Monthly Archives: June 2011

Kedvenc sorozatok

Egy ideje tervezem már csokorba gyűjteni őket…
Szép nagy csokor lett. :)
Sorozat-fanoknak ajánlom, ti többiek elég hamar fel fogjátok adni, asszem. 😀

MIÉRT ÉPPEN ALASZKA? (Northern Exposure)

Tartalmában, mondanivalójában mai napig verhetetlen sorozat. A történet kezdetén egy new york-i orvos akarata ellenére a kietlen alaszkai Cicely-be érkezik, hogy őshonos indiánokat és megannyi fura szerzetet gyógyítson. A városka lakói közül néhánnyal behatóan is megismerkedhet a néző. Ott van Maggie, a pilóta és Joel szállásadója/szilaj vita-, majd később csókpartnere, Holling, a helyi kocsma örökifjú hatvanas tulajdonosa és Shelley, a harminc évvel ifjabb kedves, Maurice, az arrogáns, elvember, hagyománypárti mecénás/volt űrpilóta/eleinte homofób és idegengyűlölő, Ed, a kissé naiv de roppant szeretnivaló árva indián, Ruth, a helyi kisbolt ezüsthajú vezetője, Marilyn, aki Joel szófukar asszisztense és mindig megvan a véleménye a doki hebrencs viselkedéséről, és nem utolsósorban Chris Stephens, aki személyes kedvencem, nem csak azért, mert valami elmondhatatlanul sármos és vonzó férfiról beszélünk (John Corbett, emberek! ma is szívtipró), hanem azért is, mert Chris jelképezi a szerzők szócsövét, ő a helyi rádió bemondója és műsorvezetője, és minden egyes epizód elején vagy végén vaskos életbölcsességgel gazdagítja a nézőt. Nem egyszer olvas fel regényből, csodás zenéket hallgattat velünk, ő a Mindenember, aki keresi az útját, keresi a saját hangját és nem válogat, nem utasít vissza semmit, hanem el- és befogadja az életet, ahogyan az jön. A sorozat miatt olvastam el a “Zen és a motorkerékpár ápolásának kézikönyvét”, többek között. Chris miatt fogadtam meg, hogy ha valaha megtanulok autót vezetni, mindenképpen tudni akarom majd, mi hogyan működik benne, fel fogom nyitni a motorháztetőt, satöbbi. Chris tanított meg arra, hogy amit egyszer kilőttek, azt nem érdemes még egyszer kilőni, mert az már nem művészi kifejezés, hanem plagizálás. (A híres tehénkilövésről van szó, amikor Chris megtudja, hogy a Monty Python már katapultált tehenet, ezért magába roskad, de az epizód végére megkapja Maggie leégett házából a zongora roncsait, és azt lövi ki az örökkévalóságba a Whiter shade of pale dallamára – katarzis!!!) Chris-től és a sorozat összes szereplőjétől rengeteget tanultam. Mennyit nevettünk, könnyeztünk rajtuk… Mély tiszteletem és csodálatom a sorozat szerzőinek, amiért egy ilyen nívójú alkotást ennyi évadon (6) keresztül végig tudtak vinni. read more »

Something… something

Something’s brewing inside me these days; probably not the marriage-scare thing, although analysts would be happy to say so. It’s just that in the past, I don’t know… years perhaps, I’ve always looked for company to do something. Go to movies, go to the theatre, travel somewhere. When I discovered a new favourite artist, I had to find someone for discussions. When I wrote something, a short story or blogpost, I kindof needed someone to read what I had to say and comment. Slowly, gradually, my spiritual studies and the way I’m changing inside has led me to the thought that even though humans are social beings and they require the company of others, they do not require company at all times. This thought has come to the forefront especially during those times when after a very busy week packed with meeting after meeting with friends, extra-curricular activities etc. I felt emotionally, mentally and spiritually parched, I felt like I never wanted to meet another human being again. This has been going on for years; after my clumsy teens and my timidly sociable twenties I suddenly grew into a full-fledged social butterfly, not in the strict sense of the word, only compared to what I used to be like, of course. I guess the thirties do that to everyone, right? I am part of several circles of friends, acquaintances, or just certain groups of people who center around specific subjects, like new age studies, certain favourite performers etc. One will inevitably feel after a while that there is only as much time and energy to spend in the company of other people, let those be family or friends. I’ve been there one too many times, I guess, and I’m not talking about rare and precious opportunities when someone meets special friends in a very long time, or for the first time ever (sis, this is not about you guys AT ALL). There is a time and a place for being with someone. And there is the time and place specifically designed for spending time with… well, yourself. read more »

Gossip. Pletyka.

Father Brendan Flynn: A woman was gossiping with her friend about a man whom they hardly knew – I know none of you have ever done this. That night, she had a dream: a great hand appeared over her and pointed down on her. She was immediately seized with an overwhelming sense of guilt. The next day she went to confession. She got the old parish priest, Father O’ Rourke, and she told him the whole thing. ‘Is gossiping a sin?’ she asked the old man. ‘Was that God All Mighty’s hand pointing down at me? Should I ask for your absolution? Father, have I done something wrong?’ ‘Yes,’ Father O’ Rourke answered her. ‘Yes, you ignorant, badly-brought-up female. You have blamed false witness on your neighbor. You played fast and loose with his reputation, and you should be heartily ashamed.’ So, the woman said she was sorry, and asked for forgiveness. ‘Not so fast,’ says O’ Rourke. ‘I want you to go home, take a pillow upon your roof, cut it open with a knife, and return here to me.’ So, the woman went home: took a pillow off her bed, a knife from the drawer, went up the fire escape to her roof, and stabbed the pillow. Then she went back to the old parish priest as instructed. ‘Did you gut the pillow with a knife?’ he says. ‘Yes, Father.’ ‘And what were the results?’ ‘Feathers,’ she said. ‘Feathers?’ he repeated. ‘Feathers; everywhere, Father.’ ‘Now I want you to go back and gather up every last feather that flew out onto the wind,’ ‘Well,’ she said, ‘it can’t be done. I don’t know where they went. The wind took them all over.’ ‘And that,’ said Father O’ Rourke, ‘is gossip!’

Egy nő pletykálkodott egy barátjának egy férfiról, akit alig ismert. Tudom, hogy önök még sosem tettek ilyet. Aznap éjjel álmot látott. Hatalmas kéz jelent meg fölötte, mely őrá mutatott. Azonnal elfogta a bűntudat. Másnap gyónni ment. Az öreg plébános, O’Rourke atya gyóntatta meg. Mindent elmondott neki. ”Vétek-e a pletykálkodás?” kérdezte az öregtől. ”A mindenható Isten keze mutatott rám? ”Kell-e feloldozást kérnem, atyám? ”Árulja el, rosszul cselekedtem-e!”
”Igen, ” felelte O’Rourke atya. ”Bizony, maga nemtörődöm, rosszul nevelt nőszemély! ”Hamis tanúbizonyságot tett a felebarátjáról. ”Beszennyezte jó hírnevét, ”szóval mélységesen szégyellnie kellene magát!” A nő azt felelte, sajnálja, és bocsánatért esedezett. ”Ne olyan hevesen, ” felelte O’Rourke. ”Most menjen haza, és vigyen fel egy párnát a háztetőre, ”vágja fel egy késsel, majd jöjjön vissza hozzám!”
Így hát a nő hazatért, megragadott egy párnát az ágyon, kivett egy kést a fiókból, majd a tűzlépcsőn felment a tetőre, és felhasította a párnát. Ezután visszament az öreg plébánoshoz, ahogy az kérte. “Felvágta-e a párnát?” kérdezte. ”Igen, atyám. ” ”És az eredmény?”
”Tollak, ” felelte. ”Tollak, ” ismételte a pap. ”Mindenütt tollak voltak, atyám. ” ”Akkor most menjen vissza, ”és szedjen össze minden egyes tollat, amit a szél szerteszórt!” ”Az lehetetlen, ” felelte. ”Nem tudom, hová lettek. A szél össze-vissza fújta őket. ” Mire O’Rourke atya azt mondta: ”Ez a pletyka!”

Whitesnake… egy korszak lezárása

Bocsánatot kérek az olvasótól, ha Whitesnake lemezajánlóra számított. Múlt héten olvastam, hogy a legendás rockerek Budapestre látogatnak; nosza, gondoltam, nekem látnom kell egyszer őket, hallanom kell David Coverdale ősrobbanásszerű hangját, mely még mindig zúz. Le is töltöttem az új lemezt, a Forevermore-t, hogy a júliusi buli előtt kicsit bemelegítsek. Remekül indult a korong, igazán minőségi zene, ütős dallamok, gitár, dob, minden a helyén, Coverdale úr hangja pedig továbbra is érzéki. Gondoltam, két-három nóta után valami másról is szó lesz, mint a szerelem. Tévedtem, az egész lemez arról szól, amiről régen is zenéltek; a hatalmas slágerek óta semmit sem változott a banda, már ami a mondanivalót illeti. Zeneileg ott vannak a szeren a mai napig, bár nem vagyok már szakértője a műfajnak, hiszen majdnem tíz éve eltávolodtam az egész dallamos rockvilágtól. Persze, vannak kortárs zenekarok, akik nagyon bejönnek, Nickelback, Fall Out Boy, Anberlin… meg még mások is. De a rock világa elvesztette a vonzerejét, amikor egy bizonyos szerelmi túlfűtött állapotomon, ugye, túlléptem… az a világ véget ért egy bizonyos két órás kívánságműsorral, melynek minden dalát én kértem. Szépen búcsúztunk egymástól, ő meg én, ki-ki folytatta útját, én a párommal folytattam, ő meg… nem tudom, mi van vele, remélem boldog, bármit is csinál.

Egy szó, mint száz, a Whitesnake lemez csalódás volt, vagyis… nem, rosszul fogalmazom, hiszen nem csalódtam. Zeneileg a toppon vannak. Tartalmilag találtam a dalokban kivetnivalót; még csak nem is kivetnivalót, hanem… Az az igazság, hogy fejlődéstörténetem mostani fejezete szerint számomra azok a dalok nem mondanak az égvilágon semmit. Ez nem azt jelenti, hogy rossz és üres zene, csupán csak én léptem túl azon a szinten. Tíz éve még borzongtam volna… Ma már kikapcsolok mindent, amitől nem lúdbőrözöm. A Whitesnake helyébe lépett Brett Dennen, Ryan Adams, Gillian Welch, Josh Groban, James Blunt. Minden, aminek van üzenete, aminek a zeneisége és mondanivalója otthonra lel bennem, és melyben én is otthonra lelek. Hej, micsoda zenék vannak az “Eli Stone” c. sorozatban… micsoda üzenetek, bölcsességek…

Még nem döntöttem el, elmegyek-e a Whitesnake koncertre. Talán a régi slágerek kedvéért kellene. Here I go again, Is this love, Fool for your lovin’… huhú, na, MOST van lúdbőr, bőven. Nosztalgiázni egyet… bár az sosem vezet semmi jóra. Az emlékeket gyakran zúzza szét a realitás, amikor görcsösen kapaszkodunk valamibe, fel akarjuk idézni, múltidézni vágyunk… Minden esetre, ha elmegyek rá, ha nem, egy korszak végérvényesen lezárult.

Isten veled.

Madrid

Eredetileg részletes úti beszámolót szerettem volna írni, mert annyi minden szépet láttunk egy hete Madridban és Toledóban… majd miután felpakoltam a fotóim egy részét Facebook-ra, rájöttem, hogy a képek, ugye, jóval beszédesebbek, mint a szavak… Senki sem kíváncsi arra, én mit éreztem, amikor beléptem a toledói katedrálisba, vagy amikor megpillantottam egy csodálatos narancsfát egy kolostor belső udvarán… vagy a gyönyörű szobrok láttán… a kedvenc impresszionistáim láttán… Természetes, hogy egy fénykép mindenkinek mást mond. Minek ráerőltetni a szemlélőre a saját véleményemet? Bölcs barátnőm hozzászólása egy nemrégi bejegyzésemhez: “nem az a fontos, mit mondok, hanem mit érzek”. Hát igen. Ezzel én is így vagyok egy ideje… kevesebbet írok a blogba, kevesebbet levelezek, kevesebbet nyilatkozom dolgokról… ha vitára kerül sor, nem érzem szükségét beszállni, inkább csak érdeklődve figyelem, hogyan alakul az eszmecsere a többiek között. Na de, vissza Madridhoz. Nem akarok beszámolót írni…

Egy fél liter Sangría a forró kánikulában, egy fa árnyékában. Berúgtam két korty után…

A kolostor a maga visszafogott pompájában, a hűvös csend, az eldugott részletek. A napfényben fürdőző narancsfa.

Szobrok… Krisztus hátratett kézzel, fogságban, szabadon… Szent Sebestyén, nyíllal az oldalában, haldokolva… Lucifer, a Bukott angyal, siratva a fényt… a Rodin-ek, melyek váratlanul kerülnek az ember szeme elé a Thyssen-Bornemisza múzeum alsó szintjén… Oresztész és Pliádesz, a barátok szobra a Prádóban… Léda és a hattyú…

Templomok… katedrálisok… magas boltívek… rozetták… aranyozott oltárok… angyalok szobrai… 500 oszlop, mind más és más felső díszítéssel…

Fagylalt. Rengeteg fagylalt és jégkása. Ezek nélkül nem lehetett létezni!

Az Atocha pályaudvar épületén belül fogadó, páradús őserdő…

A csodálatos apartman, mely mindennel fel volt szerelve, és amiben teljes mértékben otthon érezte magát az ember.

Az elkapott szavak, mondatok, melyeket megértettem a spanyol őslakosok hadarásából. Nagy élmény volt!

A ratatouille, ami szinte olyan volt, mint a magyar lecsó, rajta vékony karikákra vágott, kisütött burgonya… összefut a nyál a számban!

A hentesboltok, zöldséges boltok, az édességboltok… a kedves, udvarias árusok.

A hihetetlenül szép spanyol férfiak. És nők.

A hatalmas és tökéletesen működő metróhálózat.

Fény és árnyék örökös váltakozása.

Goya festmények… Tintoretto, Tiziano, El Gréco csodák. Rengeteg El Gréco.

Toledo szűk és meredek utcácskái, omladozó falai, gyönyörű téglái, vaskapui, mozaikolt belső udvarai, a távolból kandikáló tájkép.

A szuvenírboltok, telistele szebbnél szebb legyezőkkel, aranyozott tányérokkal és edényekkel, Lladro porceláncsodákkal…

A csodálatos, lágy és kellemes vörösborok. Megszerettem a vörösbort!

Lory csirkecombjai szószban, rizzsel. És a krumplis-darálthusis-tojásos lepénye. Mennyei!

A Pepito… azaz eclair-fánk, mely minőségével gyermekkoromra emlékeztetett. Páromat is a sajátjára!

Még a mazapan is, ami szerintem felhigított marcipán… Spanyolországhoz tartozik, nem vitatom el tőlük.

A reggeli kávé. A szinte fekete cseresznye. A mézédes sárgadinnye.

Az állatkert a maga összes csodájával…

Lory és Mario. A rövidre sikerült búcsú… és a meghívás jövőre.

Sok, sok apró momentum, ami megmaradt, és amiket a képek is őriznek. Szép volt.

Tökéletes bevezető

Nemrég felfedeztem Hermann Hesse csodálatos munkáit. Egy több éve ajándékba kapott regényt, a Nárcissz és Goldmundot vettem először kézbe és most, harminchárom évesen, el voltam varázsolva. Következett a Sziddhártha, ami egybevég azzal, amit mostanában tanulok az életről, a létről és a boldogságról. Anyum polcain pedig felfedeztem több regényt is a művész tollából, a Demiant választottam következő olvasmányomnak.

Van úgy, hogy egy könyv több száz oldalban sem mond annyit, mint egy másik kettőben. Bemásolom ezt az első két oldalt, mert otthon érzem magam benne.

Hermann Hesse Demian: Emil Sinclair ifjúságának története
(bevezető)

Történetemet egészen az elején kell kezdenem. Valójában gyermekkorom legelső éveinél, sőt, vissza kellene mennem messzi eredetemhez. De ez lehetetlen.

Az írók, ha regényt írnak, azt képzelik, hogy istenek és hogy képesek egy emberi történetet tejesen átlátni, megérteni, és úgy lefesteni, mintha Isten maga mesélné, kendőzés nélkül, minden részletében tökéletesen. Én erre nem vagyok képes, mint ahogyan az írók sem. Csakhogy az én történetem sokkal fontosabb a számomra, mint egy írónak az övé, mert a sajátom, mert létező ember története – nem holmi kitalált, lehetséges, idealizált vagy tudom is én, milyen, de nem létező emberé, hanem valóságos, egyedülálló ember története. Hogy valójában mi is egy élő ember, azt ma sokkal kevésbé tudjuk, mint valaha, elvégre halomra lövölödzik az embereket, akik mind értékes, egyszeri kísérletei a természetnek. Ha azonban nem lennének többek, mint egyedülálló emberek, ha egy puskagolyóval valóban kiirthatnának bennünket a világból, akkor nem lenne többé értelmük a történeteknek. De minden ember nemcsak önmaga, benne van az egyetlen, mindenkor fontos és különleges pont is, ahol a világ jelenségei egyszer és megismételhetetlenül keresztezik egymást. Ezért fontos, örök és isteni minden egyes ember története. Ezért van az, hogy bárki, aki él és a természet akaratát teljesíti, csodálatos és méltó a legodaadóbb tiszteletre. Mindenkiben a szellem öltött testet, mindenkiben szenved a teremtmény mindenkiben keresztre feszítenek egy megváltót.

Kevesen tudják ma, mi az ember. De sokan érzik, és ezért könnyebben halnak meg, mint ahogy én is könnyebben fogok meghalni, ha ezt a történetet megírtam.

Nem nevezhetem magam beavatottnak. Keresem és keresek még mindig, de már nem a csillagokban és a könyvekben: kezdem meghallani azokat a tanokat, amelyeket vérem susog. Történetem nem kellemes, nem édes és harmonikus, mint a kitalált történetek: esztelenség, zűrzavar, téboly és álom ízesíti, mint minden ember életét, aki nem akarja többé becsapni magát.

Minden ember élete kísérlet, hogy eljusson önmagához. Minden ember élete egy ösvény sejtése. Senki sem volt még teljesen és maradéktalanul önmaga, mégis mindenki igyekszik önmaga lenni, ki tapogatózva, ki tudatosan, ki ahogy éppen tud. Mindenki haláláig magával hordozza születése szennyét: az ősvilág nyálkáját és tojáshéját. Van, aki sohasem álik emberré: béka, gyík vagy hangya marad. Van aki félig ember, félig hal, de mindegyikük a természet emberteremtő kísérletezésének eredménye.

Mindannyiunk eredete közös. Mindannyian ugyanabból a szakadékból jövünk, anyák méhéből, de kirepülve e mélységből mindenki saját egyéni céljai felé halad. Megértjük egymást, de megfejteni mindenki csak önmagát tudja.

Metamorphoses

It’s been a while since I first discovered the genius of Robert Downey Jr, it’s been many, many years. He first mesmerised me with his personification of Chaplin (he actually made me become a Chaplin-fan) when I was a teenager. Since that time, I’ve seen most of his movies, old and new, I’m on a constant lookout for them. Mostly because the guy is a frickin’ wizard; whatever role he adopts, he becomes it, he stops being himself and morphs into that role completely. It’s uncanny and frightening. You know who guys like him are: Ryan Gosling, Christian Bale, Ralph Fiennes, Robert Downey Jr. How the hell do they do it? How can they stop being themselves, how can they lose themselves so completely? How the hell can Christian Bale lose 20 kilos and become an insomniac neurotic, how does Ralph Fiennes turn into a believable nazi, where does Robert Downey Jr get the unbelievable inner strength to do everything he does in his movies? Ryan Gosling makes me believe every single move of his hand, every single flick of his eyes. Where is the limit between sanity and the netherworld, where do they stop existing for real, when do they give up and pass into the other dimension called death? How soon will they follow the path of Heath Ledger?

I just watched Two girls and a guy and I’m again blown away by the genius of Robert Downey Jr. It’s not a very profound movie but what role has he been anything less than brilliant in? Then again, it’s a great snapshot of a disfunctional relationship between a young man and his mother, which results in his involuntarily abusing two women emotionally. Do they forgive him, or do they take revenge? Then it turns out they are just as crooked as he is, if screwing around in a relationship can be called crooked. Great dialogue and a nice twist in the end, probably made out of a stage play, but most of all, the incredible Robert Downey Jr.

Dude… we’re so not worthy.

Abroncsok

Sokat tanulok mostanában magamról, másokról… Nem könnyű, mert meglátni az embert amögött a szerep mögött, amihez éveken keresztül hozzászoktunk, nehéz.

Csalódtam nemrég valakiben, akire hosszú éveken át néztem fel. Nem, nem nagy a vétke, mégis nehezemre esik megbocsátanom neki. Vagyis, ez így nem pontos megfogalmazás. Tudom, hogy meg fogok neki bocsátani, de elfelejteni nem tudom, ami történt. Talán erre szükség volt a függetlenségem érdekében…? Azért, mert le kell válnom emberekről…? El kell engednem őket a múlttal együtt…? Magamhoz kell ölelnem a változást… Mindez nagyon tudatosan zajlik bennem, néhány hónapja kezdődött és most is érzem, ahogy pattannak meg bennem húrok, feszülnek szét bennem a megszokás abroncsai. read more »