Monthly Archives: August 2011

Összevissza

Hát…

Rendszer, az most nem lesz. Csak ami eszembe jut. read more »

Írj egy olyan könyvről…

1. … ami szerinted alul van értékelve:

Említeném Patrick White regényeit, melyek mindegyike (szerintem) egy csoda. Magyarországon szerintem 10 ember ha egyáltalán hallott a nevéről. Külföldön sem nagyon népszerű ez az ausztrál író, aki mellesleg Nobel-díjat is kapott… talán azért nem közkedvelt, mert kivételesen cinikusan és realista módon vájkál az emberi pszichében. Karakterei le vannak csupaszítva és az író stílusa egyedi, elképesztő és felkavaró. Játszik a szavakkal, ugyanakkor elborzaszt velük. Sajnos magyar fordításban egyedül “Az élet fája” jelent meg, melyet én nem is olvastam. Egészen bizonyos, hogy kemény falat lefordítani őt, az angol nyelv különleges használata miatt, ezért örülhet az, aki eredetiben is megérti…

Virginia Woolf-ról sem esik elég szó, pedig egyedülálló író.

Margaret Atwood zseniális, alig ismerjük idehaza…

2. … ami a kedvenced volt fiatalon/gyerekként:

Karl May “Winnetou” sorozata, “A Tenkes Kapitánya”, Durrell “Családom és egyéb állatfajták” (ma is verhetetlen a stílusa). Kicsit később, de még mindig “fiatalon” felbukkant az életemben L. M. Montgomery és az ő csodálatos, bájos, egyedülálló “Anne” sorozata. Ma is imádom, ahogyan a filmet is! Kedvenc íróm volt továbbá Thomas Hardy. Elő kellene vennem ismét, mert szerintem hozzá is meg kell érni, “bölcsülni”…

3. … ami a kedvenced most:

Hermann Hesse eddig olvasott munkái: “Nárcissz és Goldmund”, “Demian”, “Sziddhárta”, “Napkeleti utazás”. Nem tudom elégszer dícsérni ezt az írót.

4. … amit nagyon sokáig olvastál:

A “Bűn és bűnhődés”-t egy évig olvastam nemrég. Súlyos gondolatok vannak benne, nem esti mese. Emésztenem kellett, sokat. Fantasztikus könyv! Szepes Mária “A Vörös Oroszlán” c. regényét három éve kezdtem el olvasni, a feléig jutottam. Fantasztikus olvasmány az is, de akkor meg kellett állnom vele. Talán idén befejezem!

5. … amit régen nagyon szerettél, de most nem biztos, hogy tetszene:

Nem is tudom. Talán a Winnetou most már nem kötne le.

6. … ami a barátaidnak, ismerőseidnek tetszett, de neked nem:

Sok kortárs regény, ami bizonyára nagyon nívós munka, de számomra nem elég… nem is tudom. Mély? Tartalmas? Vagy a stílusra is érzékeny lettem? Sajnos magas a mércém könyvek terén, nem veszek akármit a kezembe. Ez gyakran vezet kisebbfajta konfliktushoz…

7. … ami neked nagyon tetszett, de barátaidnak, ismerőseidnek nem:

Sok kedvencemet nem tudom senkivel sem megosztani. Hessé-t egyedül anyukámmal, egyik barátnőm nemrég olvasta, neki nagyon tetszett, egy másik is olvasta, ő még nem nyilatkozott… Patrick White-ot egyedül a párommal tudom megbeszélni, az égvilágon senki más nem ismeri. Szintén ilyen író Margaret Atwood, a kanadai kortárs irodalom éke, sajnos csak az egyetemi körökben hallottak róla, a barátaimat nem hozza lázba. Marquez stílusától elalélok, de sok barátomat a hideg veríték veri ki tőle.

8. … amit szerinted folytatni kéne (hogyan?):

Szerintem minden történet a lezárással vagy a lezárás hiányával kerek. Ha valamit folytatnak, abból szappanopera lesz…

9. … amiből filmet kellene csinálni (kik lennének a főszereplők?):

Hm… A legnagyobb kedvenceimet szerintem képtelenség vászonra vinni.
De hogy önös érdekből szóljak, a készülőfélben lévő regényemet (A walk by the sea) el tudom filmen képzelni. Joshua-t Alex O’Loughlin játszaná, Meriel-t Charlotte Rampling. A zenéjét Ludovido Einaudi szerezné. A film rendezője pedig Lasse Halström lenne. A színhely: Anglia tengerpartja.

10. … ami annyira szörnyű volt, hogy biztosan nem olvasnád el még egyszer:

Ellis “Amerikai Pszichó”. Nem a stílusa miatt, hanem a tartalom miatt, ami számomra nagyon, nagyon kiakasztó volt. Gyenge a gyomrom, az idegeim, és nem állhatom az erőszakot, akkor sem, ha “üzenetet hordoz”.

11. … aminek nem kellett volna, hogy folytatása legyen:

Ilyenről nem tudok, mivel eleve nem veszem kézbe régi klasszikus történetek folytatásait…

12. … amelyből szó szerint tudsz idézni:

“Anne” sorozat.

13. … ami megváltoztatta a gondolkodásmódod:

Rengeteg minden. Tolsztoj “Feltámadás”. Hesse minden sora. Margaret Atwood regényei. Patrick White nagyon hatott rám, mint íróra… Szabó Magda “Az ajtó” és “Pilátus” c. regényei.

14. … ami megríkatott:

Nem gyakran sírok könyveken. Mondhatni nagyon ritkán. (Filmeken annál inkább.) Viszont megmaradnak bennem és formálnak a gondolatok.

15. … ami megnevettetett:

Durrell összes könyve. Hugh Laurie “A balek” (The gun seller, eredetiben olvastam) c. bemutatkozó regénye. Vavyan Fable “A pepita macska”.

16. … amit szerinted mindenkinek el kellene olvasnia:

Húúúú.
Hermann Hesse. Minden sorát kötelezővé tenném.
Patrick White, úgyszintén.
Margaret Atwood. Zseniális.
Virginia Woolf. Az egyik legtündöklőbb csillaga az irodalomnak.
Paulo Coelho. Régen irritált a stílusa, ma már értem az üzenetét.

17. … amihez egy nagyon kedves emlék fűződik:

“Anne” sorozat. Szép időszaka volt az életemnek.
“Nárcissz és Goldmund”, nagyon kedves barátomtól kaptam nagyon régen. most vagyok hozzá elég érett.
Szeretetkönyv”. Egy barátság elmélyülése fűződik hozzá.

18. … amelyben szívesen lennél főszereplő:

Austen regényei. Virginia Woolf “A világítótorony”. Jaj, borzongok a gondolatra!!!

19. … amit te máshogyan fejeztél volna be:

Szabó Magda “Pilátus”. Számomra a felemelkedés, a megváltás ténye fontos. Ez történhet halállal is, búcsúzással is, csak legyen ott a remény.

20. … amelyet legszívesebben elajándékoznál:

Amit el akartam, már elajándékoztam. A többit szeretem.

21. … ami szerinted túl van értékelve:

“Alkonyat” sorozat.
“Harry Potter” sorozat.
Az összes kortárs “modern” és “divatos” regény. Nem tudom beléjük mélyeszteni a fogaimat…

22. … amit a szüleid ajánlottak:

Anyukám rengeteg mindent ajánlott régen, ma már én ajánlok neki!

23. … ami nagyon kellemes csalódást okozott:

Hesse. Fogalmam sem volt arról, mennyire belőlem szólnak a gondolatai…

24. … ami a kedvenc kötelező olvasmányod volt:

Sajnos nem sok kötelező olvasmányt értékeltem… kicsi voltam hozzájuk. Mai fejjel tudom csak igazán megérteni őket.

25. … ami szerinted a legfurcsább volt amit valaha olvastál:

Patrick White első olvasásra döbbenetes volt, azt sem tudtam, hova tenni.

James Joyce “Ulysses” c. förmedvényét a feléig sikerült olvasnom, EREDETIBEN, még az egyetemi éveim alatt. Saját magamért kezdtem neki, hogy elmondhassam, olvastam – angol szakon ezt tartják az irodalom csúcsának. A matematikai képletek és az irodalom nem férnek össze a fejemben, sajnálom…

(Az ötletet/blogposztot innen hoztam: http://diamantolvas.blogspot.com/)

Ösvények a fénybe: “Illuminations”

Erről a lemezről írtam már egy ajánlót tavaly novemberben, a megjelenésének hetében, első meghallgatás után. Úgy érzem, azóta jobban bele tudtam mélyedni a dalokba, mindenképpen közelebb került hozzám az egész lemez, mely a maga zenei sokrétűsége és tartalma miatt igenis megérdemli, hogy ismét írjak róla, hogy szabadra engedjem a dalok kapcsán megszületett gondolataimat. Magam miatt írok most erről a lemezről, számomra fontos, hogy elmondjam, mit érzek a dalok iránt.

Vonaton ülve tegnap kétszer egymás után meghallgattam a teljes “Illuminations”-t, a bónuszdalokat beleértve. Ha összesítenem kellene az érzéseimet, melyeket a dalok ébresztettek bennem, úgy fogalmaznám meg, hogy ez a lemez a fényről szól. Nem csak a címe miatt, ami a fény fizikai és szellemi jelenlétére is utal, hanem azért is, mert a dalok egyenként, külön-külön is apró ösvénykék a fény felé. A dalok szövegeiben is sokszor tűnnek fel fénnyel kapcsolatos szavak, kifejezések, a lemez hangszerelése is a fényt idézi bennem. Ahogy hallgattam, csengtek, zengtek és csilingeltek a dalok a fülemben és lelkemben, leeresztett szemhéjaim mögött fénypontok és fénysugarak táncoltak, a felkelő nap ragyogott, melegített a hűvös reggelen. A “Wondering kind” a fejlődésről szól, az önmagunk szűk világából való kitekintésről, a megújulás fontosságáról, a nyughatatlanságról, mely nem feltétlenül a testi helyváltoztatásra utal, hanem szükséges is az élet hozta változások elfogadásához és megértéséhez. Kedves, bájos, felemelő melódia, érezzük benne a mozgást, az optimizmust, a nyitottságot, a napfényt, a hangszerek kacagnak, mosolyognak, töprengenek benne, lírai vonósok és játékos gitár váltják egymást, az ember szíve azt súgja erre a dalra: UTAZÁS. Varázslat. Derülátás. Remény. Az utolsó hangok csak azért zárnak le egy fejezetet, mert a lemez első dalát azonnali hangulatváltás követi, a következő dalt melankólikus és vágyakozó sóhajok alkotják; egy híd alakja sejlik fel, sóhajok hídja ez, melyen az énekes hangja átvezet bennünket. Fogjuk az énekes kezét, halljuk a harangokat, “The bells of New York City” ugyanis őróluk szól, vágyakozó harangokról, modernkori szirénekről, melyek hívó szavára mi is érezzük a vágy ébredését szívünkben, értjük, miért húzza maga felé az énekes lelkét ez a bizonyos város, melyben ő, Josh Groban, az amerikai énekes szakma legfényesebb csillaga személyes fejlődéstörténetének új fejezeteit készül megélni. Tények jelzik, hogy a város magánjellegű és szakmai varázzsal is bír a számára, a dal sorai pedig szívünk részére is egyértelművé teszik ezt. A dalban hideg van, fázunk, az ember lelki szemei előtt templomok tornyai sejlenek fel az alkonyat ködében, hólepte utcák tekeregnek a pasztell-épületek között, sürgő-forgó embertömegek árasztják el a város tereit, pezsgés van, rohanás, de mindez csak a háttérben, mert a lényeg keserédes álomként dereng még csak, és készül valóságként testet ölteni. Oly erős a vonzódás ebben a dalban, mintha mágnes húzna bennünket is az éneklő személyel együtt New York felé. Szabadulni képtelenség e bűvkörből, de nem is akarunk, mert a vágyakozás tárgya a belső béke, önmagunk megtalálása, érezzük, hogy valami szép készülődik, varázslat és misztérium van születőben, ahogy a finom fénycsillanások hangfüzérei végigzongoráznak lelkünkön, majd kicsúcsosodnak, katarzisközeli állapotot hozva a vágy felerősödésével. Ha bárki nincs tisztában Josh Groban énekesi képességeivel, akkor ebben a dalban már ízelítőt kaphat. Mélységek és magasságok jellemzők a “Bells of New York”-ra, a lent forgataga és a fent békessége hű kifejezéseként. Ez a hang búg a templomok harangjaival, zúg a hideg téli széllel, elsuttogja a vágyakozást, mélázva sóhajtozik, kétségbeesést kiált, örvénylik a hópelyhekkel. Ez a hang simogat, fájdalmat okoz, annyira gyönyörű. Szépségével kitörölhetetlen karcot ejt szívünkön, képtelenség nem együtt érezni a hang tulajdonosával, minden egyes hangot megélünk vele. Számomra egyetlen szóval ez a dal: SÓVÁRGÁS. A nyugalom és révbeérés reményét keltve nyugtalanságot szül. Sokáig emésztené az ember, amit hallott úgy zeneileg, mint szövegileg, de nem sok az időnk, mert a “Galileo (Someone like you)” következik, amiről külön értekezést tartottunk ugyanezen a blogon tavaly év végén, a rögtönzött véleményposztom hozzászólásaiban. Alázatos, szerény dalról van szó, egy ír fiatalember szerzeményéről, melynek személyes hangvételű feldolgozása került fel erre a lemezre. Képtelenség lenne mindent leírni, ami erről a dalról eszembe jut, meg aztán, kicsi úgy érzem, elnyomná a többi dal fontosságát, ami a tartalmat illeti. Hiszen ennek a dalnak az üzenete, legalábbis számomra (és még vagyunk így néhányan, igaz, Olga, Mara…?) nem kevesebb, mint ez: az emberiség fejlődéstörténete a materializmus jelenkori látszólagos uralmával bezárólag egyetlen aprócska emberi eseményen, a szerelmen keresztül. Egy tudós találkozása Istennel. Az emberiség legnagyobb kérdései: hogyan és miként szeretünk, hogyan születik egy szívárvány, hogyan jönnek létre az élet nagy csodái. Az emberiség létezésének kezdete óta elhangzanak ezek a kérdések, a válaszokat pedig mai napig kutatjuk, kémleljük az égen, fürkésszük a mikroszkóp alatt, daraboljuk atomokra, molekulákra, vegyületekre, énekeljük meg, festjük le, öntjük szavakba. Egyesítenek bennünket ezek a kérdések, általuk leszünk egy egység, vagyis mi, az emberiség. A Teremtés koronái vagyunk, Isten képmása, és makacsságunk, fennhéjázásunk és kapzsiságunk révén a Föld legnagyobb ellenségei. Kíváncsiságunk a cél, mely minden eszközt szentesít, és formulákra, egyenletekre bontva, kézzel fogható magyarázattal ellátott folyamatokra szeretnénk mindent feldarabolni. Többek között a szerelmet. Számomra a dal üzenete: ALÁZAT. Lágy és puha ívű a dallam, elképesztő magasságokig emel minket az énekes, mintegy kifejezve az Isten keresését. Természetesen, nem áll szándékomban ráerőltetni a magam meglátását a dalra; nem azt akarom mondani, hogy az énekes Istent keresi. Voltak ilyen nyilatkozatai, elejtett mondatok, melyekre csak az figyel fel, aki maga is ezen az úton jár, de nem tudhatom biztosan, hol tart Josh Groban a spirituális fejlődésben. Mindez csupán megérzés. Számomra ez a lemez egyik legspirituálisabb dala. Alázatossága és a dallam magasságai pontosan azt a kettőséget fejezik ki, mely a hívő életszemlélet velejárói. A dalt talán túlságosan is emelkedettnek gondolták a lemez alkotói, talán ezért következik utána a “L’ora dell’addio”, ami visszahúz bennünket a földi valóságba és elmeséli egy kapcsolatban szükségszerűen bekövetkező búcsú történetét. Sokáig nem szerettem ezt a dalt. Az opera műfaja tőlem még nagyon távol áll, csak az idő a megmondhatója, vajon valaha is megbarátkozunk-e mi ketten. A dal stílusa egyértelműen a klasszikus zene, az opera világát súrolja, az énekes fantasztikus baritonja a maga teljes pompájában érvényesülhet, tehát a klasszikus hangzás szerelmeseinek valószínűleg ez a dal jelentheti a lemez csúcspontját. A férfi búcsúja és talán szegényes kis magyarázata ahhoz, hogy miért is hagyja ott kedvesét, nos, egy kicsit patetikus számomra. Bizonyára azért, mert nem éltem még meg hasonló búcsút. Azzal tisztában vagyok, hogy az élet egésze búcsúkból áll, végekből és kezdetekből; talán azért zavar ez a dal, mert nem hűen fejezi ki a szerelem elmúlását a maga szépségeivel is. Megtörténik az elválás, ami pedig hátramarad az nem más, mint a hiány, a vég érzete, a szomorúság. Az emlékek szépségét elhomályosítja az üresség, nem marad semmi. Semmi. Talán pont ezt akarja elmesélni a dal. Ha ez a célja, akkor sikeres a vállalkozás… de tartalmát, üzenetét tekintve számomra nem elég pozitív, különösképpen a többi dalhoz képest. Ez a dal számomra: ÁRNYÉK. Nem tudom még szeretni, még nem engedtem elég közel magamhoz a dalt, sem zeneileg, sem tartalmilag. Türelmesen várok, hátha eljön majd a pillanat, amikor átérzem és megértem, elfogadom a mondanivalóját. Szerencsére a dal után beálló fizikai és érzelmi csendet gyorsan megtöri a “Hidden away” bensőséges zongorajátéka. Ismét egy szerény alkotásról beszélhetünk, zeneisége visszafogott és egyszerű, nagyon egyszerű, nincs benne flanc, tiráda, kacifántosság, csak a szavak. Itt a szavak fontosabbak, mint a zene. Felhívás e dal mindenki felé, hogy ne rejtőzködjön, ne meneküljön, ne a sötétséget keresse, hanem merjen megmutatkozni teljes valójában, vállalja önmagát, mondja ki mindazt, amit aggódva őrizget magában az elutasítástól és meg nem értéstől való félelmében. Nézzen bátran szembe a fénnyel, vállalja azt, aki ő, hallassa hangját, találja meg önmaga kifejező erejét, öltözzön saját színeibe, legyen önmaga. Csakis akkor élhetünk teljes életet, ha elfogadjuk önmagunkat és bátrak vagyunk mások előtt is valós mivoltunkban megmutatkozni. Mindannyian keresztet cipelünk, valós vagy képzelt keresztet, mind félünk, sőt, rettegünk valamitől, mindannyian érezzük, hogy ezt vagy azt nem fogadják el bennünk. Mindannyian némák vagyunk időnként, elhallgatunk dolgokat, nem vállaljuk fel önmagunkat mások előtt. Így azonban másokra sem lehetünk pozitív hatással. Virágok vagyunk, külön-külön csodálatos, egyedi, bámulatos virágok egyedi illattal, egyedi színekkel, egyedi alakban. Merjük a szirmainkat kibontani, hagyjuk, hogy mások szirmai hozzánk érjenek, fogadjuk el az eső és napfény áldásait, és bátran, harsányan hirdessük önnön valónkat a világba. E dal üzenete: BÁTORSÁG. Bevallom, lúdbőröztem tőle első hallgatásnál, és ez az érzés azóta csak fokozódik, egyre jobban, ahogy telnek fölöttem a hónapok, ahogy egyre jobban érzem magamban kialakulni a vágyat arra, hogy pökhendiség nélkül vállaljam és fogadjam el az értékeimet.

Itt szünetet tartok. Rövidke szünetet. Számomra itt tartalmi és zenei váltás következik a lemezben. Dallamosabb, líraibb alkotások következnek egymás után egészen a lemez végéig. Úgy is mondhatnám, hogy egyik érzelmi megrázkódtatásból a következőbe szoktam zuhanni, amikor a lemez második felét hallgatom. Míg az első részben levegőt tudok venni, hiszen a hangulati és tartalmi váltások megengedik ezt, a lemez második fele számomra szívet-lelket facsaró. Felocsúdni sem bírok, máris jönnek az újabb “csapások”. Az “Au jardin des sans-pourquoi” francia nyelvű, ami számomra máris érzelmi telítettséget jelent. Mostanában, miközben hallgatom a dalt, erősen figyelem a francia szavakat, melyek tökéletesen vannak kiejtve és hangzásuknál fogva akkor is gyönyört fakasztanának bennem, ha nem érteném, miről van szó. De értem. Futkos a hideg-meleg a bőrömön, ha erre a dalra gondolok. Azt sem tudom, hogyan öntsem szavakba, mit érzek a dal kapcsán. Az ártatlansághoz való visszatérésről szól, az egykor szebb és jobb világ utáni reménytelen vágyat énekli meg. Nagy benne a fájdalom, hatalmas benne a vágyakozás, véget nem érő. Valami elmúlt, de míg a “L’ora dell’addio”-ban vége van valaminek és kíméletlen, megmásíthatatlan a lezárás, itt ebbe nem nyugszunk bele, itt fájdalmasan kiáltunk, jajongunk, sikoltunk a sötétségbe, hogy “fényt, fényt!” Itt emlékezünk az édenkerti állapotokra, itt még vérünkben pezseg a tökéletes boldogság, az idill pillanatát, melyet egykor semmi sem szakított meg, még most is vissza akarjuk hozni. A jó és rossz kettősségét még nem ismerő angyalokként születtünk, ám földre zuhanásunk hús-vér emberré varázsolt bennünket, immár érezzük a fájdalmat, a haragot, a féltékenységet, a bánatot. Sötétségbe kerültünk, de visszavágyunk a fénybe. A dal számomra egyértelműen a VISSZATÉRÉS. Oly erős a vágy benne, hogy az ember azt érzi, bármikor visszamehetünk, bármikor létre tudnánk hozni ismét az édenkerti állapotokat. Talán, ha elfogadjuk, hogy a mennyek országa bennünk van, akkor sikerülhet is. Vágyakozás- és reményteljes borzongással zárul a dal, melyet hasonló hangulatú követ. A “Higher window” szó szerint és képletesen is az emelkedettségről szól, egy kapcsolatról, melyet nem mindkét fél tudott vállalni, mely szakadékként húzódik két ember lelke között, és melyet áthidalni csakis szeretettel és megbocsátással lehet. Egy férfi bánkódik a múlton, kesereg, amiért nem fogadta el a nő közeledéseit, amiért inkább karrierjét építette… most már magányos, és szeretne visszamenni hozzá. De vajon lehetséges ez? Fényzuhatag öleli körbe őket, kettejüket, szó szerint isteni fény, melyben létrejöhet a megváltás. Az élet egyszerű szépségeit fejezi ki a dal, a régmúlt megbánását, a jövőbe vetett reménykedést. Csendes, alázatos, mégis határozott imádság ez egy másik emberi lényhez, kérlelés, könyörgés. Gyönyörű. Könnyeket fakaszt. Ez a dal erről szól: FOHÁSZ. Időm sincs lenyelni a könnyeimet, mert az “If I walk away” következik, ami egyszerre könyörgés és újjászületés, pihe-puha fellegvár és őszinte vallomás, álomszőttes és a jelen sivársága. Régmúlt életek kagylótöredékei a tengerpart homokjában. (Idéztem a dalból. Csodálatos képekkel fest az énekes a dal palettáján!) Csilingelnek a hangok, a kagylók pitykézik a tenger partját, emlékek suhannak át lágyan előttünk, értjük ezeket az emlékeket, mert annyira gyönyörűek. Buták voltunk mi is egykor, bánjuk, ami történt, és azt is, ami nem. Súlytalanságban vagyunk, a ködlepte élet számunkra kijelölt ösvényét keressük, vágyunk a fényre, mely a dal magasodó ívével párhuzamosan bukkan fel a horizont fölött, a melódia napfelkeltéje és a képzelt-valós felkelő nap első sugarai forrón hatják át lényünket, a sötétséget felváltja a fény, és a múlt helyébe varázslatos, reményteljes, ragyogyó jövő lép. Csodálatos a dal, fantasztikus a hangszerelése. Maga a FÉNY. És ezt sincs időnk megemészteni, megérteni, átélni a teljes valójában, mert a “Love only knows” folytatja a fájdalmasan szép dalok listáját, ezúttal egy talán titkolt vagy reménytelen szerelem megéneklésével. Talán az elválás előtti pillanatban vagyunk, lehet, hogy a holnap komor bizonyossága elől fúrjuk a fejünket a párnák közé, melegségre és a pillanat halhatatlanságára vágyva. Szerelmesek vagyunk, semmi más nem számít, sem a múlt, sem a jövő, csakis a jelen. A szerelem mindenható erejére hagyatkozunk, nem hozhatunk döntést, mert az túl fájdalmas lenne, rábízzuk hát a sorsra, de még előtte egymásba nézünk, egymásba hatolunk, átöleljük és elfogadjuk egymást, húsunk és lelkünk egyesül a tökéletesség lángjában. Egymást választjuk a világ ellen. Ez a dal: ÖLELÉS. A fokozására pedig következzen a lemez legkülönlegesebb dala, a portugál nyelven énekelt “Voce existe em mim”, amely óda a szerelemhez, talán egy angyal szerelme egy ember iránt, talán egy földöntúli szerelmet érző férfi vallomása, de mindenképpen földrengető szerelemről van szó, TŰZről. Testekről, parázsról, buja esőről, virágba szökellésről, tavaszról, lángolásról, teremtésről, kertről, szomjúságról, lelkekről. A brazíliai dobegyüttes érzéki ütemei szolgáltatják mindehhez az alapot, melyet vonósok emelnek ki, szinte az édenkerti első szerelmi aktus jut eszünkbe a maga ősrobbanásával. Egzotikus, parázsló testi utazás ez az érzékek birodalmába, fantasztikus dal, a szív és test egy ütemet ver a dobokkal. Miután vége, mi is érzelmileg kimerülten pihegünk a csendben, abban a néhány pillanatban, mely a “War at home”-ot előzi meg. Az ég felé emelkedő fúvósók jajszava a temetések és gyász hangulatával tölti meg a szívünket, miközben az új dal szövege a háborúból hazaérkezett, de otthon tovább harcoló katonáknak állít emléket. Hallottam már nem egy véleményt, miszerint ez “egy túlságosan amerikai dal”. Én legelső percben sem annak éreztem. Háborút szinte minden nemzet megélt már, és azt is tudjuk, de legalábbis sejtjük, milyen nehéz lehet annak, aki a halál torkából visszalépve próbálja ismét megtalálni helyét az otthon hétköznapjaiban. Mindezek ellenére az sem vesz el a dal értékéből, hogy tudjuk, az énekes egy amerikai rehabilitációs korházban tett látogatása kapcsán írta meg ezt a dalt. Ebben a dalban sír a legjobban a hangja. Úgy sír, hogy a lelkem vele zokog. Nem azt a (szinte elcsépelt) kérdést teszi fel: miért bántjuk egymást, miért van háború, hogyan engedheti meg Isten, stb., hanem a kész tényekről beszél. Arról, ami nem költői kérdés, hanem pokoli valóság. A húsba és lélekbe vágó valóságról. Azokról, akik kötelességből vagy kényszerből (szinte mindegy) háborúba vonultak, küzdöttek embertsársaik ellen, kiket a nemzeti hovatartozás ellenségekké tett, majd csoda folytán életben maradtak és hazatérvén otthonaikba immár nem találják helyüket. Mert aki megjárta a poklot, az többé nem tud hinni a mennyben. Aki szembe nézett a halállal, az nagyon nehezen tudja elfogadni az életet. Ezekről a testi és lelki roncsokról szól e dal, melynek neve FÁJDALOM. A harcban edzett testű, de lélekben örökre sérülten maradt hősök dala ez, értük sír az énekes hangja és a mi lelkünk is. Ha nem lenne lezárása a dalnak, feltétlenül harag és meg nem értés maradna utána. Egy újabb háború kezdete. A bosszúé. Csakhogy Josh Groban spirituális művész, aki érzelmi érettségéről is tanúbizonyságot tesz a “London Hymn”-ben. Rövid, két perces alkotás, melyben megszületik a tökéletes lezárás, a felemelkedés és megváltás. Már a latin kórus hangja is gombócot formál torkunkba, én legalábbis már első hallásra sírtam ezen a dalon, hát még, ha értjük is a rövidke szöveget. “Morti irrequieti somnum reperiat et lux memorandi nostri eum, porteat ad pacem aeternam”, azaz (angolból fordítva) “Leljenek a holtak békére és emlékezetünk fénye vezesse őket örök nyugalomra”. Micsoda gyönyörű, isteni mondat ez! Aki ilyet elénekel, aki ilyen mondatot felvállal a lemezén, az csakis mély spiritualitással rendelkező személy lehet. Áldja meg az Isten ezért Josh Groban-t, mert milliók számára jelentheti ez az egy mondatból álló, két perces dal a megnyugvást és BÉKÉT. A múlt elengedését, a harag elengedését, az elfogadást és megbékélést.

És ha ezek a dalok mindezidáig nem lettek volna elég spirituálisak, ha nem szóltak volna kellően a fényről, akkor jöjjön a hivatalos lemez verzió záródala, a “Straight to you”, melyet az énekes Nick Cave-től kölcsönzött és melyet, véleményem szerint, tökéletesre alakított. A lemez dalainak egy része a földi, a másik része a mennyei szférákat idézi. Ez a dal pedig tökéletes szimbiózisa e két világnak, Föld és Menny egyesítése, a szerelem és divinitás összeolvadása. Benne van minden, mit őrülten szerető ember érezhet: égi látomások, mennybéli lovasok, fogatok, fúvósok, a hangszerelés pedig hol sejtelmes, hol világot rengető. Fény és árnyék így találkozik, a kettő összefolyik, egybeolvad, az angyalok hintói összeütköznek, a Világ bevégeztetik, ám a szerelem tovább él, a férfi dacol mindennel és mindenkivel, éggel, földdel, emberrel, angyallal, démonnal. Borzongunk a dallamra, a hangszerelésre, a dal szövegére, mely Nick Cave vízióit dícséri. Ez a dal számomra a maga a SZÜLETÉS. A Teremtés. Az Új kezdete.

Akinek csak eddig van meg a lemez, az is nagyon szerencsésnek mondhatja magát. Ritka zenei csemege ez, szerintem egyetért mindenki, aki hallotta már a lemezt. Akinek pedig a három bónuszdal is megvan, az tovább gazdagíthatja zenei palettáján a színeket. A “Feels like home” igazi békebeli szerelmi vallomás, gyöngéd és egyszerű, türelmes és mindent elfogadó, egy nehéz, magányos múltat lezáró révbeérés. Hatalmas kincs, ha így tud szeretni valakit az ember, és ha egyáltalán mindez megadatik neki! A “They won’t go when I go” Stevie Wonder dala, önmagában is zenei különlegesség, hát még Josh Groban baritonján. Micsoda mélységek! Micsoda borzongató hangok! És micsoda szöveg… A “Le cose che sei per me” pedig a lemez talán leggyönyörűbb, legborzongatóbb dala, ami a zeneiséget és hangot illeti. Szerelmi vallomás, a szöveg szinte sablonos, de az olasz nyelv és a bariton kettőse fantasztikus egészt alkot. Fájdalmasan szép.

Csodálatos drágakövekkel kirakott zenei ékszer az “Illuminations”, melyet átragyog a fény, mely mindenképpen pozitív és emelkedett hangvételű dalokat tartalmaz. Utazás az elejétől a végéig, az emberi érzések rengetegében tett varázslatos barangolás; ha van is rajta fájdalom, szinte mindig megváltja a boldogság vagy legalábbis a remény. A fény mindig jelen van, nem hagy teret a sötétségnek eluralkodni. Aki hívő, azt is mondhatná, hogy ezen a lemezen nagyon ott van az Isten. Számomra minden alkalommal felér egy csodával végighallgatni, a mai napig hálás vagyok az énekesnek, hogy létrehozta és átadta nelünk ezt a csodát. Az előző, “Awake” című lemezével is így voltam, de az “Illuminations” egyértelműen fejlettebb munka mindenféle szempontból. Telítettebb, gazdagabb, többrétű, különleges, ízes, aromás, ínyenc és pikáns, kifinomult ízlésre vall. Bátrabb, nyíltabb, és mindenképpen bensőségesebb, mint az énekes bármelyik korábbi munkája. Néha fájdalmasan bensőséges, különösen ha nagy empátiával ellátott hallgatósághoz jut a lemez. Kiváltságosnak érzem magam, amiért hallhattam ezt a munkát és szívem összes melegével szeretem minden egyes hangját (még a számomra kissé idegen “L’ora dell’addio”-t is) a lemez társszerzőjével és énekesével együtt.

Vidámpark, esküvő, Sziget: elsők és utolsók

Emlékszem az utolsó alkalomra, amikor a Vidámparkban jártam. Tizennyolc évesen, tinifejjel ellógtam technika óráról két barátnőmmel, Krisztával és Piróval. Egyetlen lógásunk volt, év vége felé, a kutya se törődött a jelenléttel, érettségi előtti izgalmak közepette. Egy felnőtt és két gyerekjegyet vettünk. Hogyan? Hát úgy, hogy említett két bolond barátnőm oldalt két copffal és erőltetett (nem is kellett nagyon erőltetni, természetesen jött minden) gyerekes stílussal kiskorúaknak adták ki magukat, én pedig a magasságomnál fogva (nagyjából húsz centis különbség volt köztem és mindkettejük között) a felnőtt szerepét vállaltam el. read more »

Salads II /Saláták II

Here’s one of my all-time salads. Ever. One of the best, if not the best. It is probably my current favourite, no contest. As much as I thought the combination of the ingredients weird at first reading, now it has become a mouth-watering dish that the mere thought of can make me happy. And it’s so fast and easy to make you won’t believe it.

Bean, carrot and walnut salad

(It’s a version of Patrick Holford’s “Three-bean and walnut salad” that you can find in his nutrition books. As always, I added something to it and now I can safely say it speaks to my personal taste-buds, LOL.)

Ingredients (for 2)

-1 tin of baked beans (I use red kidney beans), rinsed
-1-2 carrots, peeled and cut into small cubes
-1-2 spring onions, chopped
-1-2 celery sticks, chopped
-1 apple, cubed
-1 handful of walnuts, chopped roughly
-2 tablespoonfuls of olive oil
-2 teaspoonfuls of fresh/frozen parsley
-half a lemon’s juice
-sea salt
-pepper

Basically you just throw these together in a salad bowl and mix thoroughly. Mark my words, the sight will be shockingly pretty and when you start eating, the crunchiness of the carrot and celery stick, the tanginess of the apple and the rich flavour of the walnut will be accentuated by the lemon juice and salt. You will enjoy each bite and you will feel the energy pour into you. Each time I make this salad, my mind is blown and I swear I am grateful for each and every bite I can have of it.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Közzéteszem most az egyik legkedvesebb salátámat. Komolyan. Ez az egyik legízletesebb sali, amivel találkoztam. Jelenleg a kedvencem mind közül. Amennyire furcsának találtam a hozzávalókat együtt első olvasásra, annyira megszerettem az ízüket mostanra, és már a sali gondolatára is boldog leszek. Ráadásul annyira gyors és könnyű az elkészítése, hogy nem fogjátok elhinni.

Szemesbab, répa és dió saláta

(Ez Patrick Holford “Hárombabos dió salátájának” egy verziója, melyet az étrendes könyveiben megtalálhattok. Mint mindig, ehhez is hozzátettem valamit és most már nyugodtan kijelenthetem, hogy a saját személyes ízlelőbimbóimhoz szól, haha.)

Hozzávalók (2 személyre)

-1 konzerv főzött bab (általában vörösbabot használok), leöblítve
-1-2 répa, apró kockákra vágva
-1-2 zöldhagyma, felkarikázva
-1-2 zöld zellerszár, felkarikázva
-1 alma, kockákra vágva
-1 maroknyi dió, durvára darabolva
-2 evőkanálnyi oliva olaj
-2 kávéskanálnyi friss/fagyasztott petrezselyem
-fél citrom leve
-tengeri só
-bors

Egyszerűen csak dobálj be mindent egy salátás tálba és alaposan keverd össze a hozzávalókat. Már a látvány is sokkolóan tetszetős lesz, és amikor elkezded enni a salátát, a répa és zellerszár ropogósságát, az alma savanykásságát és a dió gazdag olajos ízét tökéletesen ki fogja emelni a citrom és a só. Minden egyes falatot élvezni fogod és érzed majd, ahogyan az energia belédfolyik. Valahányszor elkészítem ezt a salit, az elmém nehezen fogja fel a nagyszerűségét és minden harapásért hálás vagyok.

Paradicsomos-kapros mindenfőzelék

Szeretek improvizálni a konyhában. Gyakran veszekszem a párommal emiatt, mivel ő milliliternyi pontossággal szereti kimérni a hozzávalókat, mindent kikészít a munkalapra főzés előtt, stb. Nemrég derült ki e precizitás oka: a drágám kiskorában vagy űrhajósnak, vagy séfnek látta magát. Megbocsátom hát neki a számomra néha idegölő szőrszálhasogatást Kulinária földjén, én viszont szeretek kilépni a szabályok és receptek medréből, és szépen hagyom, hogy a képzelet magával ragadjon – a konyhában is. Persze, nem mindig van erre ihlet vagy energia, vagy akár alapanyag-bőség. De tegnap voltam vásárolni és előre bekészítettem néhány cuccot.

A recept alapja anyum kapros borsófőzeléke. A borsót általában tejjel készítik, mi viszont Romániából magunkkal hoztuk az ottani klasszikus receptet, amihez hagymát kell párolni olajon, rádobni a borsót, felönteni kis vízzel és hozzáadni paradicsompürét, kaprot és sót. Ritka finom kombináció, aki nem hiszi, készítse el! A borsó meg is volt e nagyon gyors, de annál fenségesebb recepthez, amikor megcsapott az improvizáció szele, és kitaláltam az alábbi receptet.

Paradicsomos-kapros mindenfőzelék

Hozzávalók (3-4 személyre)

-1 karalábé, felkockázva
-1-2 répa, felkockázva (én tegnap mélyhűtött bébirépát használtam)
-1 negyed fehér káposzta, felkockázva
-1 negyed lila káposzta, felkockázva
-kb. 100-150 gr borsó
-kb. 100-150 gr kelbimbó
-1 nagy burgonya, felkockázva
-1 doboz paradicsom passata (sűrített paradicsomlé)
-1 hagyma, felaprítva
-kevés olaj
-só
-kapor vagy kaporszár
-2 babérlevél

A hagymát olajon megfonnyasztottam, majd rádobáltam az összes zöldséget egyszerre. Picit megforgattam őket az olajon, már ekkor olyan finom illatok szálltak felém, hogy az éhségtől kezdtem szédülni. Ezután felengedtem az egészet kis vízzel, és ráöntöttem a passata-t. Hozzáadtam a babérlevelet, a kaprot, és megsóztam. Rotyogtattam kb. 30 percen keresztül. Ha vajpuhára szeretnéd a zöldséget, ahhoz persze tovább kell főzni, de én úgy szeretem, ha roppan. Nem adtam hozzá semmiféle sűrítőt, mert elméletileg diétázom, de hozzáteszem, nem is hiányzott belőle semmi… sem liszt, sem tejföl, sem más. Rásütöttem két tükörtojást, és kész is volt a királyi vacsora. A zöldségek ízei összeértek, a paradicsom és kapor kombinációja pedig gyermekkorom emlékeit hozta vissza… Szerintem nagyon finom és könnyű étel, próbáljátok ki! (És persze, legyetek bátrak a zöldségekkel. Hozzá lehetett volna még adni zellert, kelkáposztát, paprikát, cukkinit, brokkolit, akár padlizsánt is. Ki mit szeret jobban, azt tegyen belé. A karalábét és kelbimbót nem hagynám ki, azoknak különösen finom az ízük, de bármi mással lehet kísérletezni.)

Nyílt válasz Pozsonyi Ádám “Megszállás” c. cikkére

Soha, soha nem szerettem volna politikai témát érinteni a blogomban. Aki ismer, az tudja, hogy szinte alig lehet szóra bírni politikai kérdésben; ez azért van, mert már jó ideje nem követem kis hazánk közéleti dolgait, híradót sosem nézek, napilapot nem olvasok. (Szavazni még elmentem 2010-ben is, de kezdem azt érezni, hogy utoljára…) Nem tudom, ki mit mondott, milyen törvényeket iktattak be, igazság szerint, nem is érdekel. Ami rám vonatkozik, úgyis tapasztalni fogom a saját bőrömön. A médiából felém áradó szennyáradatra, negatív kampányra és emberi mocsokra pedig nincs szükségem. A sötétség ugyanis sötétséget szül, és Magyarországon még nem tanultuk meg, hogyan lehet a másik véleményét meghallgatni, megérteni, és saját szempontjainkat ezek alapján átértékelni. Mi csak mocskolódni tudunk, követ és sarat és még annál is rosszabbat dobálni a másikra.

Pár hónapja a közeli környezetemben valaki felhívta a figyelmem egy rövidke cikkre a Demokrata című hetilapból. A cikk a neten is olvasható, itt: http://www.demokrata.hu/ujsagcikk/korszellem_megszallas/, de ha véletlenül idővel leszednék, hát idehozom a blogomra, különben szerintem senki sem hinné el, hogy ilyesmit meg lehetett írni. A cikk elkövetője bizonyos Pozsonyi Ádám, a cikket (a Korszellem rovatban “Megszállás” címmel) 2011 május 9-én 14:48:58-kor publikálták a neten, én magam a nyomtatott újságban olvastam. Hűen bemásolom hát, tessék:

Müller Pétert megszállta a sátán. Megláttam a fejét az újságban, és tudtam, ez így van. Semmi kétség. Sötét, vérben forgó szemei vannak, a rontás sugárzik belőlük. Ezeknek hatását erőltetett mosolygással próbálja leplezni. De hasztalan. Inkább vicsorgás ez, mint vidám mosoly.
Gyanús volt nekem már korábban is, de nem foglalkoztam vele. Van valami ősi szellem, akivel barátkozik – ezt valami írásában említi –, aki megtanított neki bűbájosságot, rontást, meg valami ősi nyelvet is. Ezt nem hívhatom másnak, mint fekete mágiának, és kezembe nem vettem volna könyvét, ha nem látom meg minap a fejét. És mellette a szöveget. „A férfi az Isten, a férfi az Ember. Oly téves rögeszme ez, melytől évszázadok óta nem tud szabadulni az emberiség.” Az uszító passzus címe Férfiuralom. Legyinthetne erre az ember, hogy, ej, hát egy újabb baloldali fröccsenés, s a szokott feminista kliséket igazítja a háziasszonyok szellemiségéhez, ha nem látná az ember mellette a fejét.

Müller Pétert megszállta a sátán. Fekete mágiát űz. Gonosz lelkekkel beszél, s az isteni rendet (már ami megmaradt belőle) próbálja felborogatni. Kéne egy jó exorcista pap, aki kiűzi belőle. Lehetőleg vidéki, mert a városi emberekben nem lehet megbízni.

Ne becsüljék le a bajt. Mert akiben nincs benne a gonosz, ilyen baromságokat nem ír le. Veszélyes így hagyni. Mindenhol, ahol megfordul, viszi magával. Benyit egy büfébe, matat, meg ott van, és az ember képtelen elfogyasztani egy szendvicset, mert magába fogadja a gonoszt. Eztán meg mehet rögtön gyónni.

S most mondjuk el együtt: „Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben; a sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk! Esedezve kérjük: Parancsoljon neki az Isten! Te pedig, mennyei seregek vezére, a sátánt és a többi gonosz szellemet, akik a lelkek vesztére körüljárnak a világban, Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére! Amen”

Az illető, aki a kezembe nyomta a cikket annak idején azért tette azt, mert tisztában volt vele, hogy gyakran olvasom Müller Péter munkáit, nagyra tartom őt, szoktam is ajánlgatni a könyveit másoknak. Talán az volt a célja ezzel a cikkel, hogy bebizonyítsa nekem, mindeddig tévesen ismertem Müller Péter gondolatait, hiszen ő álnokul a Sátán álarcát öltötte magára és amögül, báránybörben ténykedik, szórja a Gonoszt maga körül, szerte a világban? Nem tudom. Mindenesetre azt a hatást, amit elért nálam, mind e mai napig nem sikerült kihevernem. Először is, felháborodtam azon, hogy ilyen hangnemben írhat bárki Müller Péterről. Másodszor, számomra érthetetlen, hogy egy önmagát keresztényi elveket követőnek beállító, jobboldali értékrendet képviselő (?) neves (?) hetilapban jelent meg egy valóban keresztényi szellemiséget követő szerzőt bemocskoló cikk(ecske). Harmadszor, azt sem nagyon tudtam megemészteni, hogy Pozsonyi úr ennyire vakon és bigott módon ítélkezik Müller Péter hitéről, gondolati világáról, az Istenhez, és a nőkhöz fűződő tiszteletteljes, csodálatban és ámulatban gazdag kapcsolatáról, és mindezt tette anélkül, hogy elolvasta volna a szerző bármelyik művét elejétől a végéig. (Ha megtette volna, akkor tisztában lenne azzal, hogy Müller Péter számára a két legnagyobb szentség: az Isten, és a Nő.) Negyedszer, és ez érintett a legszomorúbban: olyan személy nyújtotta át nekem a cikket szinte kárörvendően, akit becsülök, szeretek, tiszteletben tartok, aki egy életen át támogatott, mellettem állt, nevelt, szeretett, segített. Többszörös csapás volt ez számomra, a negyediket még most is emésztem, az elsővel nem tudok mit kezdeni (ilyen szintre képtelen vagyok lesüllyedni), a második csapás sajnos hűen beszél a média befolyásolásáról és butító hatásáról. A harmadik csapásra úgy döntöttem, válaszolok. Nyíltan, publikusan, ahogy illik. Soha nem tettem ilyet, mert nem tartottam érdemesnek bármiért így harcba szállnom, de úgy érzem, hogy ezért érdemes. Nem azért, mert Müller Péter számomra szent és sérthetetlen, sem azért, mert tévedhetetlennek tartom bármelyik fontos kérdésben (nők és férfiak kapcsolata, Isten, szeretet, teremtés, sors stb.). Hanem azért, mert úgy gondolom, hogy egy immár harmadszorra jobboldalra szavazó lakos megérdemli és elvárhatja az emberileg elfogadható stílusú és egyenes kommunikációt egy jobboldalinak tartott hetilaptól. Elvárhatom azt, hogy egy cikk szerzője világosan megfogalmazza közlését és tényekkel támassza őket alá. Elvárhatom azt, hogy olyan stílusú vagdalkozást, melyhez Pozsonyi Ádám folyamodott, csakis olyan engedhessen meg magának, aki betéve ismeri az általa pocskondiázott szerző munkásságát, és széles tájékozottsággal rendelkezik a szerző ismételten, több művön és évtizeden keresztül közölt gondolatait illetően.

E blogbejegyzést írva időközben többedszerre olvasom át Pozsonyi Ádám cikkét. Bevallom, egyre kevésbé értem, mi volt az író (?) szándéka ezzel a kis szösszenettel. Nem adódott témája arra a hétre, és sebtiben találnia kellett valamit, amivel ki lehetett tölteni azt a tátongó négy-öt bekezdésnyi helyet? Lehet, első felindulásomban nem jól értelmeztem, a Müller Péter iránti személyes érzéseim elvakítanak, és a szerző tulajdonképpen nem is mocskolódva ír Müller Péterről, hanem játékosan, némi szatírával fűszerezve. Ha tévedek, állok elébe, vállalom a felelősséget, hogy elvakultam. De hogy ne véleményt mondjak, hanem tényeket közöljek, rákerestem Müller Péter “Férfiuralom” c. írására, amit 2011 január 17-én közöltek, itt: http://www.life.hu/sztarszerzok/20110117-muller-peter-ferfiuralom.html. A hitelesség kedvéért bemásolom a teljes cikket. Íme:

Müller Péter: Férfiuralom

A férfi az Isten, a férfi az Ember. Oly téves rögeszme ez, melytől évszázadok óta nem tud szabadulni emberiség. Még akkor sem, ha belátja: a befogadó, átölelő nő nélkül Ádámnak soha nem lenne ereje teremteni. Férfigőg és asszonysors tragédiáját Müller Péter fogalmazta meg heti írásában.

Az a világ, amelybe beleszületünk, természetesnek tűnik. Hozzászokunk, beleszervül a lényünkbe, megszokjuk, mint hal a vizet. Természetessé válik: ilyen az élet. Sőt, hogy ez az Élet. Mindig is ilyen volt.

Abban az időben, amikor a jus primae noctis uralkodott, “természetes” volt az “első éjszaka joga”. A jobbágyok levetett kalappal várták, hogy a földesúr magáévá tegye szűz menyasszonyaikat, hogy túlesve a kötelező regulán, végre ők is sorra kerüljenek. Ez éppúgy járt az úrnak, mint a különféle adók és az a tudat, hogy ők felsőbbrendű lények, s nekik mindezek a kiváltságok járnak. Ez volt a természetes.

Százezer iszonyú példát tudnék kiragadni, hogy mi mindent tartott az emberiség, s tart ma is “természetesnek”. Vannak persze rögeszmék, amelyek koronként változnak.

De van egy Nagy Rögeszme, mely az emberiség írott emlékezetének a hajnalától fogva szüntelenül tart. Ez a patriarchátusnak, vagyis a férfiuralomnak a kollektív rögeszméje, mely eddig minden történelmi kort, vallást és politikai divatot átélt, és egyre veszedelmesebben üzemel.

Azért is nehéz beszélni erről, mert ez nem egy futó rögeszme, amelyből ki lehet ábrándulni – mint például a fasizmus vagy a kommunizmus, vagy amilyen az “első éjszaka joga” volt -, mert ez az emberiség eszmélésének hajnalától fogva megdönthetetlenül tartja magát.

Ennek az a lényege, hogy a férfi magasrendű, a nő alacsonyrendű teremtmény. A szónak abban az értelmében, hogy a nőnek nincsen szelleme. Hiányzik a tudata. Hiányzik az Istenhez való hasonlósága. “Mulier non est facta ad imaginem Dei”. A nő nem Isten képére teremtetett. Csak a férfi.

Ez persze nem így áll a Szentírásban, de így értelmezték. Így jöttek létre a különféle vallási és politikai szervezetek, és így alakultak ki a történelmi kordivatok és hatalmak.

Azt a mondatot, hogy Isten, amikor “önmagává hasonlóvá” alkotta meg az Embert, “férfivá és nővé” teremtette, a férfiuralom elfelejtette.

Éva teremtését ma is úgy fogják fel, hogy az Ádám nevű férfinek álmában kivették az egyik bordáját, s abból csináltak neki egy nőt, hogy legyen kivel kielégíteni a nemi vágyait, ami idáig, egyedül kínos volt neki. “Látá az Úr, hogy nem jó az embernek egyedül.”

Senki sem döbben rá, hogy Ádám eredetileg kétnemű volt – csak Éva teremtése után lett belőle férfi. Az Adam “embert” jelent – és az Ember kétnemű.

A nyelvi közgondolkodás ezt a tényt régóta nem érti. Ha leírom azt, hogy “bejött a szobába egy ember”, mindenki tudja, hogy férfi volt. Különben azt írnám: “Bejött egy nő. Egy asszony. Egy lány.”

A feleségnek van “embere”, de a férfinek nincs. Legalábbis a felesége nem az. A férfi “embere” lehet a beosztottja, a szolgája, a csapatának vagy a bandájának a tagja, de nő nem lehet, semmiképpen.

A nemekre érzékeny nyelvek megkülönböztetik a nemeket. Mindennek “neme” van, még az asztalnak, a tengernek és a csillagoknak is – de az Isten minden esetben férfi. He vagy Herr, Lord vagy Signor.

Az Isten férfi. A patriarchális világban ez magától értetődő.

Egyedül azonban a férfi nem tud teremteni, még akkor sem, ha Isten. Befogadó nélkül az Alkotó nem tud semmit sem létrehozni. Kell neki a Nő. És a női princípium.

De a férfigőg szemlélete szerint ennek már nincsen “isteni természete”. A Mag: isteni.
Az anyaöl és a méh már nem az. Ez már alacsonyrendű, földi, testi, anyagi, szellem nélküli, sötét és tudatlan.

A férfiuralom nem tud mit kezdeni az emberiség mélymúltjából eredő gondolattal, ahol az Istent Tao-nak nevezik, mely jin-jang egységről beszél. Azt mondja: “A Tao: egy jin, egy jang.” A kettő együtt! Az ősvalóságot pedig a női ölhöz hasonlítja: úgy nevezi: a “Völgy szelleme”.

A férfiuralom nem tud mit kezdeni azzal a gondolattal, hogy az Istennek is van anyja.

Nem “teológiai problémáról” beszélek, szeretném, ha megértenél. Nem “filozofálok”, mert ez a szemlélet leszállt a hétköznapjainkban, természetesnek és örökkévalónak tartjuk – ezért bánunk úgy az asszonyainkkal, ahogy bánunk.

Azt, hogy a nőket nem vesszük emberszámba, innen ered. Minden Nő “szőke nő”.

Egy férfit manapság az minősít, hogyan látja a nőket. Az anyját, a szerelmét, a feleségét – és azokat az asszonyokat, akikkel a sorsa összehozza.

Madách Imrének pocsék házassága volt. Az ember tragédiája, a világirodalomnak ez a csodálatos műve mégis arról szól, hogy a világot a nő menti meg. A történelem nem egyéb, mint a Luciferrel szövetséget kötő férfiszellem álma és tragikus játéka. Ebben a történelmi játékban Ádám fokozatosan elfelejti lélektársát, Évát, és a világot tévedésről tévedésre tereli a végső katasztrófa felé.

A végén azonban a férfilélek projekciója által elvarázsolt, elfeledett és az eseményekkel kiszolgáltatottan sodródó Éva megmenti a férfit. És az Életet.
Az Isten pedig azt mondja a lázálmából ébredő Ádámnak, hogy ezentúl hallgass a párodra, mert ő hallja az Én Hangomat, te nem.

E gyönge nő tisztább lelkülete
Az érdekek mocskától távolabb,
Meghallja azt, és szíverén keresztül
Költészetté fog és dallá szűrődni…

Ádám, a férfi, csak Lucifert hallotta. És önmagát.

A világvége idején ajánlatos, ha a feleségére figyel.

A cikket olvasva tulajdonképpen ismét azt kérdezem Pozsonyi Ádámtól és magamtól is, hogy vajon mi volt a célja a röpke kis mocskolódó eszmefuttatásának, melyből úgy a koherencia, mind a logika hiányzik. Nem tudni, miért ítéli el Müller Pétert: azért, mert szerinte férfiuralom van, vagy azért, mert borogatja az isteni rend még fennmaradó részét, vagy azért, mert a szeme vérben forog, vagy mert megszállta a Sátán, vagy mert… miért is? Gyanítom, hogy az Isten vélt megtagadása nagyobb sérelem a cikk írójának, mint a nők alsóbbrendűségének gondolata. Itt csak az a baj, hogy Pozsonyi úr keveri a szezont a fazonnal, hiszen istentagadónak találja Müller Péter cikkét (mondatát), miközben Müller Péter a férfi és nő között jelenleg nem létező, de szerinte fontos egyenjogúságról beszél. Ha pedig uszító lenne a Pozsonyi Ádám által kiragadott egyetlen mondat, akkor Müller Péter miért nevezi “téves rögeszmének” a férfiuralmat már az idézett egyetlen mondaton belül is? Valami miatt olyan érzésem támadt, mintha Pozsonyi úr elolvasta volna a cikk legelső mondatát, mely a gyengébben látók kedvéért ki van emelve, és a cikk további részét figyelmen kívül hagyva felépítette volna gyermeteg gondolatmenetét. Arról már nem is beszélve, hogy a cikk írója kezébe bizonyára nem került egyetlen Müller Péter könyv sem huzamosabb ideig, legfeljebb csak addig, amíg megszemlézte a szerző fényképét, mely szinte minden mű borítóján ugyanaz. Vak feltételezés ez, belátom, de ha a szerző olvasta volna Müller Péter bármelyik írását, képtelen lenne ilyen, minden ésszerűséget figyelmen kívül hagyó módon vagdalkozni a Müller Péter műveiben kulcsfontosságú szerepet bíró kérdésekben.

Tulajdonképpen itt meg is állhatnék, hiszen úgy gondolom, a két cikk önmagáért beszél. Mindazonáltal, fontosnak tartok kiemelni néhány gondolatot Müller Péter műveiből, melyek által világosabbá fog válni Pozsonyi Ádám kolosszális tévedése és azon keresztül az érzéketlen, ostoba és felforgató hozzáállása. Mivel képtelen vagyok eldönteni, hogy Pozsonyi Ádám szerint Müller Péter meglátásában a férfi az Istent, avagy a nőt nyomja el jobban, ezért elsősorban az isteni rend fontosságára, illetve a férfi-nő kérdésére utaló idézeteket kerestem.

Müller Péter sok könyvet írt, azt hiszem, Pozsonyi Ádám cikke nem érdemel akkora figyelmet, hogy az összes művet sorba vegyem és mindből kiragadjam a releváns részeket. Találomra választottam egy könyvet, a 2008-ban az Alexandra Kiadó által újrapublikált Örömkönyvet, mely már korábban is megjelent más kiadó gondozásában. (Ezt is, és Müller Péter még hét másik művét olvastam.) Talán kezdetleges megoldásnak tűnik, de először is áttekintettem a művet bizonyos kulcsfontosságú szavak előfordulási gyakoriságát tekintve. Ebben a műben az “Isten” szó tőalakja és további alakjai összesen 212 alkalommal fordulnak elő, a Sátán szó egyetlenegyszer, a 174-ik oldalon; akkor is Shakespeare-ről van szó, aki “Tudott a Sátán fejével is gondolkodni.” A “Gonosz” és annak változatai 34 alkalommal fordulnak elő a műben, ezzel szemben a “Jó” 176 alkalommal. (Csak hogy ne tűnjön véletlenszerűnek a választás, A Kígyó és kereszt c. könyvben “Isten” 201 alkalommal, “Sátán” 23 alkalommal fordul elő, a “gonosz” 14-szer, a “jó” 94-szer.) Lássuk, hogy az Örömkönyvből vett idézetek azt támasztják-e alá, amit Pozsonyi Ádám állít, miszerint Müller Péter “borogatja az isteni rendet”:

Azt hiszem, itt kezdődik a szeretet.
Amikor rádöbbenünk arra, hogy életünk sokszereplős játék – melyben nem csak mi vagyunk főszereplőkmindenki az! Ez a nagy fölismerés!
Ha megszeretsz egy nőt, egy barátot, egy kóbor macskát vagy egy beteg diófát a kertedben, azonnal főszereplővé nő a szemedben. Hirtelen nagybetűvel írod magadban a nevét.
Nem “ő” többé, és főleg nem kisbetűs “az”, hanem TE lesz belőle.
Ölelkezésed csúcspontján is ezt kiáltod: TE!
Hívő emberek ezt úgy mondják, hogy megpillantod a másikban az Istent. (18. old.)

A közöny fagyos. A gyűlölet hideg, a szevedély forró… A szeretet meleg.
Ennek az lehet az oka, hogy a SZERETET fölcserélhető iker-szava az ÉLET – és élet csakis optimális hőmérsékleten jön létre. Az élet pedig azért jön létre, mert a lászólag különálló, és a káoszban egymástól messze menekülő önző kis részek mégiscsak összeállnak, egymásba szeretnek és összeműködnek. Ami összevonzza őket, azt úgy hívjuk: szeretet.
Ahol nincs szeretet, ott nincs élet – ott káosz van.
Isten ebből a káoszból […] teremtette a világot – szeretettel. (23. old.)

Anyámnak különös képessége volt, hogy még az elvadult lényekből is kihozza a mélyen lévő emberséget. Hogyan tette? Nem tudom. “Király s isten szunnyad az ember fiában!” írtuk le ezt a mondatot a Mária evangéliumában. Én anyámtól hallottam először ezt a gondolatot. Vagyis hogy gonosz az ember, szörnyeteg is néha – de belül, ott legbelül mégiscsak jó. (36. old.)

Akit az ősbizalom irányít, az úgy látja, hogy az Isten jó. És az egész teremtés is alapvetően jó, és ettől semmi soha el nem veheti a kedvét. A világ valamennyi borzalma együttvéve sem! (39. old.)

Benne van a Tórában, ez minden parancsolat lényege, melyet Krisztus később még bővebben fogalmaz: “Szeresd az Istent egész erődből, lelkedből és szellemedből – és ugyanúgy szeresd az embereket is, mert ez a kettő: hasonló.” Nem lehet szétválasztani a két szeretetet, mert egy.
Szeress! (84. old.)

Istent szeretni könnyű, mert nem látjuk. Olyannak képzeljük, hogy szerethető legyen. De az embereket nehéz szeretni. Mert látjuk őket, halljuk őket, ütközünk velük, és érzelmeink valódisága állandóan próbára kerül. (88. old.)

Elvesztettük az istenlátás magasrendű képességét, és vele a legfőbb emberi képességünket: a másokkal való egység élményét. Nem tudunk szeretni.
Sem embert, sem növényt, sem állatot.
Hódítás, pusztítás és rablás lett az ego-ember jellemzője. Ahol csak megjelent, vagy kiirtotta, vagy rabszíjra fűzte azokat a népeket, akiknek magasrendű szellemi életét nem értette, és primitívnek tartotta.
Régóta az ego világában élünk. (166. old.)

Ami a férfiuralmat, illetve a női egyenrangúságot illeti: a “férfi” szó 120 alkalommal, a “női” 14 alkalommal, a “nő” pedig 83 alkalommal fordul elő az Örömkönyvben. Müller Péter nők iránti tiszteletét tisztán kiolvashatjuk az alábbi idézetekből.

Aki szeret, annak nem lehet hazudni!
Én sem az anyámnak, sem a feleségemnek nem tudtam hazudni soha. Titkot sem tudtam tartani előttük. Ma sem tudok. Sokszor próbáltam – nem megy. Nem azért, mert jó emberismerők, hanem mert szeretnek. Úgy járkálnak bennem, mitn saját magukban. Általában a nők rendelkeznek ezzel a másik embert érző-ismerő, becsaphatatlan tudással. Nem azért, mert ez valamiféle “női ösztön”, hanem azért, mert a nők jobban szeretnek manapság, mint a férfiak. Tudom, hogy ez durva általánosítás, de vállalom, mert így van. (16. old.)

Létezik-e “dualitás”, amit az ősi kultúrák, főleg a görögök úgy tanították, hogy Isten a lelkeket párosával küldi a világba. Pontosabban: minden lelket különválaszt, hogy külön sorsot élve, és végül megtisztulva, egymásra találjanak. A zsidók ezt Éva teremtésével, a borda-történettel mesélik. Egy emberből lesz kettő. Egyetlen láng két nyelvre hasad, külön dobog, de magjuk örökké egy és azonos marad. A kínaiak, akik képekben gondolkoznak, a széttört cserepek összeillesztésével ábrázolják ezt: a férfi és a nő, mondják, egyetlen cserép két összetört darabja. Nincs nagyobb élmény, mint hárommilliárd ember közül találkozni azzal az egyetleneggyel, aki éppen ott van félbetörve, ahol én: összepasszolunk, mert ő az én másik felem. (55. old.)

Sokféle szeretet van. Apai, anyai, testvéri, baráti, felebaráti. Családszeretet, gyerekszeretet… Ezek mind erős kötések. Főleg az anyai szeretet. De intenzitásában semmi sem fogható ahhoz, ahogy egy férfi és egy nő – ha összetartoznak – szeretni tudják egymást!
Ez a legmélyebb kapocs.
Én és te.
Férfi és nő.
Az élet alapja a páros tánc. (68. old.)

A nő az életet szereti. Könnyebben elfogadja úgy, ahogy van.
Mi nem. Mi meg akarjuk változtatni az életet. Így, ahogy van, nem jó nekünk. Nem véletlen, hogy a vallásokat mind férfiak alapították[…].
Nőket nemigen találsz a nagy vallások születésénél.
[…]
A nőnél ugyanis fennáll az a veszély, hogy […] elfogadja a másik embert olyannak, amilyen. Nem akarja a világot megváltani. (95. old.)

Figyeld meg: minden találmány férfitalálmány. Nem azért, mert a férfi okosabb, mint a nő, hanem azért, mert a természetet úgy, ahogy kapta, sohasem fogadta el. (95. old.)

…azt tapasztalom, hogy a legtöbb női élet gondja éppen itt van: nem tudnak igazi méltóságot teremteni magukban. Ez a több évezredes kiszolgáltatottság eredménye is. Hogy a nők életének értelme csakis a másokkal való összefüggésben van, hogy ők attól lesznek boldogok vagy boldogtalanok, hogy a férfiak mit szólnak hozzájuk, ez oda vezetett, hogy a női önérzetüket ritkán élik meg. Néha megrémülök, hogy milyen megalázó helyzetben élnek nők. És hogy ezt milyen sokáig tűrik.
Valójában minden nő: királynő. S ha ezt élettársa vagy környezete nem is veszi észre, neki magának tudnia kell. (128. old.)

És talán az egyik legszebb rész:

A mai férfi elvesztette a férfiasság valódi jellemzőit: anyagnyelvű lett, eszménytelen és földhözragadt. Semmiféle szellemet nem reprezentál már. Ugyanakkor egyre több nőből bontakozik ki az érzékeny szellemiség. A mai kor megváltói már régen nem a férfiak, hanem a nők. Jobban érdeklődnek a szellemi dolgok iránt, “Isten országa” felé tekintenek, és a romlást is jobban érzékelik, mint mi, férfiak, akik a zuhanást előidéztük, és a történelmet évezredek óta irányítjuk. Egyre több párkapcsolatban lesz gond, hogy a férfi az anyagba ragadt; hitetlen, eszménytelen, vagyis spirituális értelemben tudattalan lett – s a fény felé igyekvő nőnek kell lenyúlnia érte, és fölemelni magához. (96. old.)

Valóban becsmérlően beszélne a nőkről Müller Péter? És valóban Istent tagadja? Ki-ki döntse el az idézetek tükrében, majd a saját lelkiismeretére hallgatva.

Érdekességképpen, a “szeretet” szó az Örömkönyvben 379 alkalommal, a “gyűlölet” pedig 24 alkalommal fordul elő. Egy olyan szerzőtől, akit megszállt a Sátán, ez kimagasló teljesítménynek tűnik.