Noondarkly

Egy ideig csak sétáltak egymás mellett, két külön világ, egy változásra vágyó férfi és egy nő, aki foggal-körömmel akart ellenállni az újnak. Andrea a lábai alatt besüppedő homokra összpontosított, a szeme sarkából megfigyelt, összevissza ugrándozó kutyára, akiben annak minden pajkossága és kedvessége, továbbá a gazdi természete ellenére sem tudott teljesen megbízni. Nézte a nap korongját, mely sebesen kúszott felfelé az égen, a felhők mögül is jelezve jelenlétét. Hallgatta a szelet, mely zúgott a fülében, és arcába csapta fürtjeit. Tudta, hogy Josh mellette van, és a tudat feszélyezte. Valójában hiába volt a természet minden fondorlata, hogy a nő figyelmét elvonja a férfiról, mert egy idő után Ani képtelen volt másra gondolni. Sőt, kissé le is maradt, hogy szemmel követhesse a férfit, aki nyugodtan, látszólag zavartalanul sétált a parton, ismerősként köszöntve az itt-ott felbukkanó kisebb sziklákat, a stéget, vagy egy-egy kavicsos szakaszt. Ani nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a férfinak nincsenek titkai. Miért nincsenek? Hogyan képes valaki így élni? Miért sikerül egyeseknek, amit mások egy életen át képtelenek megvalósítani? Eszébe jutott az édesanyjuk; Josh fájdalmasan őrá emlékeztette, a megtört, sorsába belenyugvó asszonyra, aki egyformán viselte volna úgy a gazdagság, mint ahogyan viselte az egyszerű élet terhét. Egy olyan asszonyt temetett maga alá az összeroskadó ház, egész életük szimbóluma, akinek soha egyetlen rossz szava nem volt sem rájuk, sem a szinte mindig távol lévő férjére. Gondoskodott a lányairól, ellátta a háztartást, mindent megadott a férjének, aki kéthetente egyszer ment haza az ügynöki útjairól, és egyetlen szórakozásaként a kertet művelte, aprólékos szeretettel, gonddal, hosszú évek alatt megszerzett szakértelemmel. Amikor aznap ő és Sally elmentek fagylaltért, Mrs Ramsey a kertet művelte.

Ani összerezzent. Nem látta maga előtt a férfit, ezért kissé oldalra fordult, és akkor vette észre, hogy Josh lemaradt és a kutyájával játszott, egy botot szorongatva, ráncigálva a kutya vidáman vicsorgó fogai közül.

‘Bocs, a kutyámnak megvan a maga elképzelése a mai napról’, mentegetőzött Josh, egy erőteljesebb rántással eltávolítva Sweeney fogai közül a botot. Messzire elhajította, közel a vízhez, és a szőrös lény boldogan csaholva eredt a préda nyomába.

‘Szerintem mára végeztünk’, vágta rá a nő, kényszeredett mosollyal palástolva idegességét. Látta a férfi szemében a kérdéseket, de szúrós tekintetével állta azokat. Nem akart beszélgetni, mert minden szóval csak jobban megismerte a férfit, és az csak jobban emlékeztette őt a múltra, melynek feledése az ő esetében létfontosságú volt.

‘Oké’, mosolygott a férfi, a kutya után nézve. Nem akadékoskodott, nem ellenkezett, és nem is kérdezősködött. Azt tette, amit Ani elvárt tőle, a nő mégis csalódottságot érzett. Ami persze, csak idegesebbé tette.

A telefonja megszólalásakor a zsigereiben érezte, hogy kellemetlen dolgok következnek. Amikor a kijelző Sally nevét írta ki, Ani mély levegőt vett, és megpróbált észrevétlenül távolabb menni.

‘Szia, baj van?’, szólt bele, meg sem várva a másik köszönését. Sally-vel mindig baj volt. Ezt mutatta a tapasztalat, és Ani szinte el is várta nővérétől, hogy bajba kerüljön. Hogy a támogatására legyen szüksége. Sally válasza hüppögő, panaszos szóáradat lett, se vége, se hossza nem volt, Ani egyik lábáról a másikra álldogált, és idétlenül bólogatott időnként, noha tudta, hogy a nővére nem láthatja őt. Megszólalni nem tudott: Sally egyre csak sírt, és mondta a magáét, és sírt; továbbá, ha megszólal, akkor elkerülhetetlen, hogy Josh meghallja, mit mond, és Ani nem akart a férfi előtt magánéleti válságkezelőnek mutatkozni. ‘Figyelj, Sal, az jó, ha egy óra múlva ott vagyok? Hamarabb nem megy… leghamarabb negyven perc… dolgozom’, tette hozzá kissé ingerülten. Szeme sarkából látta, hogy Josh őt figyeli, zsebredugott kézzel. Nem kíváncsian, inkább érdeklődően. Sőt, a kutyája is odaért már, illedelmesen ült a fenekén, gazdijával szinkronban döntötte oldalra a fejét és nézte az idegen nőt, aki egyre feszültebben hallgatta nővérét. A kutya félrefordította a fejét, okosan pislogva a nőre, akinek az az érzése támadt, hogy egy négylábú ítélkezik fölötte a maga szótlanságában. ‘Félóra múlva ott vagyok’, bökte ki, majd mérgesen zárta el a telefonját. Érezte, ahogy az idegesség kitölti bensejét, a reggel kellemes perceit mintegy elmosva a sötétség hullámaival. Sally élete, az a nyomorult élet, melyet a nővére magának választott, lassan az ő életét is tönkreteszi.

‘Minden rendben?’, kérdezte a férfi, bal kezével megvakarva a kutya fejét, aki megnyalta azt, majd ismét a nőre nézett.

‘Mennem kell’, felelte Ani. ‘Ne haragudjon, nem ez volt a terv… sajnos közbejött valami’. Hallotta magát, a szavait, a semmitmondó szavait. Ösztönösen arra gondolt, mennyivel jobban hangzana az, hogy ‘ne haragudjon, de a nővérem bajban van, segítenem kell neki’. De azt nem mondhatja. Még mit nem. Teljesen kiszolgáltatná magát a férfinak, elárulná élete egyik nagy titkát.

‘Ne szabadkozzék, a sorozat megvan, azt hiszem… maga csodákra képes, most sem lesz másként’, Josh csak mosolygott, és elindult a nővel visszafele a rövid úton, melyet sikerült szó nélkül megtenniük az autójukig. ‘Majd felhívom, rendben?’

‘Én jelentkezem’, vágta rá Ani, majd rá sem pillantva a férfira hozzátette. ‘Bocsánat… úgy értem, el kell készülnöm a képekkel, mielőtt…’

‘Persze’, felelte halkan a féri. ‘Viszlát, Andrea.’

És ezzel már bent is volt az autóban, mely egy perc múlva elhajtott. Ani utána nézett, de csak egy pillanatig. Nem volt ideje a saját lelkivilágával foglalkozni, a férfiéval még kevésbé. Valójában senkinek a lelkivilágával nem akart foglalkozni, mégis rákényszerítették a szerepet; világéletében a racionalitás jellemezte, rövid művészi pályája derékbatörését követően még inkább. Voltak feladatai, melyeket el kellett végeznie, volt egy munkája, ami nap, mint nap kenyeret tett az ő és Sally-ék asztalára, a többi lényegtelen apróságként húzódott meg a fontos dolgok hátterében. Elsétált az autójáig, nem parkolt messze. A tennivalók fontosságától kihúzta a hátát, összeszorította a száját, és beindította a motort.

Ami nem akart beindulni. A nő furcsállta, reggel még semmi baja nem volt a kocsinak. Még egyszer elfordította a kulcsot. Semmi.

Lehunyta a szemét, érezte, hogy készül felrobbanni.

‘Hahó’, kocogtatták meg az ablakát, mire akkorát ugrott, hogy majdnem beverte a fejét az autó tetejébe. Josh kedves mosolyával találkozott a tekintete; leengedte az ablakot, mély levegőt vett.

‘Hát ön? Még itt?’, megpróbált mosolyogni.

‘Lemaradt Sweeney kedvenc gumicsirkéje. Visszajöttem érte, megláttam önt. Mintha nem indulna a motor…’, nézett be Josh a műszerfalra.

Mint aki ért hozzá valamit. A nő lefogadta, hogy a férfinak sosem volt dolga az autója belsejével. És igaza volt. Josh-nak nem állt szándékában felajánlani, hogy belekukkant a motorba.

‘Nem tudom, mi lehet a baja, de a lehető legrosszabbkor dobta be az unalmast, ugyanis nagyon fontos lenne elindulnom’, Ani az ajkába harapott. ‘Mindegy, fogok egy taxit.’

‘Ugyan, elviszem’, vágta rá Josh. ‘Jöjjön.’

Ani megdermedt.

‘Nem. Köszönöm, de nem.’

‘Miért nem? Hallottam, hogy sürgősen oda kell érnie valahová… nagyon szívesen elviszem, a legőszintébben mondom’.

Ani tudta. A férfi csakis őszinte lehetett, azokkal a nagy szemekkel, azzal a lehengerlő mosollyal.

‘Nem szeretnék a terhére lenni…’, próbálta menteni a helyzetet. Eszében sem volt Josh-t Sally közelébe vinni. A családja, akiket szégyellt, nem mutatkozhatott Josh előtt.

‘Frászt van a terhemre… ez a szőrgombóc, itt, ez a nyáladzó dög, na ő a terhemre van időnként, amikor kiharapja a kanapém alól a lábat. Vagy szétmarja a papucsomat. És kirángat a partra. De egy kedves ismerősömet elvinni autón, az sosem lehet terhes számomra’.

Ani nyelt egyet, felhúzta az ablakot. Lezárta a kocsit, és miközben növekvő idegességgel ült be Josh mellé a kényelmes terepjáróba, agya sokmérföldes sebességgel száguldott. Semmi baj. Majd szépen megköszöni a férfinak, hogy elvitte, és a ház előtt otthagyja. Nem? Mi sem egyszerűbb. Hiszen egy ház falai nem ereszthetnek át zajt, nem mutathatnak meg semmit, ami a falak között zajlik. Szerencsére.

‘Köszönöm a fuvart’, bökte ki, amikor eszébe jutott, hogy mindeddig meg sem köszönte a férfinak a felajánlást. Melyre az sem volt mentség, hogy a férfitól szinte természetesnek tűnt a segítségnyújtás. A nő nem ismerte őt igazán, mégis érezte, hogy Josh egyik legjellemzőbb tulajdonsága a segítőkészség.

‘Egyáltalán nincs mit’, felelte a férfi, majd elkérte a nőtől a címet. Ani gépiesen válaszolt neki, ajkába harapva, előre nézve a széles sugárúton, szemével követve a szembejövő autókat, amik valahogy ijesztőnek hatottak, egyre csak jöttek, egyre sebesebben, és mintha egyenesen nekik akartak volna hajtani. Félszemmel Josh-ra sandított, aki biztos kézzel fogta a kormányt, nyoma sem látszott rajta gyakorlatlanságnak, gondatlanságnak. Ani kicsit nyugodtabban ereszkedett vissza az ülésébe.

‘Miért akarja hátrahagyni a biztonságos, meleg fészket?’, törte meg a csendet egy olyan kérdéssel, melyről tudta, hogy a férfit, ha nem is zökkenti ki a nyugalmából, de legalább megzavarja kissé.

‘Nem is tudom… talán mert nem lehetek önmagam abban a fészekben’, felelte a férfi, szinte azonnal.

‘Csak tudnám, miért égeti a vágy, hogy önmaga lehessen ebben a városban’, mormogta a nő, akit a férfi válaszának természetessége zökkentette ki a nyugalmából.

‘Én azt nem tudom, miért élek még mindig itt’, mondta a férfi, miközben kanyart vett.

‘Hova költözne szívesen?’

‘Az Államokon belül maradnék, ez magától értetődő…’

‘Nem vonzza a kultúra bölcsője, a gyönyörű Európa? Nem akar villát Rómában, Párizsban, Mallorcán?’, kérdezte Andrea gúnyosan.

‘Ha tehetném, New York és London között ingáznék’, mondta a férfi, figyelmen kívül hagyva Andrea megjegyzését. ‘És maga? Jól érzi magát Los Angeles-ben?’

‘Megteszi’, hangzott Ani szűkszavú válasza. Nem árulhatta el a férfinak, hogy a város kétszínűsége, felszínessége jelentette számára a megélhetést, hogy a város külcsínre helyezett túlzott hangsúlya segítette őt az anyagi boldogulásában. Hogy Los Angeles romlottsága mellett ő, Andrea Ramsey majdhogynem jónak érezte magát-

‘Megérkeztünk’, bökte ki, érezve az idegességet a végtagjaiban. Nem csak azért, mert a férfi egy lépésre volt attól, hogy bepillantást nyerjen az ő féltett titkaiba, hanem mert kisvártatva ismét szembe kell néznie a nővére baklövésével, Tom bárgyú ábrázatával, és a ténnyel, hogy egy életen át gondoskodnia kell mindkettejükről.

‘Rendben’, állította meg a motort Josh. ‘Megvárjam…?’

‘Nem, nem tudom, mikor végzek’, vágta rá Andrea. ‘Nagyon köszönöm, hogy elhozott… hálás vagyok’.

‘Még egyszer, nagyon szívesen, máskor is, ne köszöngessen ennyit egy ilyen apróságot’, mosolygott a férfi.

Ani bólintott. Mást nem tudott tenni, kilépett az autóból, majdnem elsodorta egy mellette elrobogó Lamborghini, de ő hozzá volt szokva az efféle majdnem halálos balesetekhez. Los Angeles-ben túlélőművésznek kellett lenni, és ő az volt.

‘Andy… kérlek siess… nem enged be… úgy félek, hogy kárt tesz magában..’, hallotta a feje fölött. Sally csapzott haja, sírós arca nézett le rá a kétemeletes társasház felső szintjéről. Ó, te jó ég, gondolta a nő, és sietősen elindult a lépcső felé, amikor ajtócsapódást hallott maga mögött. Mielőtt hátrafordult volna, a férfi megköszörölte a torkát.

‘Kérem, ne értse félre… a világért sem szeretnék tolakodni… ha szükség van rám, szóljon nyugodtan’, mondta amaz, egyszerűen, simán, gondolkodás nélkül.

Ani a döbbenettől szólni sem tudott. Még hogy nem tolakodik. Kileste, hova jöttek, hallgatózott, különben hogyan hallotta volna Sally-t? Mégsem tudott rá mérges lenni: a férfi félszegen álldogált az autó mellett, az autóban pedig egy lihegő kutya meresztette rá bozontos szempillával árnyékolt szemeit.

‘Ez… nem tartozik magára’, nyögte ki végül, kínosan, feszengve, szégyenkezve. Ó, miért is hagyta magát rábeszélni.

‘Igaza van… de itt leszek az autóban, ha bármiben segíthetek’, felelte Josh, majd szó nélkül visszaült és megborzolta kutyája fejét, aki időközben előremászott az anyósülésre. Ani úgy érezte, a kutya csak arra várt, hogy kitúrja őt onnan. Idegesen fordult sarkon, sietősen, kettesével vette a lépcsőfokokat. A lépcsőházban még jobban sietett, egy perc alatt a lakás előtt volt. A résnyire nyitott ajtón belépve megcsapta a reménytelenség bűze, fülébe jutottak Sally óbégató szavai és a gyomra görcsbe rándult.

‘Nem hallok semmit… Andy, nem hallok semmit…’, Sally sírva borult húga nyakába. ‘Nem tudom, mivel borítottam ki, semmi olyasmi nem történt, ami…’

‘Nyugodj meg, kérlek’, fejtette le magáról Ani a nővére csimpaszkodó karjait. Pontosan így kapaszkodott belé Sally aznap este, egy szokatlanul hosszú séta után, melynek végére mindketten elcsigázva, eltompulva értek haza, és házuk helyett fekete, égnek meredő falromokat, keresztbe álló gerendákat találtak, tűzoltókat, rendőröket. Apjuk munkaügyben volt távol, mint az idő javarészében; a szomszédasszony, Gilda, a kezeit tördelte, majd amikor megpillantotta a két kislányt, szipogva ment oda hozzájuk, és barbecue-szagú ölébe rejtette őket. Egy idő után Andrea volt az, aki megértette, hogy nagy baj történt, és a maga ésszerűségével, pár szóval elmondta Sally-nek. A nála két évvel idősebb lány csak átölelte, szó nélkül, sírni sem volt ereje. Ahogy neki sem. Némán viselték a veszteség terhét, de Sally volt az, aki hamarabb megtört. Azt a kétségbeesést érezte most is Ani, és az emlékek fájdalmas tódulata ellen megpróbált úgy védekezni, ahogy egész életében: gyakorlatiasan. ‘Engedj oda, beszélek vele’, mondta, és a fürdőszoba ajtajához lépett. ‘Tom… Tom, minden rendben? ‘Semmi. Nem jött válasz, csak Sally sírdogált mellette. ‘Tom. Kérlek mondj valamit. Nagyon aggódunk miattad, hallod? Ne butáskodj… gyere ki’, folytatta olyan kedvesen, ahogyan csak tudta, az adott körülmények között. Legszívesebben berúgta volna az ajtót. Csakhogy meg sem tudta volna mozdítani. Továbbra sem jött válasz, és a nővére egész lényében reszketve dőlt a falnak. ‘Tom… Tom. Hallasz engem? Kérlék szólalj meg.’ Semmi nesz nem jött bentről, a csend, mely Ani szavait követte, szinte halotti volt. ‘Tom, ha nem mondasz valamit, szólnom kell a házmesternek… azt akarod, hogy ő nyissa rád az ajtót?’, kérdezte a nő, egyre ingerültebben. Sally jajgatása nevetséges méreteket öltött, a nő úgy roskadt magába, mint egy rakás szerencsétlenség. Ani hirtelen nem értette, hogyan képes Sally így élni, ilyen körülmények között, ilyen bizonytalan légkörben. A férje bármikor elkövethet valami ostobaságot, akár le is szúrhatja álmában. Végigfutott a hátán a hideg, és arra a következtetésre jutott, hogy hívnia kell a házmestert, egyedül nem bír Tom-mal, de lassan Sally-vel sem. ‘Mindjárt jövök’, fogta meg Sally kezét, aki kétségbeesetten nézett rá.

‘Ne… Winton urat ne hívd, könyörgöm… a múltkor észrevette a nyomokat a falon, a karcolásokat a padlón és fenyegetőzni kezdett… nem tudtam még lefesteni a falat, félek, hogy kitesz bennünket’, szipogta.

Tom nyomaitól sárgállott és barnállott a fal, pontosan a bejárattal szemben. Bárkinek szemet szúrna. Ani megadóan bólintott. Háziúr kilőve. Ami azt jelenti…

Remek. Dühösen nyelt egyet, lefejtette kezéről Sally kezét, elindult lefelé a lépcsőházban, ingerülten, rezignáltan, Tom iránt mélységes megvetéssel és, mire a bejárat elé ért, gyűlölettel a szívében. Megállt Josh autója mellett; a férfi kinyitotta az ajtót, egy pillantást vetett a nő arcára, majd szó nélkül kilépett az autóból. Rést hagyott a kutyának lélegezni, kulcsra zárta a kocsit, és követte Anit, aki dühében szinte reszketve lépegetett felfelé.

‘Ne haragudjon, hogy belerángatom ebbe a… n-nincs más, akihez fordulhatok’, mondta a nő, amikor a lakás ajtaja elé értek.

‘Mi történt?’, kérdezte a férfi válaszképpen, majd megpillantva Sally-t, kissé megtorpant. Bizonyára felismerte a fényképekről, gondolta Ani. Nincs mese, be kell mutatnia…

‘A nővérem, Sally…’, és mielőtt Sally kezet nyújthatott volna Josh-nak, sietve folytatta, nehogy a nővére véletlenül kiejtse a száján a valódi családnevüket. ‘A férje, Tom… bezárkózott a fürdőszobába és nem válaszol… nincs erőnk rátörtni az ajtót, a házmester pedig, akitől a kulcsot elkérhetnénk… nincs itthon’, hazudta, és nyelt egyet Sally megkönnyebbült arcára pillantva.

‘A rendőrséget hívták? Vagy a tűzoltókat szokás ilyenkor…?’, kérdezte a férfi, aki láthatóan nehezen rakta össze az információhalmazt.

‘Nn-nem… nem akarom, hogy kijöjjenek’, sírta el magát Sally. ‘A férjem… nem tud magáról gondoskodni, nem akarom, hogy bárki idegen úgy lássa…’

Josh ránézett Sally-re, rövid ideig emésztette a nő szavait, bólintott. Kissé lehajtotta a fejét, beletúrt a hajába. Ránézett Ani-ra, aki idegesen szorította össze az ajkait.

‘Mit tegyünk? Én mit tegyek? Gondolják, hogy rám hallgatni fog?’, kérdezte, és Ani a nap folyamán először látott rajta idegességet.

‘Talán egy férfi hangjától jobban megnyugszik…’, mondta Sally, és az ajtóhoz közelebb lépett. ‘Tom, drágám… nem akarsz kijönni hozzánk? Ani elhozta egy barátját, nagyon kedves ember… beszélni akar veled.’

Ani szégyenkezéssel vegyes kérleléssel nézett Josh-ra, akit láthatóan megrendített a helyzet. A helyében elhúznám a csíkot, de nagyon gyorsan… Ani-nak eszébe jutott, hogy a nővére teljesen ki lehet borulva, és odalépett hozzá, miközben Josh az ajtó elé állva, nekidőlt a fehér felületnek.

‘Tom… hahó, Tom. A nevem Josh… nem ismer engem, de én láttam magáról fényképeket, Andrea készítette őket… nagyon tetszettek.’

Ani feszülten hallgatott, egyik karjával nővére vállát ölelte át, másik keze ökölbe szorult az idegességtől.

‘Örülnénk neki, ha kijönne hozzánk… szeretném személyesen is megismerni… a felesége és a sógornője nagyon aggódnak magáért… legalább annyit mondjon, minden rendben van-e’, folytatta Josh, tehetetlen arcot vágva, és kérdőn nézett a két nőre. Sally csak szipogott, Ani félrenézett. Nevetségesnek találta a helyzetet, fájdalmasan kínosnak, megoldhatatlannak. Arról nem beszélve, hogy a férfinak ezer kérdése lesz majd ezek után, be fog férkőzni a titkaiba…

Ekkor motoszkálás hallatszott az ajtó túloldaláról. Mindhárman megdermedtek, Sally szemeiből friss könnyek gördültek alá, Ani megkönnyebbült, Josh pedig látványoson megörült a fejleményeknek. Mosolyogva nézett Sally-re, aki visszamosolygott rá. Azzal a mosollyal, ami végtelen hálát fejezett ki; ismerős volt Ani számára ez a mosoly, és a férfi arcát nézve azon töprengett, vajon ő hogyan szokott reagálni… bizonyára nem a férfiéhoz hasonló kedvességgel, nyugodt mosollyal. Átlátott a férfin, érezte, hogy ő nem színlel, ezért volt azzal tisztában, hogy különbözően reagálnak Sally reménytelennek tűnő helyzetére. Irigykedve nézte Josh arcát, féltékeny volt arra az érzésre, mely bizonyára uralmába kerítette a férfit, mely átváltoztatta az arcát, különös égi fényt kölcsönzött neki.

‘Tom… jól van?’, kérdezte Josh nyugodtabb hangnemben. ‘Mondjon valamit…’

‘Butaságot csináltam’, hallották a panaszos férfihangot. ‘Szégyellek kimenni.’

‘Nincs semmi, amit előttem szégyellned kellene, drágám’, sírta el magát Sally. ‘Kérlek gyere ki… nem érdekel, mit csináltál… hidd el, kérlek!’

‘Eltörtem… eltörtem Ani poharát’, szipogta Tom az ajtó túloldalán.

Andrea szinte elnevette magát. Egy öblögető pohár miatt esett kétségbe ez az ember?

‘Nem számít, Tom, csak egy ostoba pohár’, mosolygott Sally-re a nő, megkönnyebbülésében közel volt ahhoz, hogy megsimogassa Sally hátát.

‘De ezt a poharat Mrs Ramsey adta neked’, folytatta Tom bátortalanul. ‘A kék poharat a sárga virágokkal.’

Andrea arca megmerevedett a mosoly álarca mögött. Ölelgette Sally-t, kezével a nővéréét szorongatta, miközben összeomlott az emlékei súlya alatt, de a világért sem mutatta volna. A kék pohár… pár héttel azelőtt kapták a két poharat az anyjuktól, hogy örökre elvesztették volna őt. Tejespohárnak hsználták őket a reggelijükhöz, és a tűzvész után csodával határos módon az egyiket sértetlenül találták meg a romok között. Fekete volt a hamutól és a füsttől, de nem tört el, még csak nem is csorbult meg. Az aljánál lévő pici egyenetlenségből ismerték fel a lányok Ani poharát; Sally-é tökéletes volt, hibátlan, amiért Ani haragudott is rá, de a tény, hogy az övé élte túl a tragédiát, elégtétellel töltötte el. Hosszú éveken át őrizgették a poharat, Ani egy idő után Sally-nek ajándékozta a számára haszontalan és csupán fájó sebeket feltépő tárgyat.

És most az a bugyuta Tom eltörte ezt az egyetlen kézzel fogható emléket, amit az édesanyjukról őriztek. Az a tény, hogy jóformán évek óta nem látta a poharat nem gátolta meg Anit abban, hogy kimondhatatlan fájdalmat érezzen. És mivel a fájdalom nem volt elfogadható számára, hiszen a fájdalommal nem tudott mit kezdeni, azonnal haraggá alakította magában az érzéseit.

Leengedte a karját, az élete lassú összeomlása miatt érzett tehetetlensége fásulttá tette, csak állt Sally mellett és nem tudta, kiabáljon Tom-mal az ajtón keresztül vagy hagyja ott az egész társaságot. Bár tudta, úgyis mindegy.

Amikor Josh halkan dúdolni kezdett, mindketten meglepetten néztek rá. A férfi az ajtó felé fordulva énekelte a nagyon ismert, nagyon régi dallamot *, ajkai puhán és gyengéden engedték útjukra a szavakat, a vígasz üzenete bátorítóan szólt a csendben. Ani mozdulatlanná fagyva hallgatta a férfi valószínűtlenül szép hangját, mely lágyan hírdette a remény örök érvényét. Nem tudhatta, kinek énekel, feltehetően Tom-nak; ugyanakkor Ani érezte, hogy az ő szívét döfik át a szavak, a belőlük áradó szeretet az anyjuk üzenete a számára, az a feddő szeretet, melynek jelenlétét évek óta érezte maga körül. Amióta apjuk Minnesota-ba költözött, egyedül viselte a felelősség terhét a testvérével és annak együgyű férjével szemben. De mindvégig érezte, hogy ez a kényszeredett felelősségvállalás boldogtalanná teszi, méghozzá nem azért, mert akarata ellenére rekedt meg egy reménytelennek tűnő helyzetben, hanem mert nem tud megbékélni ezzel a helyzettel.

Az ajtó lassan kinyílt, mögötte Tom bűnbánó arca jelent meg. Sally odalépett hozzá és szeretettel ölelte át, de Tom mereven állt a küszöbön, félve nézett Ani felé, aki a döbbenettől mozdulni sem tudott. Képtelen volt Tom-ot megvígasztalni, ahogy bizonyára elvárták tőle; Sally a nappaliba vezette Tom-ot, Josh diszkréten félreállt, majd az előszobában leült a fogas melletti kis székre. Ani akkor érzékelte, hogy a nővére és annak a férje már nincsenek a folyosón. Utánuk bandukolt, megállt a nappali küszöbén, egy pillantást vetett az érthetetlen szeretettel egy félkegyelműt szerető nővérére, majd némán kilépett a lakásból.

Az épület előtti lépcsőhöz érve elgyengültek a lábai, le kellett ülnie az alsó lépcsőfokra. Nézte az autóban ücsörgő Sweeney-t, aki lihegve meredt rá, Ani úgy érezte, elítélően. Elfordult a kutyától, messzebb tekintett, a pálmafák irányába. Az óceán nem látszott, de hallatszott. Hangosak voltak a hullámok, időnként elnyomták az autók zaját is.

A férfi, akinek a magánéletében vájkálnia kellene, és aki ehelyett az ő legféltettebb titkait fürkészi ki éppen, megállt mellette a lépcső alján, majd letelepedett, arcával az óceán felé fordult. Sweeney figyelmesen nézte a gazdáját, abbahagyta a lihegést.

‘Örülök, hogy személyesen is találkozhattam velük… nem tudtam, hogy a családtagjai vannak a fényképen, bár Sally arca idézte a magáét’, mondta Josh, picit Ani felé fordulva.

Ani hallgatott. Nem tudta, mit mondjon, mit kellene mondania, és azt sem tudta, mit szeretne mondani. Leginkább semmit.

‘Akar beszélni róla… akármi is történt…?’, kérdezte a férfi minden tolakodás nélkül.

Ani megrázta a fejét. Fáradtnak érezte magát, nagyon fáradtnak. Pedig még csak dél volt.

‘Hadd vigyem haza’, állt fel Josh, és kezét nyújtotta a nőnek, hogy felsegítse. Ani szótlanul fogta meg a férfi kezét. Rövid ideig tartott az érintés, kezeik mégis ismerősként üdvözölték egymást. A nő úgy érezte, nem akar mást, csak fogni a férfi kezét, csendben, szavak és mozdulatok nélkül. A tudtán kívül tartotta a férfikezet a magáéban, ameddig lehetett, ameddig az autóig értek. Vagy a férfi keze tartotta az övét?

(folyt. köv.)

* The Beatles “Let it be”