Noondarkly

Ahogy telnek fölöttünk az évek, úgy lassulunk mi és úgy gyorsul föl a világ körülöttünk. Kitárul, nagyobb lesz, bennünk pedig egyre jobban tudatosul: elenyészők vagyunk, az időnk véges, nem fér bele minden. Válogatni kell, el kell engedni dolgokat, régieket, újakat. Örömöket, bánatokat. Le kell tenni terheket. Sérelmeket. Fogadni kell a változásokat, melyeket egyre jobban észlelünk magunkban és körülöttünk is. Változik a testünk, változik a gondolkodásunk, változnak a kapcsolataink. Régi barátságok elhaltnak hitt gyökerei élednek fel a múlt talajában, új barátságok törékeny indái kezdenek el felfelé kapaszkodni a jövő kőfalán. Részünk van sok örömben és akad néhány percnyi, órányi, napnyi bánat is. De azokra nem sokáig emlékszünk tisztán. Álmok válnak valóra, sok éve elindult eseményekre kerül méltó korona. Sokat sírunk, sokat nevetünk, sírva nevetünk és nevetve sírunk. Próbálunk jót tenni másokkal, igyekszünk megtanulni érezni és igyekszünk ezeket a nehezen megtanult érzéseket kimutatni, a szavak ingatag formájába önteni, a tettek sziklaszilárd alapzatára helyezni. Fájdalmat érzünk, ha bántanak minket, de akkor is, ha csak azt hisszük, hogy bántanak. Illékony az igazság és a valóság is, minden pillanatban elfújhatja lángjukat a változás szellője. Azt hisszük, jót cselekedtünk, de kiderül, hogy sérelmet okoztunk valakiben. Meg vagyunk győződve arról, hogy fontosak vagyunk, de a világ minden pillanatában történő minden apró esemény azt bizonyítja: percemberek vagyunk, akár kapcsolatban, akár barátságban, akár közösségben. Félünk, hogy nem hatunk senkire, a következő pillanatban mégis felderül valaki arca. Miattunk. Ingák vagyunk, kilengünk előre és vissza, jobbra és balra, keressük az egyensúlyt, ami nincs sehol. Próbálunk örülni annak, ami itt és ott fogad bennünket. Szépség, gyönyör, zene, eszmék, tapsztalatok. Érzékeket táplálunk, különben érzéseink elapdnak, mint kiszáradt forrás, fényük elhal, mint hullócsillag a ködös éjszakában.

Nehéz az emberi lét, súlyát körülményeinktől függetlenül mindannyian érezzük. Terheink egymás mellé téve nevetségesen különbözőek, azonban ha a lélek ablakából pillantunk rájuk, gyönyörű, súlyosan csillogó, értékes igazgyöngyfüzért kapunk, melyen minden gyöngy azonos méretű, szépségű és értékű. E gyöngy, saját személyes lélekreszóló gyöngy-terhünk segít nekünk emberré válni az út végére. Ne nevessük ki hát azt, akinek látszólag nincs gondja az életben. Csak ő tudja megmondani, mit érez legbelül. És ne tegyük piedesztálra azt, aki szentekéhez hasonlatos életvitelt folytat: ő erős, csodálatos, gyémántközpontú lélek, ki maga válallta sorsát. Mind egyformák vagyunk. Mégis nevetünk egymáson, sajnálkozunk egymáson, bántva érezzük magunkat egymás szavai és cselekedetei által, jobbaknak érezzük magunkat a másiknál, vagy pont ellenkezőleg, kevesebbnek, silányabbnak.

Én idén csodákat éltem meg, eszmék fényét fogadtam magamba, gondolat-rengetegben bóklásztam, adtam örömöt, bánatot, egyikből se keveset. Voltam hangos és voltam csendes, voltam középen és voltam a legszélén, magához ölelt fény és sötétség. Kerestem, találtam, kérdeztem, választ kaptam. Kértem és megadatott. Tudom, hogy te is megélted mindezt. Mindannyian megéltük, máshogyan, más köntösben, de az univerzum üzenete mindőnknek ugyanaz. Ki előbb, ki utóbb hallja meg. Idő, tér, alak, mindez nem fontos. Ami változik, az nem fontos. És mégis az, mert kavicsról kavicsra ugrálunk a sebes sodrású életfolyó mentén, és ezek a kavicsok életünk nagy eseményei. Elmúlnak, de akkor, és ott felszínen tartanak egy szempillantásra. Hogy tovább léphessünk.

Ünnepkor valami régire emlékezünk, mégis mindig valami új történik. Ünnepkor a múlt és a jövő keveredik a jelen pillanatában. Előszedünk valami porosat, amire már őseink sem tisztán emlékeztek, csupán érzéseikbe kapaszkodva csodálták és szerették azt, ami volt – de emlékezeteink egymásba fonódva éltetnek bennünket az első ember óta. Emlékek gránitpillérére épült homokvár-életünk; viharok mossák el, ám emlékeink megmaradnak, átadjuk őket gyermekeinknek, barátainknak, azoknak, akiket jól ismerünk és azoknak is, akikkel csak éppen futólag találkoztunk, egyszer. Te, aki ezt olvasod több emberöltő óta vagy része létemnek, az is lehet, hogy még nem is találkoztunk, de léted megérintette az enyémet és az enyém a tiéddel összekapcsolódott. Köszönetet mondok neked a szépért és jóért, de a rosszért és a fájdalmasért is. Köszönöm, hogy általad változhattam és remélem, általam te is változtál. Egy perc vagy egy egész élet, ki tudja mennyi adatott nekünk, örök harc és küzdelem vagy összetartás és kölcsönös szeretet, félelem vagy bizonytalanság. Akármi is a szerepünk egymás életében, itt vagyok, itt vagy, lesz, ami lesz. Fájni fog, nehéz lesz, de az élet fáj és az élet nehéz. Nevetni kell, ha tudunk, mert az segít. Ha nem tudunk, az sem baj. Van, akinek könnyen megy a nevetés, van aki soha nem érti meg, miért kell nevetni. Minden életút a megváltáshoz vezet. Csillogjon hát az ünnepre felvett cipőnk, ragyogjon a közös emlékezés fénye a szemünkben, éljük meg a csodát, ami ott van minden pillanat minden töredékében, minden szín minden árnyalatában, minden sejt minden atomjában. Ha most még egy adott, ősök által kijelölt nap kell hozzá, akkor úgy; majd menni fog anélkül is.

Boldog Karácsonyt nekem, neked. Mindenkinek.