Harminckét éves létemre, azt hiszem naívabb vagyok, mint gondoltam. Vagyis, naívságomat szerettem mindig nyitottságnak, engedékenységnek és legfőképpen az emberekbe vetett hitnek nevezni. Ez a hit most cserbenhagyott engem; csalódnom kellett, amit eleinte egy kézlegyintéssel leráztam, azonban a napok múlásával egyre mélyebb itt bennem valami, amit, ugyan összetettebb a szomorúságnál, mégis, jobb szó híján így tudok csak leírni: szomorúság. Szomorú vagyok… elszúrtam valamit… biztosan elszúrtam, nem háríthatom másokra a felelősséget, legalábbis nem kizárólagosan. Biztosan tévedtem, hibáztam. Biztosan nyitottabbnak kellene lennem… engednem kellene. Azt érzem azonban, hogy bármit tennék, hiteltelen lenne az adott körülmények között.
Szomorú vagyok, elvesztettem valamit, valami fontosat, vagy talán nem is volt annyira fontos… és talán én sem voltam annyira fontos. Bizonyára nem. Jó lecke ez alázatból. Elengedésből.
Szomorú vagyok.
2 Comments
ne légy szomorú.. Csalódni még 40-50-60-70 és 100 éves korodban is fogsz
Legyinteni viszont annál is többet! Mert lesz benned annyi bölcsesség, hogy tudd, mikor volt a te hibád, s mikor kell a bűntudat.
De lényegen mit sem változtatnak eme sorok..
NE LÉGY SZOMORÚ!
))
Kedves vagy…
Nem voltam most sem vétlen, de úgy érzem, nem érdemeltem azt a sok rosszat, amit kaptam…
Mindegy, valahogy elmúlik ez is. Mint minden.
Köszi a kedves szavakat!!!