Eredetileg részletes úti beszámolót szerettem volna írni, mert annyi minden szépet láttunk egy hete Madridban és Toledóban… majd miután felpakoltam a fotóim egy részét Facebook-ra, rájöttem, hogy a képek, ugye, jóval beszédesebbek, mint a szavak… Senki sem kíváncsi arra, én mit éreztem, amikor beléptem a toledói katedrálisba, vagy amikor megpillantottam egy csodálatos narancsfát egy kolostor belső udvarán… vagy a gyönyörű szobrok láttán… a kedvenc impresszionistáim láttán… Természetes, hogy egy fénykép mindenkinek mást mond. Minek ráerőltetni a szemlélőre a saját véleményemet? Bölcs barátnőm hozzászólása egy nemrégi bejegyzésemhez: “nem az a fontos, mit mondok, hanem mit érzek”. Hát igen. Ezzel én is így vagyok egy ideje… kevesebbet írok a blogba, kevesebbet levelezek, kevesebbet nyilatkozom dolgokról… ha vitára kerül sor, nem érzem szükségét beszállni, inkább csak érdeklődve figyelem, hogyan alakul az eszmecsere a többiek között. Na de, vissza Madridhoz. Nem akarok beszámolót írni…
Egy fél liter Sangría a forró kánikulában, egy fa árnyékában. Berúgtam két korty után…
A kolostor a maga visszafogott pompájában, a hűvös csend, az eldugott részletek. A napfényben fürdőző narancsfa.
Szobrok… Krisztus hátratett kézzel, fogságban, szabadon… Szent Sebestyén, nyíllal az oldalában, haldokolva… Lucifer, a Bukott angyal, siratva a fényt… a Rodin-ek, melyek váratlanul kerülnek az ember szeme elé a Thyssen-Bornemisza múzeum alsó szintjén… Oresztész és Pliádesz, a barátok szobra a Prádóban… Léda és a hattyú…
Templomok… katedrálisok… magas boltívek… rozetták… aranyozott oltárok… angyalok szobrai… 500 oszlop, mind más és más felső díszítéssel…
Fagylalt. Rengeteg fagylalt és jégkása. Ezek nélkül nem lehetett létezni!
Az Atocha pályaudvar épületén belül fogadó, páradús őserdő…
A csodálatos apartman, mely mindennel fel volt szerelve, és amiben teljes mértékben otthon érezte magát az ember.
Az elkapott szavak, mondatok, melyeket megértettem a spanyol őslakosok hadarásából. Nagy élmény volt!
A ratatouille, ami szinte olyan volt, mint a magyar lecsó, rajta vékony karikákra vágott, kisütött burgonya… összefut a nyál a számban!
A hentesboltok, zöldséges boltok, az édességboltok… a kedves, udvarias árusok.
A hihetetlenül szép spanyol férfiak. És nők.
A hatalmas és tökéletesen működő metróhálózat.
Fény és árnyék örökös váltakozása.
Goya festmények… Tintoretto, Tiziano, El Gréco csodák. Rengeteg El Gréco.
Toledo szűk és meredek utcácskái, omladozó falai, gyönyörű téglái, vaskapui, mozaikolt belső udvarai, a távolból kandikáló tájkép.
A szuvenírboltok, telistele szebbnél szebb legyezőkkel, aranyozott tányérokkal és edényekkel, Lladro porceláncsodákkal…
A csodálatos, lágy és kellemes vörösborok. Megszerettem a vörösbort!
Lory csirkecombjai szószban, rizzsel. És a krumplis-darálthusis-tojásos lepénye. Mennyei!
A Pepito… azaz eclair-fánk, mely minőségével gyermekkoromra emlékeztetett. Páromat is a sajátjára!
Még a mazapan is, ami szerintem felhigított marcipán… Spanyolországhoz tartozik, nem vitatom el tőlük.
A reggeli kávé. A szinte fekete cseresznye. A mézédes sárgadinnye.
Az állatkert a maga összes csodájával…
Lory és Mario. A rövidre sikerült búcsú… és a meghívás jövőre.
Sok, sok apró momentum, ami megmaradt, és amiket a képek is őriznek. Szép volt.
