Monthly Archives: April 2009

Amit nem bánok

Vannak olyan pillanatok, melyekben számadást készítünk, átpörgetjük életünk filmkockáit, szeretettel vagy sajnálattal gondolunk vissza egyes momentumokra. Általában olyan helyzetekben tesszük ezt, melyekben veszélyeztetve látszik az életünk. Nekem nincs veszélyben az életem, most, de még lehet; nem tagadom, az egyre ijesztőbbnek tűnő, újfajta influenza terjedése adta az ötletet, hogy ezt megírjam.

Ha véletlenül a héten meghalnék… volna vagy ezer dolog, amit nem tettem meg, de ha ezekre gondolok, csak megbánást érzek… Mindig van valami, ami kimaradt, amire nem volt időnk, amit szerettünk volna megtenni, megízlelni, megtapasztalni, ám az élet véges. Kár is ezzel foglalkozni.

De mi az, ami már megtörtént, és amit nem bánok?

Nem bánom, hogy voltam bátor… nem bánom, hogy voltam szókimondó… nem bánom, hogy megadatott megízlelni a gyönyör fakasztotta könnyeket… nem bánom, hogy láttam egy őz melegbarna, hatalmas szemeit… nem bánom, hogy befogadtam árva lelkeket… nem bánom, hogy segítettem ismeretleneken… nem bánom, hogy hiúságom hatására alkotni akartam… nem bánom, hogy állást nem foglaltam a szeretteim mellett… nem bánom, hogy féltem, mert a félelem átértékeltet velünk dolgokat… nem bánom, hogy sírtam, sokat, sokat, mert a könnyek megtisztítanak… nem bánom, hogy kiálltam az igazságért, akkor is, ha senkié sem volt… nem bánom, hogy próbáltam békét teremteni, bár hiábavaló próbálkozás… nem bánom, hogy őrjöngtem, amikor kellett… nem bánom, hogy haragudtam, mert ezáltal harcok éleződtek ki, majd simultak el… nem bánom, hogy megpróbáltam jobb ember lenni, bár kegyetlen és kilátástalannak tűnő harc ez a rosszabbik énemmel, mert csak vérveszteség árán sikerülhet valami… nem bánom, hogy hiú voltam, önző, öntelt, bővérű, mohó, arrogáns, bántó másokkal szemben, mert csak így ismerhettem meg a jobbik felemet… nem bánom, hogy fájdalmat okoztam, mert két ember drámájában ki kell mondani dolgokat… nem bánom, hogy voltam hullámvasúton… nem bánom, hogy elfogadtam és hogy adtam… csókot, örömöt, fájdalmat, tanítást, bölcsességet, szépséget… nem bánom, hogy ettem fahéjas vanília fagylaltot… nem bánom, hogy öltem rovart, tyúkot, kiscsibét, mert az élet szentsége belémvésődött… nem bánom, hogy szerelmes voltam egyszer, kétszer, ezerszer… nem bánom, hogy igyekeztem támogatni a barátaimat… nem bánom, hogy átértékeltem a család fontosságát… nem bánom, hogy rózsát gyomláltam… nem bánom, hogy buta, gyermeteg szavakkal írtam, és írok, hiszen keresem még csak, a szavakat… nem bánom, hogy beszéltem nyelveken… nem bánom, hogy öleltem… hogy szerettem… amennyire tudtam.

Volna még, de nem fontos semmi… és mégis minden az. Hiszen mi is egy emberi élet? Lényegtelen pillanatok összessége. Lényegtelenek, mert a végtelen fittyet hány a pillanatokra… És mégis fontosak, mert “Ahogyan minden magból tölgyfa lesz, úgy válik az ember azzá, akivé válnia kell. Legalábbis ez lenne a cél, de a legtöbben megrekednek.” (Carl Gustav Jung) Érzem, hogy néha megrekedek, érzem, hogy valakivé válnom kell… a változás elkerülhetetlen, és követelőző, kikéri a magáét, ha nem adózok neki megfelelőképpen, jelzést küld a testemnek, majd a környezetemnek, majd katasztrófát küld a nyakamra. (Nem, nem az influenza járványra szeretnék utalni.)

Úgy érzem, meghalhatok. Tiszta a lelkem, nem bánok semmit. Ha folytatódik az út, továbbmegyek rajta… itt, vagy amott, ahol nincs se út, se víz, se könny, se más… ha pedig vége, és a kanyar mögött nincs semmi, akkor megpihenhetek.

Plushenko

Hála

Nem bírok rendes beszámolót írni a tegnapi kassai Kings on ice jég-show-ról, bár voltak érdekességek, amiket majd Katám bizonyára megemlít- képtelen vagyok most a részletekre figyelni, nem is emlékszem, mi volt előbb, a virágbedobás, vagy amikor észrevette a zászlót, vagy amikor ránknevetett, vagy amikor észrevettük, hogy az egy sorral alattunk ülő fotós olyan elképesztő fotókat nagyít, forgat, darabol és színez a laptopján Zsenyáról, hogy az előadás jelentős részét én speciel nem is láttam, mert a fotókat bámultam, amikért bizony képes lettem volna egy rakat pénzt otthagyni-

Beleírok még néhány dolgot, mielőtt a többiek is elolvassák, mert fontos részletek, és mert Kata beszámolója eszembe juttatta őket… Kezdeném Gergővel, Évi nagyfiával… aki nem csak helyes, de nagyon, nagyon kedves és nagylelkű is… elvitt bennünket egy csodához, ha ő nincs, nem biztos, hogy elmegyünk- KÖSZÖNJÜK, GERGŐ, IMÁDUNK, NEM TUDJUK SOHA MEGHÁLÁLNI EZT NEKED! És amilyen türelemmel hallgattad, amiket összehordunk az “esemény” után. Ahogy Kata írja, sok férjet élettársat megszégyenítettél. read more »

Erm…

So I got this off my chest finally. Thanks to Lexxa who asked me to do it. I’m not saying it hasn’t crossed my mind, but as you know, my vision of Josh is slightly… tamer. Haha. Nonetheless, I enjoyed making this one… adding the fangs was especially delightful…

(And now I fantasize about the scene where Josh erm Mick StJohn is dying and Beth offers her blood to save his life, and he grabs her arm and…)

NOTE. Wallpaper is exclusive property of Noondarkly aka Krisztina Csiki, and Lexxa aka… well, the one who requested it. :) None other shall use this fanart in any way without my/her/our permission! Please honour this request… I’m usually generous and ask for no credit… this one is not only mine, so… Thank you.

Fikció…?

A fiatal nő a világot beterítő szeméthegyekről beszél a pszichiáterének, majd hazamegy, és mániákusan sikálja, dörzsöli a csaptelepet, a csempét, a padlót, porszívózik, amikor egy szem por sincs a patyolattiszta házban. (Szex, hazugság, videó– az egyik kedvenc filmem, mellesleg.)

A középkorú férfi, miután tinédzser fiát be akarja szorítani saját bigott korlátai közé, tiszta lelkiismerettel fekszik le neje mellé, pedánsan egymás mellé helyezve papucsát, hogy felkeléskor egyetlen lábmozdulattal beléjük tudjon bújni. (Holt Költők Társasága, másik kedvenc filmem…)

Csupán két, jelentéktelennek tűnő példa filmekből, melyek az emberi lélek bonyolultságáról festenek képet, és melyek az emberi neurózisok, kényszerképzetek, félelmek és gátlások széles skáláját vonultatják fel. Ismerünk ilyen filmeket, ezek azok a filmek, amik először döbbenetre késztetnek, majd évekkel később szinte fájdalmasak, és mélyebb önvizsgálatot vagyunk kénytelenek végezni miattuk, mert-

Nos, mert felfedezzük önmagunkat. read more »

A művészről

…mondok nektek egy kevésbé végletes példát… A művészekét!… A művész: kentaur!… Alul ló, középen ember, s nyilával a napba lő!… Hurvitz, a “vaskoponya”, szeretve utált rabbitársam alkalmazta rájuk ezt a pompás képet!… Úgy értette, hogy mint mindannyiunkban, a művészben ott az ösztönvilág minden ősi késztetése, az emberlét valamennyi megoldhatatlan, keserves és gyönyörűséges ellentmondása, s ugyanakkor a vágy egy magasabb, szellemi létezésre. – “Ilyen a művész! – mondta a lublini. – Egyszerre sokféle, s ezért a hiúság benne óriási felhatjtóerő!… Öld meg a művész hiúságát, s egy életre tönkretetted őt!… Megmutatni magam a világnak olyan kihívás, olyan kényszer, amely a legszebb dalt s a legpompásabb műremeket is kikényszeríti belőlük”… Bizony fiaim, elgondolkodtató érv!… Hiszen még a kagylóból is a belé került piszok hozza ki az értékes gyöngyszemet!… Lehet, hogy valami értéktelen mégis értéket szül?! Lehet, hogy az önös törekvés, amely sok szenvedést és zűrzavart szül a művész életében, mégis kifizetődik, mert megszületik a mű?!… Valami igazság van ebben, hiszen mutassatok művészt, aki nem nagyravágyó, s alkotót, aki nem hiú?!… Sokat töprengtem ezen, túlságosan is sokat […]: létezik-e olyasmi a világon, hogy féligazság? […] Ilyesmi nincs, fiaim! […] Olyan azonban van, hogy mondok néktek több dolgot is, melyeknek fele igaz, fele pedig nem!… Leírhatok egymás mellé két mondatot úgy, hogy az egyik igaz, a másik pedig nem!… De ezt nem lehet egyetlen mondatba vagy állításba összegyúrni, mert abból nem jön ki semmi, csak moslék!… Vagyis ami nem egészen igaz, azt úgy nevezzük, hogy hazugság. No már most ugyanez a helyzet a művészekkel is!… Amit ihlettel írnak, az szép és igaz. Amit az önmutogatás kényszerít ki belőlük: az hamis! És ez gyakran két, egymás utáni mondatra is érvényes. […] Ha verset vagy regényt olvasok, szemem akaratlanul különválasztja benne a művészetet és a bűvészkedést!… És ha alaposan meg akarsz sérteni egy valódi, istenáldotta hegedűművészt, mondd néki, hogy virtuóz!… A “virtuóz” önmagát állítja a mű elé, s előbb kezd el hajlongani, mint ahogy befejezné produkcióját! […] Utánajártam a dolognak, Hurvitz! A hiúság nem felhajtóereje a művésznek, hanem éppen a legnagyobb akadálya! Valódi, igaz mű csak akkor születik, ha az alkotó önös kis énje félreáll, s helyet ad magában annak, ami több!… A kígyó-én, ha hatalomra jut az emberben: mindent elront. Nemcsak a művét, de az életét is! – a rabbi kis szünetet tartott, majd így folytatta: – De ki mondhatja el, hogy énjét legyőzte?… Senki!… Ezért az engem ért rágalom kifejezetten jól jött, mert önvizsgálatra kényszerített. Ahol fáj, ott még a hiúság “föntje” dolgozik bennem, s ahol nem fáj: ott már rendben vagyok!

(Részlet Müller Péter Benső mosoly c. művéből, 138.-139. old., Édesvíz Kiadó, 2007; a fényképet Joshboy, azaz Charles Hu készítette)

Can you feel it…?

An eternity had gone by, when he heard a throat being cleared somewhere, and he knew it was time. Even if he fell, it was time. He lifted his hands above the piano keys, undecided where and how to start, forcing his brain to send waves of recognition into his fingers before they dipped down into the keys gently, instinctively hitting them without his knowledge.

He sang the melodies that were engrained in his soul, songs that came back to him not during the rehearsals that week, but only now, for the first time for so many years. He felt them again as his fingers felt the black and white keys and his throat felt the waves of his breath that travelled forth in the shape of his voice. The notes soared and plunged with ease; they travelled on wings of voice, washed by waves of white key and sustained by rocks of black key. He sang to himself, or someone other than him did: the songs followed each other automatically, one melody starting a new one, tightly knit together like reassuring heartbeats. He had lifted so many people up with his voice which now, gaining courage with every song, was lifting himself up, and for the first time since he started singing, he understood the power of the gift he had been given. As the high notes tore his heart out from his chest and the low notes soothed his pain with their deep murmur, he felt he was reborn with every sound his throat emitted. His ragged memory brought back faces of all the millions and millions of people whose appreciation he accepted, but never understood; he heard their laughter and weeping echo within his soul, and he knew now what they had felt.

For some time now a question won’t let me be.

Moments of surreal bliss that I experienced listening to your voice, moments I know many others shared with me; when I become one with the Universe and I feel everything is possible; when I know I can never be alone in this world, because everything’s connected. Your voice induced such moments.

I want to know. Do you feel like this, ever, Josh? Can you feel all that, which I can’t put into words, hearing your own voice?

Can you feel it?

(photo by “quelquechose”, The piano player from www.deviantart.com; excerpt from A walk by the sea, by Krisztina Csiki- unedited version)

Nosztalgia

Danger Danger I still think about you

Josh Groban in World book of records 2009

Cashing in on Christmas
Josh Groban’s Christmas collection Noel was the bestselling album of 2007 with 3.7 million copies sold. And the album was only released in the middle of October, giving buyers just 2.5 months to purchase it. This is the first time a Christmas album has topped the sales charts since SoundScan began in 1991. SoundScan tracks sales for Nielsen by collecting data from more than 14,000 retailers.

Hell, YEAH. Two and a half months is all it took. If we had had half a year, that album would have topped every single chart and broken every single record set. Yep.

I am ridiculously proud of Noel, because it was concieved as the love-fruit of the complex, some say weird and corny relationship between Josh and his fans, the Grobanites… He did not want to make a Christmas album but they basically begged for it for years. He emphasized all throughout the making process that it was for us only. Well, for us only, Josh- and this is for you only!!! For you, we would probably move mountains and stop wars and perform miracles. At the rate you’re teaching us how to love, we just might start doing those things soon!

*heart bursting with love and pride for this wonderful man*

(photo by Joshboy aka Charles Hu)

Goodbye, Eli

So, it’s over. UK viewers saw the thirteenth episode of the second season of Eli Stone yesterday. Twenty-six episodes altogether is what the show got. Crime series like CSI get several times that many episodes. Crime. Someone killing someone else, and others finding out who, and why they did it. Reality shows, sit-coms go on forever and ever. I am not judging any sit-com… who am I to judge anyway. I’m just… so sad it’s over.

It’s been great following your out of the ordinary life, Eli.

Well, you have Grace… and you have Maggie, too. You heard your Father (both of them- or are they One?) speak about his fatherly pride to you. You lost one of the aneurysms, and you’re still alive. Something that seemed uselessly cruel to someone turned out to save someone else you loved. So, everything’s connected. Yep.

See you… in another shape, Eli? I’m sure we’ll meet again. You, the message… you will find a way to reach me. Reach many others.

Farewell, Eli. Godspeed!

Encounter

Jayne Torvill and Christopher Dean were the British ice dancing couple who in 1994, at the European Championships introduced me to the unique world of figure skating. They had returned after a hiatus of a decade from amateur competitions to re-claim the Olympic gold in Lillehammer. They were ranked first after their original program, and became third after the free dance. It was, for me, a severe disappointment… to this day I believe that the artistry, the precision of the compulsory elements and the glamorous style was unprecedented, and is still unbeatable. I have been watching figure skating ever since… but not one ice dancing pair managed to reach the heights of emotion Chris and Jayne reached with most of their routines.

Their most famous one, the Bolero, will forever stand the test of time, and, I’m sorry Evan Lysacek, but your choreographer has failed to grasp the gist of the piece, the fact that there is no build-up simply destroys the original piece of art, and it becomes a fast, loud, and pointless marathon of movements. (I am, by the way, a true fan of Evan Lysacek.)

Encounter is my favourite piece by Chris and Jayne… for so many reasons. I first heard the melody by George Winston on the radio, years before, I instantly fell in love with it but they gave no composer. I had been looking for it for such a long time- and then come these two and perform this incredible routine which is more like a two-character mini-play/ballet than an ice dance program. I fall in love with the routine each time I see it. And January stars (from the album Winter into spring) will always be one of the most haunting, gripping melodies ever composed for the piano.

Lost memories

Who has not found an old photograph somewhere, lying on a sidewalk, forgotten on a table at a restaurant, torn and crumpled after a rainy day in the cemetery? Automatically, we pick it up, we look at it, we wonder who the person in the photograph is, where they lived, what their past was, what their future will be, and why has the photograph been dropped, forgotten, or lost by the one who took it? Was it an important photograph, mislplaced or taken off by a rogue wind? Was it a memory its owner wanted to forget on purpose? Would it evoke happy, or unhappy feelings, if seen again after a long time? read more »

Feathers

A woman was gossiping with a friend about a man she hardly knew- I know none of you have ever done this- – that night she had a dream. A great hand appeared over her and pointed down at her. She was immediately seized with an overwhelming sense of guilt. The next day she went to confession. She got the old parish priest, Father O’Rourke, and she told him the whole thing.

“Is gossiping a sin?” she asked the old man. “Was that the hand of God Almighty pointing a finger at me? Should I be asking your absolution?
Father, tell me, have I done something wrong?”

“Yes!” Father O’Rourke answered her. “Yes, you ignorant, badly brought-up female! You have borne false witness against your neighbor, you have played fast and loose with his reputation, and you should be heartily ashamed!”

So the woman said she was sorry and asked for forgiveness.

“Not so fast!” says O’Rourke. “I want you to go home, take a pillow up on your roof, cut it open with a knife, and return here to me!”

So the woman went home, took a pillow off her bed, a knife from the drawer, went up the fire escape to the roof, and stabbed the pillow. Then she went back to the old parish priest as instructed.

“Did you gut the pillow with the knife?” he says.

“Yes, Father. ”

“And what was the result?”

“Feathers,” she said.

“Feathers?” he repeated.

“Feathers everywhere, Father!”

“Now I want you to go back and gather up every last feather that flew out on the wind!”

“Well,” she said, “it can’t be done. “I don’t know where they went. The wind took them all over.”

“And that,”said Father O’Rourke, “is gossip!”

(excerpt from the movie Doubt; photo by Nyappy_Panda_2008)

Nahát

Ha az ember nagyon akar valamit…

Évek óta írok, de komolyabban csak néhány hónapja. Jobban mondva, most még csak átírok. Nem tudom, más írók, vagyis, rendes írók hogyan művelik a mesterséget, mi az alkotási folyamatuk rendje, írnak-e vázlatot, átírják-e a művet legalább egyszer, satöbbi, nekem mindenesetre ez az első fajsúlyos alkotásom, és mivel folytatásos alakban, egy bizonyos olvasótábort, konkrét réteget megcélozva tettem eddig közzé az életünket alakító világhálón, most, a mű elkezdése után két évvel hárul rám az a roppant kimerítő, ám időnként végletesen kielégítő feladat, hogy átírjam, átfogalmazzam, hozzátoldjak, kivágjak belőle, egyszóval kíméletlen és remélhetőleg tárgyilagos cenzora legyek önmagamnak. read more »

Save me

Clarity

I just finished watching the penultimate episode of Eli Stone. I cannot believe there is only one episode left. I refuse to feed on the obvious, the superficial and the empty. I want the positive, the inspiring, the uplifting. At all times.

Eli’s dad warned passengers to get off a plane that did, in the end, crash to kill the unbelieving. Jeremy. Jeremiah. What a beautiful, meaningful name. Grace and her mom were there, and Grace was saved. For Eli. It’s all so beautiful, no?

I feel connected to these characters, part of them like they are part of me. These actors play archetypal roles and they may not even be aware of it. They may play parts they’re scared to take on in real life.

This post feels scattered all over the place but my heart’s everywhere and I feel so much.

One last episode… and so many out there will be left without their shining light.

Then again… so many out there will have discovered clarity because of this show.

Thank you, Eli Stone.