Monthly Archives: April 2011

Mozdulj!

Sok fitnesz-tréner és életmód-guru ír cikket, ad interjút és terjeszt DVD-t arról, milyen jó dolog mozogni, tornázni, sportolni. Sok-sok pénzt keresnek mindezzel, de ez természetes, hiszen manapság minden pénzbe kerül. Ugyanakkor ezen trénerek mindegyike sok-sok éve működik a mozgáskultúra világában, mondhatni, az egész életük a mozgásra épül. Bíró Ica, Béres Alexandra, Simonfi Ági, Rubint Réka és a többiek. Félreértés ne essék, mind tiszteletet és dícséretet érdemel, hiszen nem butaságokat hirdetnek, látszik rajtuk, hogy a testük urai, továbbá, aki próbálta ezen hölgyek DVD-it, programjait az tudja, hogy valóban hatásos gyakorlatokról van szó, melyek rendszeres elvégzése látványos eredményhez vezet. De a mozgásra való vágy mégsem született meg bennem három évtizeden keresztül, pedig nyitva van a szemem, látom, milyen sokan sportolnak, hallom, ahogy javasolják a mozgást, meg dícsérik a pozitív hatásait. Az az igazság, hogy a mozgáskultúra mint olyan, kicsit hiánycikk még nálunk. Talán ma már az iskolákban rendesebben folyik a test nevelése, az én időmben sem kisiskolában, sem gimnáziumban nem volt mérvadó tantárgy a tesi: vagy marha nehéz gyakorlatokat tanítottak (gyűrű, mindenféle speciális bukfencek, fitnesz-program, fejenállás – ami jóga! -, stb.) vagy pedig voltak a szokásos unalmas futógyakorlatok, volt a kosár, a röplabda, a kézilabda. Ha az adott osztályban nincs egyetértés a lányok között, akkor csapatjátékba sem érdemes kezdeni… De nem keresem a kifogásokat, sem az oktatási intézmények, sem a szüleim nem tehetnek arról, hogy sokáig nem voltam hajlandó megmozdulni. A nevelés alapozza meg az életünket mindenféle szempontból, de egy bizonyos kort követően már nem takarózhatunk abba, hogy “bezzeg engem nem járattak tornára, úszni, táncra stb.”, hiszen saját sorsunk kovácsaként nyitott számunkra mindenféle lehetőség.

Igenis elsősorban én tehetek arról, hogy nagyjából húsz éves koromig lusta disznóként tengettem napjaimat. Aztán akkoriban berobbant a köztudatba a sármos, karizmatikus és roppant tehetséges Michael Flatley, aki miatt beiratkoztam a Budapesten újonnan nyíló ír tánciskolába és jártam is oda szorgalmasan nagyjából másfél évig. Írszteppes karrierem elején történt azonban egy kisebb baleset, vagyis… túlzásba estem, és mivel akkoriban (kezdő ajánlatként) korlátlan óramennyiséget lehetett látogatni a nyolc alkalmas bérlettel, fogtam magam és jártam heti ötször. Bírta ezt a sarkam és a térdem két teljes hétig, majd olyan szinten robbantam le, hogy nem bírtam lábra állni a fájdalomtól, attól féltem, járn sem fogok tudni többet. (A sarkam és a térdem azóta is két gyenge láncszeme a testemnek…) Az ír tánc hihetetlenül megerőltető sportág, a test mellé szorított karok miatt a lábra és a térdre nehezedik az ember teljes súlya, és a nem kellőképpen edzett lábak egykettőre felmondják a szolgálatot. Iszonyúan fájt a térdem de szerencsére idővel elmúlt és visszamehettem gyakorolni. Addigra a többiek elhúztak, és mivel kihagytam órákat azt követően is, lassan behozhatatlan előnyre tettek szert társaim, úgyhogy egy idő után otthagytam a sulit. Ronan Morgan-nek, az iskola alapítójának ma is hálás vagyok, mert kedvesen és emberséggel kezelt bennünket, humorral oldotta a feszültséget, nagyon jó pedagógus volt és megtanított végtelen tisztelettel nézni nem csak az ír tánc művelőire, hanem minden táncosra. Nehéz mesterség, fegyelem kell hozzá, akaraterő, sok-sok türelem és kitartás. Az ír tánc és zene pedig mai napig itt él szívemben.

Ez volt tehát életem első próbálkozása arra, hogy megmozduljak és a testemet edzzem valamilyen szinten. Utána sok éves szünet következett, bár a kilók lassan kezdtek felkúszni rám. Időnként belekóstoltam ebbe, abba… Fogyókúra mellett kipróbáltam a Callanetics-et, ami hatásos, nagyon jó a hátnak, csak nem volt hozzá kitartásom. Megint több éves szünet jött, a fölös kilóknak pedig társaik is akadtak, amúgy is rogyadozó önbizalmam legnagyobb bánatára… Nem szaporítom a szót, ma nagyjából tizenöt kilós túlsúllyal küzdök, ami nem nagyon sok, de elég sok ahhoz, hogy nyáron kényelmetlen legyen szoknyát felvennem, hogy jól tudjam magam érezni bármilyen ruhában, hogy nehezen másszak lépcsőt. Ráadásul az izmaim nincsenek kifejlődve, vékony a csontozatom. De hogy ne nyavalygásból és önmarcangolásból álljon ez a poszt: pár éve megtört a jég. Fene se emlékszik, miért kezdtem el tornázni, de elkezdtem. Egyvalaki Simonfi Ági Pilates gyakorlatait ajánlotta, másvalaki Béres Alexandrát, egy harmadik személy Rubint Rékát. Kipróbáltam én mindegyiket. (Azt hiszem egyedül Béres Alexandra várat még magára.) Simonfi Ági remek tréner, kedves és aranyos a stílusa, nem félek tőle, és semmiképpen sem érzem magam tehetetlen tohonya hájpacninak a gyakorlatai végzése közben, mert azok elsősorban a test erősítésére lettek kitalálva, sérült emberek testi rehabilitációja folyt Joseph Pilates eredeti gyakorlataival. Ezek a gyakorlatok elkezdték formálni az izmaimat és mivel sokat ülök (irodában dolgozom, írok stb.), kifejezetten jót tettek a fájós hátamnak. Ráadásul, mivel Callan Pinckney gyakorlatai is ehhez hasonlóak, nem esett nehezemre elsajátítanom őket. Aztán kipróbáltam Rubint Réka 4 x 20 perces gyakorlatait. Vagyis, ebből eleinte bírtam nagyjából 15 percet. Réka kemény fitneszcsaj, nem aprózza el a dolgokat és mindenképpen gyakorlott, haladó sportolóknak ajánlom a gyakorlatait, mert az átlagos emberi test és szív NEM bírja ezt a fajta megterhelést. Arra viszont jó volt Réka, hogy ráébresszen arra, nekem a Pilates túl lassú, Réka pedig túl gyors és kemény. Kellett hát valami más, valami igazán nekem való. Keresgéltem az interneten, szerencsére se szeri, se száma a torna DVDknek. Rábukkantam egy Kari Anderson nevű amerikai nőre, akinek le tudtam tölteni egy egyórás programját (“Reach”), ami az egész testre van kifejlesztve és ötvözi a balett, a Pilates, a jóga elemeit, egy kis tánccal megfűszerezve. Kellően lassúnak tűnt, megkíséreltem. Beletört a fogam, hiszen nem voltam sem kellően izmos, sem kellően hajlékony, a szívem is nehezen bírta. Ez volt két éve.

Ma már megvan Kari összes DVDje és heti 4-5 alkalommal edzek a “Curl”-re (ez egy 20 perces hasizomtorna), a “Go”-ra (ez egy 45 perces kezdő sztep-gyakorlatsor, melynek van egy haladó változata, a “Hot steps”), és néha berakom a “Reach”-et. Élvezettel figyelem, hogyan alakulnak az izmok a lábamban, érzem, hogy nő az erőnlétem, hogy a szívem is erősödik. Ma már sokkal jobban el tudom végezni mind Réka aerobic-, mind Mary Winsor (na, ő sem komplett!) Pilates-gyakorlatait, melyeket a fenék és csípő formálására fejlesztett ki (ezekből vett át Ági is elemeket, csak ő jóval kevesebbszer végezteti, mint Mary). A sztepp sem oly idegen számomra, mint annak idején, van, amikor kifejezetten élvezem a mozgást. (Egy-egy mentálisan fárasztó nap után a testem is fáradt és olyankor a torna is nehezen megy, nálam még nem működik a tornából nyert felfrissülés.) A hasizmom gyönyörűen alakul és mindenképpen fejlődöm, a Curl-t is egyre jobban végig tudom csinálni. Egy szó, mint száz, minden könnyebben megy, mint régen. Nem sokat fogyok, és semmiképpen sem gyorsan. A torna erősít, alakít és mentálisan is formál, de a látványos és gyors fogyáshoz az én életmódom mellett szigorúan oda kellene figyelnem arra, hogy egyáltalán ne egyek cukrot és lisztet, ami egyelőre nem megy. (Viszont elég változatos és egészséges étrendet követünk, aminek szintén megvan az eredménye.) Jelenleg annak örülök, hogy mozgok, és annak még inkább, hogy szeretem! Hiányzik, ha egy napot kihagyok; ha kettőt hagyok ki, akkor már egyenesen a hiszti kerülget. A hátamnak is szüksége van a mozgásra, a szívemről nem beszélve. Úgy érzem, megtaláltam az egyensúlyt, változatos gyakorlatokat végzek, cardio és erősítő/nyújtó tornát egyaránt. Van hova fejlődnöm, de legalább elindultam néhány éve egy úton, és egyre nagyobb élvezettel haladok előre. Remélem, hogy látszani is fog az eredmény egy idő után, nem csak érződni… az mindenképpen pozitívum, hogy még soha ilyen hosszú ideig nem tornáztam huzamosan (az év kezdetén vezettem be a heti 2, majd több alkalmas tornát), tehát a kitartás már nem lesz probléma, és mivel ráéreztem a mozgás ízére, no meg a saját testemen tapasztalom a pozitív hatásait, igencsak hiányozna, ha abbahagynám…

Én csak egy átlagos személy vagyok, aki saját magától ébredt rá a mozgás hasznosságára. (Igen, voltak, akik ösztönöztek és hálás is vagyok nekik, de végső soron ez fejben dől el, méghozzá a sajátunkban. Eszter, Emese, Kari, otti és Anita, ti öten feltétlenül segítettetek, örök hála nektek ezért!) Ha nekem sikerült, akkor neked is fog! Én nem vagyok sem táncos, sem sportoló, sem fitneszguru, nincs mögöttem több évtizedes gyakorlat, nem ez a kenyerem, nem árulok semmit… Törékeny szerkezet a testünk, nagyon gyorsan elromlik és onnantól kezdve igen nehéz megjavítani… Jó időben kell elkezdeni törődni vele, erősíteni és ápolni kell, mert az egészségünk függ tőle és végső soron életünk teljességének foka. A beteg testünk a lélek gondjaira utal, de ez nem azt jelenti, hogy legyintünk egyet és rábízzuk az elménkre: majd meggyógyítjuk belülről. Testet és lelket együtt kell ápolni és gondozni, egyik sincs meg a másik nélkül!

Ha konkrét tanács kell, azt ne tőlem várd; én csak elkezdtem mozogni, de nem vagyok szakember. Mindenképpen azt javaslom, fordulj olyanhoz, akinek ez a munkája, kérd ki a tanácsát, neked milyen fajta tornára van szükség az optimális hatásért. A mozgás kockázattal is jár, ha nem hozzáértően végezzük, tehát légy óvatos és ne edzz túl sokat, csak fokozatosan haladj előre, ahogy a tested engedi. Senki sem kerget, nem határidőre kell teljesítened, csupán a testi-lelki komfortod növelése a cél. Időd van, már csak a kezdő lépések kellenek.

Hajrá neked, és hajrá nekem, meg mindenkinek, aki mozog és sportol és tornázik egészsége érdekében!

“Use me” (1)

I’ve been recently told that I should post my fanfictions on my blog, because they are part of me. It is true, they are. Even though I decided to stop writing real person fanfiction a good while ago, I occasionally indulge in dwelling on some of my favourite TV moments or characters. It’s great writing practice and it helps get rid of a good amount of emotional steam locked up in this brain of mine. read more »

Hét évvel később…

A McDonald’s-ban ülve, egy három alkalmas Tarot-tanfolyam első része után és az idei Titanic filmfesztivál egyik legutolsó vetítésének (“A gonosz papja”, finn horror) szinkrontolmácsolása előtt az jutott eszembe, milyen stílusos időpontot választottam arra, hogy a Jevgenyij Pljuscsenko orosz műkorcsolya mindenbajnokhoz (a szót Bettitől loptam!) fűződő kapcsolatomon elmélkedjek. Ugyanabban az időben, amikor a Zsenya iránti érzéseim túllépték a sima rajongás kereteit belépett az életembe az ezotéria Erika személyében, aki kártyavetéssel segített egyeseknek eligazodni az élet göröngyös talaján. Azelőtt sosem volt közvetlen közöm ehhez hasonló tevékenységhez, legfeljebb csak filmekből, könyvekből jutottak el hozzám sztereotípiák a témáról, így hát finoman fogalmazva elképedtem, amikor szó szerinti megfelelést észleltem a valóság (egy barátnőm akkori helyzete) és egy kártyavetés segítségével Erika által elmondottak között. Szintén ő volt az, aki először magyarázott el nekem ún. transzcendens dolgokat, melyekről tudomásom nem nagyon volt, legfeljebb csak tudattalan szinten. Ő tehát akkor elültette a bogarat és ma, nagyjából hét évre rá én is belekóstolhattam a Tarot rejtelmeibe. Elárulom, fantasztikus területe ez az ezotériának és az önismeretnek, alig várom a következő, májusi alkalmat. Máris vannak kedvenceim a Nagy arkánumok lapjai közül. Név szerint a Remete, a Csillag, a Halál, a Hold, a Bolond. (Senkit se tévesszenek meg az elnevezések, nem szó szerinti értelmzésről van szó, a Tarot ugyanis egy szimbólum-rendszer, mellyel, ha helyesen használjuk, alaposan beletúrhatunk akár önmagunk, akár mások belső világába, ha felkérés érkezik rá, természetesen.)

Mivel azonban most nem a Tarot a lényeg, szeretnék Zsenyáról beszélni. Arról a Zsenyáról, aki majdnem nyolc éve gyökeresen változtatta meg az életemet. Ugyan már korábban felfigyeltem rá (azt hiszem, aki valamennyire is ismeri a műkorcsolya világát, az tisztán emlékezhet az akkor csúnyácska tinédzser fiú, a friss világbajnok meglepő és lehengerlő gálaprogramjára, a Sex bomb-ra), valóban megszeretni csak néhány évre rá sikerült. Talán mert ugyanabban az évben, amikor Zsenya műizmokban és aranyszínű feszes shortban riszálta magát a jégen jelenlegi élettársam is belépett az életembe, és szerelmünk minden mást háttérbe szorított. Két évre rá azonban a gyönyörű, lírai Tribute to Nijinsky c. Plushenko-programmal már nem sok minden versenyezhetett, még kedvesem jelenléte sem, bármennyire nem illendő ezt bevallanom. Elpattant bennem akkor egy zár, és az ajtó mögött egy addig nem ismert világba pillanthattam bele. Énem, tudatom addig fel nem fedezett rétegeinek egy része sejlett fel lelki szemem előtt; olyan érzések kerültek felszínre, melyeket nem tudtam sem megmagyarázni, sem megérteni. Eleinte úgy gondoltam (én, és mindenki más a környezetemben), hogy sima rajongás ütötte fel fejét, és mint olyat, nem is kell komolyan venni. Amikor az érzéseim egyre fokozódtak, néha már-már a hisztéria határát súrolva, elkezdtem aggódni; szerencsémre Erika segített, magyarázott, támogatott, irányított, megmutatta, hogyan kell ezeket az érzéseket nemesebb alakban továbbvinni, felemelni egy magasabb tudati szintre. Ugyancsak számíthattam morális támogatásra azoktól, akik hozzám hasonlóan megérezték a Jevgenyijben lakozó egyedülálló erőt és csatlakoztak a Betti által létrehozott első magyar nyelvű rajongói fórumához. Egymásra csodálkoztunk, megértettük, hogy nem vagyunk egyedül, rájöttünk, hogy meg tudjuk beszélni a bennünket feszítő érzéseket valakivel, aki nem hogy nem nevet ki, de messzemenően megért minket. Hetek, hónapok teltek el, megszületett bennünk a vágy arra is, hogy a virtuális világ lelkileg ki nem elégítő lehetőségein túl személyesen is találkozzunk. Eljött az első találkozó napja, hatan voltunk; hónapokra rá létrejött a második, nagyobb létszámú összejövetel is, és ez így folytatódott hosszú éveken keresztül. Lassan, de biztosan növekedett a fórumra rendszeresen írók létszáma, Jevgenyij versenyről versenyre szinte kivétel nélkül mindent megnyert, mi pedig élveztük ezt a rövid idő alatt a semmiből kialakuló kis közösség előnyeit; eleinte egyetlen közös témánk volt: Jevgenyij, majd lett más is. Nem is egy. És ahogy teltek fölöttünk az évek, úgy lett egyre több közös téma, és úgy lettek egyre szorosabbak a minket egymáshoz összekötő szálak. Barátságokká nőtték ki magukat, tűzön-vízen át tartó barátságokká, melyek ma is összekötnek egyes személyeket. Hálás lehetek azért, hogy többek között kaptam egy gyönyörű barátságot ettől a fórumtól.

Jevgenyijt először 2005-ben láttam élőben korcsolyázni. Moszkvába utaztunk az akkori világbajnokságra. Maroknyi lelkes magyar csoportunk kisebb-nagyobb kalandokat élt át a verseny helyszínén, illetve azon kívül is. Egyikőnk sem fogja példának okáért elfelejteni soha azt a kíméletlen hideget, mely zúzmarává fagyasztotta könnyeinket, fájósra csípte arcunkat, és akadálymentesen süvített be háromcsillagos szállodánk szigetelésmentes ablakain. Szintén nem fogjuk elfelejteni az azóta is párját ritkító svédasztalos reggelit, melyet a moszkvaikat minden nap feltálaltak. Kár, hogy nem számoltuk meg az ételeket, de visszagondolva, lehetett vagy 50 féle a joghurtokon és hideg felvágottaktól kezdve a meleg előételeken át a meleg főételekig, szinte minden. Átfagyva érkeztünk a sálban, sapkában eltöltött éjszakát követően az étterembe, ahol majdnem órákat töltöttünk, egyrészt, mert mindenki sok mindent akart enni, és ahhoz sok idő kellett, másrészt ott végre felmelegedhettünk. Moszkva örök emlék marad a csöpögő repülőgéptől kezdve (amikor panaszoltuk, hogy víz csöpög a fejünkre, az angolul nem beszélő stewardess hozott egy pohár vizet, inni) a fegyveres letartóztatáson (Moszkva egy forgalmas terén éppen terroristákat fogtak el) és a templomi kóruson át a műkorcsolya versenyig. Én személy szerint a hatsávos autóutat sem felejtem el, amíg élek. Zsenya pedig nem volt csúcsformában otthonában: a kvalifikáción még teltházas, dübörgő közönségnek korcsolyázta el a nem tökéletes Keresztapát, a rövid programban (Moonlight sonata) azonban már elesett. Másnap visszalépett, beteg volt, hatalmas fájdalmai voltak, a hosszú évek megfeszített munkájától a térde és a háta tönkrement. Műteni kellett.

Ezután teltek az évek, Zsenya átesett a műtéteken, mi pedig visszafojtott lélegzettel figyeltük a híreket: indul-e a következő évadban…? Majd, valahányszor elindult, görcsösen ökölbe szorított kezünk elfehéredett a feszültségtől egy-egy ugrás előtt. Ezt a fajta izgalmat, feszültséget, melyet egy műkorcsolyaverseny okoz semmivel sem lehet semlegesíteni. Ha az ember kedvel egy műkorcsolyázót, a gyomra minden alkalommal a torkába tömörül az ugrások előtt, négy perc alatt nagyjából 10 alkalommal. Zsenya pedig bőven szolgáltatott nekünk okot az izgalomra; sérülései, műtétei után néha az is kétséges volt, hogy egyáltalán versenyezhet még valaha.

Nehéz felfogni, hogy ugyanez a fiú immár huszonnyolc éves és két nappal ezelőtt olyan magasan ugrotta a háromfordulatosokat a budapesti Aréna jegén, hogy azt hihettük, felemelkedik az égig és visszaszáll oda, ahonnan jött. Számtalan sok verseny, sérülés, magánéleti törés és külső támadás után látva őt nem lehet azt kijelenteni, hogy úgy ad elő, mint régen.

Hanem jobban.

Zsenya élete nem egyszer vett száznyolcvan fokos fordulatot, amióta 2001-ben ledobta magáról a piros dzsekit és megfitogtatta buggyanó műizmait a röhögő közönségnek; azóta nem egyszer támadták őt a különböző korcsolyaszövetségek, kisemmizte az első felesége, elvette tőle egyetlen fiát és csak néha engedi látni Jegort, továbbá folyamatosan támadják őt a különféle rajongói klubok, akik képtelenek elfogadni, hogy Zsenya a legjobb. (Ezt objektív módon is lehet bizonyítani az aranyérmék számával, pár gombnyomásra előjön az interneten is Zsenya sportolói karrierje.) A rengeteg őt ért támadás és boldogsága útjába gördülő akadály ellenére, vagy talán pont azoknak köszönhetően Jevgenyij nem hagyta el magát, nem szállt a fejébe a dicsőség, hanem ma is komolyan veszi, ha versenyezhet, és még komolyabban veszi, ha közönségének adhat elő egy-egy gálán. Én azt hittem, már nem mutathat nekem újat a tavalyelőtti, kassai fellépés után, ahol is a St Petersburgh 300 c. programot adta elő, 2003-as szabadprogramját. Tévedtem; két napja olyan mértékű szenvedéllyel korcsolyázott, melyhez nem sok mindent tudok hasonlítani. (Talán csak egyet, és az egy bizonyos amerikai énekes hangja.) Elképesztő erő és akarat összpontosul e sudár, gyönyörű férfi törékeny testében és lelkében; orosz melankólia és komolyság keveredik benne olyan szintű fizikai kontrollal, mellyel csak nagyon kevesen rendelkeznek. Nem tudom, egyszerűen képtelen vagyok szavakba önteni Jevgenyij arcát, amikor elsiklott előttünk; beleégett a lelkembe, örök emlék marad arckifejezése, az a néma kiáltás, mely majdnem szétfeszítette egész lényét. Pozdorjává zúzta volna magát, ha nincs kellő gyakorlata ahhoz, hogyan zabolázza meg kirobbanó energiáit; mi pedig azért éltük túl, mert az évek során kellően meg lettünk edzve. Bizony: lelkem nem először tapasztalhatta ezt a fajta beteljesülést. Átéltem már sokszor ezt a pillanatot; 2006-ban Budapesten láttuk ezt a csodát, amikor Zsenya tenyérni jégen korcsolyázott nekünk, és talán ezért, akkor is a kihívásnak hála, elképesztően csodálatos volt. Átéltem tavaly előtt is Kassán. De két napja mindennél elképesztőbb előadásban lehetett részem. A pillanat töredékéig sem tartott az érzés; Zsenya elsiklott előttem, le nem vettem volna a szemem az arcáról akkor sem, ha fizetnek érte, és jól is tettem… Végigfutott rajtam a borzongás, az a fajta reszketés, ami akkor indul el bennünk, amikor földöntúli csoda tölti be lelkünket… és már vége is volt. Fáradt voltam, sokat dolgoztam az utóbbi időben, másnap is bementem dolgozni… időm sem volt megemészteni, amit láttam, még fel sem fogtam valójában. Most már csak emléket idézhetek fel, minden egyes pillanat múlásával egyre jobban távolodik tőlem az érzés. Szavaim legépelésével teszek egy hiábavaló kísérletet arra, hogy valahogy megőrizzem magamnak azt a pillanatot, habár tudom, hogy képtelenség. Tavaly novemberben, Josh koncertje után napokig sajgó szívem értette meg velem, hogy a pillanatot semmivel sem lehet megörökíteni. Sem fényképpel, sem szavakkal, sem mással. Minden elmúlik, mindenre rávetül az enyészet árnyéka, és mindent átalakít a tudatunk; most, amikor itt gépelek a globalizált társadalom lassan kiüresedő szívében, már nem azt az eseményt mesélem el, mely valóban megtörtént; már egy másik pillanatot írok le, hűen már senki sem tudja visszaadni nekem a múltat, én magam sem, aki pedig ott voltam. Felidézem magamban Zsenya feszültségtől robbanó testét, érzelmileg túlfűtött arckifejezését, de már nem ugyanazt látom, amit akkor. Valahol teljesen fölösleges akár csak megpróbálnom megragadni a múltat… Egy részem már megértette, egy másik részem azonban görcsösen próbál kapaszkodni azokba a csodálatos eseményekbe, melyek egy kicsit is kiemelnek a szürke hétköznapok, az átlagos történések köréből, márpedig Zsenya előadása nem kicsit emeli ki az embert a szürkeségből; számomra őt korcsolyázni látni spirituális élmény, isteni jelenlét ő és lelkem szebbik felének csodálatos tükörképe. Ha valaha magasabb szintű létre tudok majd jutni, az nem utolsósorban Zsenyának is lesz köszönhető. Először általa értettem meg azt, hogy létezik valami több, valami jobb, mint ami én lehetek; aztán azt, hogy én is lehetek több, lehetek jobb; abban a percben döbbentem rá, hogy Zsenya iránt nem szerelmet érzek, tehát nem kell lelkifurdalással küzdenem. Zsenya úgy mozgatta mindig is a lelkem szálait, hogy azok fenséges szőtteseké alakultak, rávilágított arra, hogy én különleges vagyok, hiszen őbenne önmagam tükörképét látom. Nem hittem önmagamban, ezért ő elém állt, és visszaadta hitemet. Mindezt persze nem érthettem igazán, amikor a változás beállt a lelkemben. Mint mindenre, amit megtanulunk, erre is utólag jöttem rá.

Gyönyörű volt Zsenya, sokkal gyönyörűbb, mint bármikor. Fiatal kora ellenére több magánéleti kudarcot élt meg, mint sokan egész életükben; nehézségek tengerén kellett áthajóznia szinte minden évben, haladt az árral és az árral szemben a folyókon, melyek végül e tengerbe ömlöttek. Elvesztett mindent, hogy újra építkezni kezdjen, és most végre úgy tűnik, betoppant életébe a boldogság egy nála idősebb nő személyében, akire sok rajongó prüszköl, mert öreg (37 éves, csak a pontosság kedvéért), mert gazdag és az orosz bulvársajtó napi szinten foglalkozik vele az előző házassága és abból megszületett két gyermeke miatt, akiket a volt férje csakis magának akar. Talán ezért is értik meg egymást olyan jól, Jana és Zsenya. Hiszen sorsaik fedik egymást, segíteni tudnak egymásnak többek között ebben a kérdésben is. Jana komoly és dörzsölt üzletasszony, aki Zsenya és önmaga érdekeit is nézve Zsenyát megtanította kedvesen és távolságtartás nélkül bánni a rajongókkal. Két éve Kassán volt nagy álmélkodás, amikor Zsenya csupa mosoly volt, vidám, közvetlen és barátságos a rajongókkal, puszit adott, nekem pedig hagyta, hogy megöleljem. A Jégkirály meghalt, éljen a Tűzkirály! Nem győztünk csodálkozni. Üzleti fogás vagy sem, mi rajongók boldogabbak vagyunk, Zsenya pedig talán szintén kap valami plusszt, ami tovább tudja vinni őt e nehéz úton. A tavalyi évad győzelmekkel indult, az olimpián ugyan ezüstöt vitt haza (a sokat vitatott ezüstöt, melyről már írtam korábban), ugyanakkor bebizonyította, hogy formába tud lendülni, ha akar. Márpedig Zsenya akarata felbecsülhetetlen és megállíthatatlan. Egyedül a biztos bukás volt képes eltántorítani: egyes hírek szerint előre megmondták neki, hogy nem fog győzni, akármit csinál. Ilyen kijelentéssel az is csoda, hogy egyáltalán volt lelkiereje harcolni. Az ezüst érem fantasztikus teljesítmény volt a műkorcsolya történetének legkiválóbb férfimezőnyével szemben, több éves szünet után; ezt a dicsőséget senki sem vitathatja el tőle.

Állítólag jelenleg is folyik Jana volt férjének áskálódása; Zsenyus nem volt jókedvű, amikor jégre lépett, nem adott ráadást, alig mosolygott. Feszültségét pedig az előadásába ölte… Milyen csodákra képes az ember! Leírhatatlan volt. Tényleg az volt. Hálásak lehetünk, hogy Zsenya ki tudja adni a mérgét és a bánatát a jégen, és így nem fogja kikezdeni lelki betegség…

Az előadás után egy kis létszámú ember elindult a sokásos embervadászatra. Muszáj annak neveznem, hiszen úgy futottunk, mint holmi vérre kiéhezett kopók. Bennem végig nyugalom volt, tudtam, hogy minden rendben lesz, tudtam, hogy nem vagyok ideges, azt is tudtam, hogy nem akarok Zsenyától semmit az égvilágon. Voltak, akik először láthatták őt, őket előre engedtük; voltunk páran, akik csak nézni akartuk Zsenyát. Fáradt, halovány arcát, amit a hízó hold és a közeli lámpa megvilágított. Nem mosolygott, nem nevetett, de fáradtan is mindent aláírt. Fotókhoz is pózolt. Odakiáltottam neki, hogy köszönjük, amiért eljött hozzánk. Fáradtan bólintott egyet. Pont olyan fáradtan, mint amikor puszit dobott a jégről.

Mindent köszönök neked, Zsenya. Köszönöm a csodákat, melyeket általad átélhettem, köszönöm a leckéket, melyeket rajtad keresztül érthettem meg, köszönöm a barátságokat, melyeket miattad kötöttem, köszönöm nem utolsósorban azt, hogy újra összehoztad a csapatot idén. Betti nem lehetett velünk sajnos, az ő jelenlétével még tökéletesebb lett volna az este… Lehet, hogy a hattyúdala volt ez az este kis közösségünknek, de szép dal volt. Jó volt ismét látni a lányokat. Nagyon jó.

Kiskutya

Pár hónapja rockkoncerten voltam, és a beharangozott, híres és népszerű csapat helyett az előzenekar varázsolt el. Napokig a hatásuk alatt voltam, kóvályogtam, hallgattam a dalokat, amiket (életemben először) letöltöttem az Amazon-ról. Valami történt ott, valami, ami a pár napja történtek fényében talán értelmetlennek tűnik. Hiszen amikor néhány hete a szívből megfogalmazott, e blogon közzétett koncertbeszámolómra a zenekar énekese és dalszerzője írt egy köszönő hozzászólást, úgy éreztem, kerek a világ. Megértettem a koncerten valamit, amit azok a fiúk kiadtak magukból, de amit elsősorban Jamie öntött szavakba, gondolatokba, és öltöztetett lélek-gúnyába. Ő csupaszította le önmagát előttünk, az ő belső világára figyeltem fel. Szóösszetételek, gondolatfoszlányok ragadták meg a figyelmemet, a zene átélése pedig egyszerűen magával ragadott. Volt, aki próbálta ezt magyarázni különféle szempontok alapján; én mást éreztem, és az idő, meg az azóta történtek engem igazolnak.

Jamie egy hete bejelentette, hogy a zenekart feloszlatja. Képtelen harcba szállni a zeneipar monstrumaival, nem képes nyomot hagyni zenekarával a nemzetközi zenei palettán, noha évek óta próbálkoznak. Köszöni a rajongók támogatását, de már nem bírja tovább… Enyhén keserű írott bejegyzés volt ez a blogjukon, rossz volt olvasni. Teljesen megdöbbentem; én, aki azt hittem, hogy…

Mit is hittem? Hogy megváltottam őket? Hogy lendületet adtam nekik a folytatáshoz? Valami ilyesmit… Önző voltam, ráadásul nem figyeltem oda rájuk azután, hogy Jamie írt nekem. Gondoltam, körbeértünk, egyszer, szép kerek a történet, mindketten kaptunk egymástól valamit. Mit kaphatnánk még? Aztán mégis írtam neki Facebook-on, magánban, megkérdeztem arról, ő hogyan ír… merthogy én is írok, cseréljünk tapasztalatot. Azonnal válaszolt… Nem fedem fel itt, mit válaszolt. Nagyon hasonlóan írunk… nem hiába éreztem rá a koncerten. Az azonos lelkek bevonzzák egymást, nincs ebben semmi ördöngősség. Ami megtetszik valakiben, az tulajdonképpen önnön jobbik oldalunk… amit szeretünk magunkban, vagy amiről azt hisszük, hogy hiányzik belőlünk, de szeretnénk birtokolni. Kis ideig tükröm volt Jamie, nem vitás. A kerek történetnek pedig vége lett… egy szomorú eseménnyel, egy törekvő, tehetséges művész belenyugvásával. Egy protekció nélküli, saját lábán megállni próbáló, egészséges magánélettel és világnézettel rendelkező fiatal énekes szembe nézett a korrupt és felszínes csillogással, és vagy arra jött rá, hogy nem kér belőle, vagy arra, hogy nem lesz képes úgy betörni, hogy megőrzi önmagát. Hiszen jól tudjuk, hogyan működik a világ; minél felszínesebb valami, annál jobban el lehet adni. Minél kevesebbet kell valamin törni a fejünket, annál jobban ellazít bennünket a fárasztó dolgos napok után. Legyen valami szép és csillogó és legyen könnyen érthető, emészthető, ismételhető, énekelhető, dúdolható, magunkká tehető. Legyen benne meztelenség, legyen benne szex, pénz, bármi, ami kápráztat és elnyomja azt a belső hangot, ami veszettül kiabál itt legbelül: nekem ez nem kell, ezt a szennylét nem önthetitek le a torkomon, nekem ez nem életcél, nem követendő példa, nem járható út, nekem több kell. Jönnek a Rihannák, a Justin Timberlake-ek, a Lady GaGa-k. Nem lehet vitatni a tehetségüket, de attól egyre inkább felfordul az ember gyomra, hogy milyen irányban züllik le a popzene és mindaz, amivel tömegeket lehet mozgatni. Ezek az előadók furfangosak és kiszámított módon manipulálnak mindenkit, aki hagyja, hogy zombivá változtassák az orrvérzésig ismételt dalaikkal, az emberek által lemásolt stílusukkal. Könnyen megjegyezhető dallamok és szövegek, meztelenség, szép arcok, fenekek, mi kell még? Jamie ezekkel nem tudott versenyezni, hiába jóképű, fiatal, tehetséges. Mert ő őszinte és gerinces, és nem hagyta, hogy férfiszajhát csináljanak belőle. Nem egyedül van ebben a helyzetben; bizonyára százak, ezrek, tízezrek mennek keresztül azon, amin ő.

Két napja tudok Jamie-ék döntéséről, rengeteg dolgom van mostanában és alig van időm gondolkodni. A gondolatok mégis utólérnek, annál is inkább, mert olyan szinten vágyom a szellemi és lelki táplálékra, hogy el nem tudom mondani. Néhány különlegesen csodálatos könyvet volt szerencsém olvasni mostanában, filmek terén szintén kivételes alkotások kerültek utamba, hétfőn fogok jegyet vásárolni Josh Groban koncertre (Bécsbe), a hónap végén a legendás Bryan Ferry-t is fogom látni a vőlegényemmel, május elején egy musicalt Bereczki Zoltánnal, közben folyamatosan fordítom a művészfilmeket, hetente legalább egyszer írom a regényemet, és azt veszem észre, hogy kerülöm a középszerűt… kihajítom, nem azért, mert szemét vagy értéktelen, hiszen időnként képtelenség folyamatosan a magasban lenni… de aki már fellépett egyet a lépcsőn, az nem léphet vissza… hiszen a felfele vezető út végén vár ránk a fény, az örökkévaló, a jutalmunk ezért a nehéz életért, amit persze mi választottunk. Lehet, hogy nincs ott fény, mi mégis azt hisszük és egyre csak felfele haladunk, vonz bennünket a mennyek országa, akár létezik, akár nem, lelkünk arra rezonál, amit már megismert, vagy megálmodott, és ezeket a dolgokat is vonzzuk be mágnesként az életünkbe. Hogy egyedül voltam-e a kis tömegben azon a koncerten, aki ráérzett Jamie-re, nem tudom… de lehet, hogy igen… Nem tudom, eleget tettem-e értük… egyáltalán kellett volna tennem többet, vagy sem… Kell-e lelkifurdalást éreznem, amiért nem promótáltam őket többet… Persze, hogy nem kell. Talán azt a blogbejegyzésemet megjegyezte egy életre… talán egyike voltam azon keveseknek, akik nagyon közel érezték őt magukhoz. Talán erre vágyott, talán szerette volna, hogy többeknek tudja ezt nyújtani. Nem tudhatom.

Szomorú vagyok Jamie miatt, tudom, hogy túl fog lépni ezen, de most szomorú, az biztos. Nem akarom elképzelni a lelkiállapotát, szeretnék inkább pozitív energiákat sugározni felé, de kicsit szomorkodni akarok vele… És mivel tükröm ő, nézem magam a kissé göröngyös felületben, tiszta és csillogó, de vannak ott apró repedések… kételyek, félelmek… Erre a világra akarok én szépet teremteni? Tömegeket mozgatni, szavakkal? Amikor egy 5 perces dalra nem képesek odafigyelni az emberek? Mit akarok én, 500 oldalon keresztül untatni őket, hogy végül undorral dobják félre az üres locsogásomat? Mit akarok én, mélységeket és értelmet, szépséget és fájdalmat, amikor valójában mindenki inkább szórakozni akar? Nem lesz énbelőlem soha híres, de még író sem. Az előbbit nem is bánom; túl önző vagyok ahhoz, hogy nagy áldozatokat hozzak meg akár tömegek, akár a művészetem érdekében. Az utóbbi… az egy örök kérdőjel, valaha azt hittem, különleges vagyok, amikor még én adtam másoknak, amikor engem olvastak mások, én pedig igyekeztem a legjavát szavakba önteni annak, ami valaha voltam, minden élettapasztalatomat és intuíciómat latba vetettem és felhasználtam, figyeltem az életet magam körül és a magam módján próbáltam élni is… és hatottam az emberekre… meg tudtam írni a valót akkor is, ha nem éltem meg… és azt gondoltam, minden rendben lesz. Aztán kiderült, hogy akikre hatottam, azok ők maguk is olyanok, mint én… mindenki írni kezdett… a közvetlen környezetemben, baráti körömben most már az a csodabogár, aki nem ír… Ki tudja, mekkora szerepem volt abban, hogy elkezdtek írni… lehet, hogy semmilyen… lehet, hogy valamilyen volt… és milyen jogon kérdőjelezem meg az írásvágyukat… arról nem beszélve, hogy nem én vagyok a világ netovábbja… de a tény tény marad… én már másnak nem tudok nyújtani semmit. A gyümölcsöt már inkább mindenki megtermeszti a saját kis kertjében. A fentiek tükrében talán könnyebben hoz meg az ember olyan döntéseket, amilyeneket néha meghoz. Nem, eszemben sincs abbahagyni az írást, de kemény lecke számomra ez az időszak, Jamie döntése, olyan kérdéseket vet fel, melyekkel én is szembesülhetek majd valamikor.

Jaj, Jamie, bárcsak tudnánk beszélgetni, kéz a kézben egy slukk fölött, vagy sörözve, a csillagok alatt, az élet nagy rohadt kérdéseiről. Elbagatellizálnánk, ami túl súlyos, hiszen mi is emberek vagyunk, az elménk néha lazulásra vágyik. Legyintenénk, hogy á, nem számít, hogy most elbuktunk, majd lesz másik ajtó, amit kinyithatunk. Rájönnénk, hogy az alkotás tulajdonképpen szart se ér, az ember kileheli a lelkét, oszt rá se bagóznak… a történelem tele van csalódott, nyomorult, magukra hagyott művészekkel, akiknek a lelkivilága érthetetlen volt a környezetük számára. Hogy az utókor majd örül a zenéjének, meg a még be sem fejezett, nem hogy ki nem adott könyvemnek? Kösz, bazmeg, azzal nem sokat érek. Éreznem kell, hogy hatottam rád, hogy hagytam egy nyomot a szívedben, hogy megmozgattam benned valamit, hogy a hatásomra kicsit szebbnek láttad a világot. Jamie-nek is ez hiányzott. Nem érezte az emberek szeretetét. Fázott. Nem fogadták be, kint hagyták a hóban, mint egy kiskutyát, és minthogy megfagyjon, továbbállt és bevackolta magát a jászolba, a tehenekhez.

Hát ez most depis lett a javából, miközben nem is vagyok nyomott… rengeteg csodás dolog történik, de a sok külső hatás most kezd tetőzni, és a radarjaim vészesen vijjognak, mindent veszek és kezd egy kicsit sok lenni. Márpedig jövő héten Zsenyát is látjuk, merthogy őt (pont őt!) kifelejtettem a sorból. A tarot tanfolyam már csak hab lesz a tornán. Nincs baj semmi. Csak jár az agyam akkor is, ha nincs rá időm…

Godspeed, Mexicolas

Jamie posted this on their official webpage six days ago.
The mind boggles, the heart breaks, the anger rises.

Dear friends,

After years of trying in vain to compete with the machine that is the “music industry”, it is time to inform you that the band are hanging up their spurs once and for all. The frustration felt by many as to why Mexicolas never made a bigger splash, is felt none more than by myself and all who have worked with me over the past six years. I would like to thank all the great musicians I played with, Tim Trotter, Del Carter, Ben Drummond, Steve Godfrey, Dan Whitehouse and Paul Stone for putting up with my manic ways. Each line up brought something different to Mexicolas and I couldn’t have wished to have worked with a finer crop of people. To all involved behind the scenes I thank you sincerely. But the biggest thank you goes out to all of you who believed in my songs and kept me going, you made me realise it’s not about fame and fortune…the reward of genuinely touching people with music is worth all the years of hard work alone. Many great memories I have of Mexicolas, but it is a chapter of my life that I feel has run its course. And so InExile are putting everything I’ve ever done, demos that didn’t make the first and second record, acoustic versions and rearrangements, and of course the new material that I’ve been working on with Paul Stone onto iTunes. So…Once they’re up there… Please do help yourself to whatever takes your fancy…treat it like a song based pick and mix. I hope you enjoy owning/hearing them. (secretly i’m hoping you’ll download everything three times so i can afford a new Pair of shoes!!!) It would be a shame to lock them up to never be heard again. And so with a heavy heart I say once more, THANK YOU for listening. The creeps in my head have all gone to bed…

Jamie

Times like these I say, no fucking justice and also, if anyone dares to tell me ever again that Lady GaGa and the like make good music, I am going to hit them in the face. They are parasytes who live inside the minds of zombies… us, people… we are zombies. We settle for the crapload pushed down our throats. We accept what’s mediocre and we even start to like it. Finally, we believe that’s what we all are, mediocre lumps of crap.

You know what? If you do accept mediocrity in your life… YOU BECOME IT.

Dear Mexicolas, Jamie and the rest of you guys, you left a very deep imprint on my heart and memories like that never fade.

All my love.

Krisztina