntetni a tüneteket. Az efféle betegség többnyire különösen makacs, ellenáll minden gyógyszernek. Ha tenán Ön is ilyen helyzetben van, csak akkor számíthat valódi gyógyulásra, ha szellemi beállítottságát megváltoztatja. Mihelyst felhagy azzal az elképzeléssel, amely beteggé tette Önt, a betegségtünetek hamarosan megszünnek minden gyógyszeres kezelés nélkül. Ebből nemcsak azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy semmiféle betegséget ne képzeljünk be magunknak, és kerüljünk el minden negatív gondolatot, vagyis minden káros, képben megfogalmazott fantáziálást, hanem azt is, ami talán még fontosabb, hogy képesek vagyunk megfordítani ezt a folyamatot, ha egészséget “képzelünk be” magunknak.”

Nem most olvasok erről először, de most először fogtam fel teljes valójában.

Emlékszem, amióta az eszemet tudom, én és a testvéreim szajkóztuk a szüleinknek, akik mindketten nagy dohányosok voltak: ne cigizzetek, elvisz benneteket a rák, azt akarjátok, hogy egyedül maradjunk? Éveken, évtizedeken át szinte fenyegetőző szavakat hallottak tőlünk; ennek következtében olyan kitörölhetetlenül beléjük ivódhatott a rák fogalma, képe, egzisztenciája, hogy azt csak csodával határos módon lehetett volna elnyomni.

Apu mindig azt mondta: “én sosem vagyok beteg”. És sosem volt. Két évente megfázott, akkor is tagadta. Hatvannyolc évig bírta az önszuggesztiót, és akkor, a végtelen sok, munkából fakadó stressz és idegeskedés miatt, feladta a szellemi és fizikai harcot.

Nem érzek lelkifurdalást, hiszen tudatlan voltam. És nem voltam egyedül.

De vajon hány millió ember lenne megmenthető, ha tudnánk, hogy a gondolatok, a félelmek, a képzeteink, a vágyaink és álmaink milyen precíz módon alakítják sorsunkat? Ha tudnánk kezelni a félelmet? Ha arra vágynánk, ami nem rombol, hanem épít?