Hát eljött ez a nap is.
Megfogadtam, hogy nem fogok panaszkodni senkinek… konkrétan senkinek… de kiadni magamból muszáj… a naplóírásnál nincs jobb terápia.
Eddigi életem során (nem nagyon sokat éltem még, ez tény, de nem is olyan nagyon keveset) nem csalódtam még senkiben… és ha bántottak is, akár szándékosan, lepergett rólam, mert erős voltam, mert tisztában voltam a kvalitásaimmal, mert tudtam, hogy tovább kell lépni, bármi történjék. Furcsállottam is egy kicsit: körülöttem mindenki csalódik emberekben, én miért nem? És én miért nem kapok pofont az élettől? Most végre kaptam, igaz, nem nagy pofont, hiszen nem vesztettem el családtagot, nem vágták le a lábamat, nem vakultam meg, nem adósodtam el, nem kerültem az utcára… csupán barátaimnak hitt emberek márottak belém kést… az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez kölcsönös volt…
A bennünk élő árnyéklény minden adódó alkalmat megragad, hogy a felszínre törjön, és átvegye az irányítást… talán nem sokat tapasztaltam még ezt a jelenséget a saját bőrömön, mégis tudom, hogyan működnek ezek a dolgok… figyelem az embereket… azt hittem, ismerem is őket… hogyan is gondolhattam, amikor egyesek életük végéig tanulmányozzák az emberi pszichét, és akkor is azt jelentik ki, semmit sem tudnak róla… Azt hittem, önmagamat is ismerem… azt hiszem, visszanézve az elmúlt napok, hetek eseményeire, látom a hibáimat… nem voltam vétlen, de ez már mindegy… az is mindegy, hogy nem csak én vétkeztem…
Felfoghatnám úgy is, hogy végre értékes tapasztalatot gyűjtök, és végre nem a semmiből fogok tudni beszélni, ha valaki fájó szívvel fordul hozzám. Mert tudni fogom, mit jelent a fájdalom…
Aztán persze, a tükör. A tükör, amit feltartottak elém…
Barátaim mondták, hogy nem vagyok jó ember. Nem hagyhatom figyelmen kívül, sem vak, sem demagóg nem vagyok… Nem is vehetem készpénznek, hiszen a harag és a bántottság mondatta velük… Azért sem fogadhatom el, mert ha elfogadom, belesüppedek az önsajnálatba, és az senkinek sem jó.
De most nagyon fáj mindenem.
