Csíkszeredán jártam, Baricz Gergőt láttam…

Ez a cím már napokkal az elindulásom előtt a fejemben motoszkált, megtartom hát, akkor is, ha ez a másfél napos erdélyi utam távolról sem csak Gergőről szólt. Őmiatta utaztam, kétszeresen is őmiatta. Egyszer azért, mert szívem összes szeretetével szeretem ezt a fiút, másodsorban pedig azért, mert szívem összes, Gergő iránti és szavakba öntött szeretetére egy bizonyos személy írásban reagált bő két és fél hónappal ezelőtt, és ezzel a bizonyos személlyel olyan szoros kapcsolatba kerültünk azóta, hogy mivel ő Csíkszeredán lakik, gondoltam, ővele is találkozhatnék.
Nem sokat aludtam mostanában, minden érzékenyen érint, és a lelkembe mélyen hasítottak olyan felismerések, melyek meglepetésszerűen érnek, és melyekkel nem tudok mit kezdeni. Össze-vissza beszélek, pedig senkit se érdekel mindez, csak Gergő… gondolom… de nem tudom már kettéválasztani a kettőt…
Mi vihet rá egy magyar állampolgárt, aki huszonkét éve települt át Romániából, és aki eddig nem érzett késztetést a „hazautazásra”, hogy buszra pattanjon, összesen 24 órát buszozzon azért, hogy nagyjából egy harminc perces élő koncertet megnézzen, tudván, hogy utána másfél órán keresztül Geszti Pétert és zenekarát kell hallgatnia? Utólag azért belátom, Geszti papa jól nyomja a sódert is, meg a zenét és pattogást is, megmozgatja a tömeget, több évtizedes slágereket énekel, melyek igencsak részei lettek a magyar kultúrának. Nem lehet őt kikerülni. Nem volt rossz a koncert, elsőrangú zenészek és énekesnők álltak a közönség elé, csak a hátam és a lábam ne fájt volna annyira a buszon üléstől, no meg a szívem attól, hogy Gergő már nincs a színpadon… De elkanyarodtam. Egy előzenekar kedvéért utaztam külföldre, egykori hazámba, egy fiatal énekesért, aki annál jóval több is… Ő a kitépett gyökereimet képviseli, megtestesíti mindazt, amit kiskoromban útravalóul kaptam, amit még a magyarországi nagyvárosi lét sem tudott teljesen kiirtani belőlem. Megváltoztam, amióta átköltöztünk, de ennek a szép neveltetésnek az emlékei még elevenen élnek bennem, és bármit teszek, mindig élni fognak. Gergőt nem tudom szavakba foglalni, mert amint Kati barátnőm rámutatott, sem szó, sem fénykép, sem videó felvétel nem képes hűen visszaadni a csodálatos, valós, hús-vér embert. Megpróbálhatom, de minek… Készítettem fotókat is… de minek… leginkább azoknak, akik nem lehettek ott, mert a legszebb fényképeket róla az elmém őrzi.
Hogy milyen volt Baricz Gergő legelső, saját zenekarával megszervezett koncertje, melynek során saját dalokat és néhány, a szívének kedves feldolgozást énekelt? Először is, rövid. Túlságosan rövid ahhoz képest, hogy Gergő mekkora erőt és határozottságot mutatott. Másodszor, hangosításilag tökéletlen. Túlságosan tökéletlen ahhoz képest, mennyire jó zene szólt a hangfalakból. De még így is nagyon jól szóltak a dalok, nyersek voltak és őszinték, játékosak és elgondolkodtatóak egyben, kedvesek, emberiek, pörgősek, és időnként súlyosak. Ez a fajta fiatalos, nyers őszinteség nagyon tud ám zúzni, és Gergő ennek a melankolikus zúzásnak a nagy, habár még fiatal mestere. Ő már akkor megérhetett előadónak, amikor a szüleitől tisztességet és szeretetet kapott, amikor megtanították arra, hogyan érdemes emberekkel bánni, hogyan kell szeretni, hogyan kell adni, és mit érdemes megénekelni. Kicsi korában megtanulhatta mindezt, talán a vasárnapi szentmisén, vagy a föld megmunkálása közben. Ezt a fajta tanítást, vagy mondhatnám úgy is, hogy beavatást csak nagyon kevesek kapnak meg ilyen zsenge korban. Gergő megkapta, mert őrá ez nem súlyos teherként nehezedik, hanem nemes feladatként, életcélként. Ő képes arra, hogy mindezt úgy kezelje, ahogyan kell. Tisztában van az értékeivel, ki is áll értük, de nem hagyja, hogy különlegesként hirdessék őt. A mai napig szerény, de amint kiáll a színpadra, minden sejtje zenei rezdüléssé alakul, és ő csak azt teszi, amit a lelke kíván tőle: őszintén adja át azt, amiben hisz, ami számára fontos, és amiért harcolni kész. A gyökereiről beszél, miközben a saját fiatalos énjét is beleénekli dalaiba, és a saját nemzedékének belső vívódásait, álmait és érzéseit adja át lendületes gitárjátékával. Már az X Faktoros dalokat is úgy adta elő, ahogyan senki más nem képes rá, de vasárnap este Csíkszeredán egy új arcát láthattuk Gergőnek. Eddig talán a legigazibbat. Szabályok és kötöttségek nélkül léphetett fel, kezében a szeretett gitárja, körülvéve három zenész kollégával, melyek közül ketten a barátai is. Érett férfinak nem csak a látszatát keltette, hanem az is volt: céltudatos és határozott. Erőtől duzzadó, annak ellenére, hogy három fellépés és több órányi utazás, repülőről repülőre átszállás és autóút, illetve talán egy-két órányi alvás volt a mögötte hagyott 24 órában! Álmai megvalósulásakor válik ilyen határozottá az ember, és Gergőnek most egy nagy álma válik valóra. Végre levetheti a tehetségkutató béklyóit, végre megmutathatja a színpadon fellépő igazi Baricz Gergőt. A zenészt. Az alkotó férfiembert. Azt, aki nem csupán szócső és más dalainak tolmácsa, bármennyire eredeti is legyen… hanem teremtő is. Látszott az arcán, a viselkedésén, a testtartásán, hogy érettebb lett, céltudatosabb, komolyabb. Mindez egyértelmű volt a hangosítás ellenére is. Megmozgatta a tömeget, lehívta őket a lelátókról a küzdőtérre, de sajnos mire belelendült volna mindenki, már vége is volt… Magamhoz sem tértem, máris Gesztiék viccelődtek előttem, ami nem volt baj, mert a maguk műfajában ők verhetetlenek, és ezért minden elismerésem az övé; arról nem beszélve, hogy Geszti és Gergő között kölcsönös tisztelet van, ráadásul mindkettőben megvan az a fajta őrültség és szakmai nemtörődömség, ami a jó előadó jellemzője. A közös produkció alatt mindez nagyon tisztán volt látható. Öröm volt őket nézni. Megjegyezni szeretném, méghozzá a Geszti irányában lehető legtiszteletteljesebb módon, hogy amikor Geszti visszahívta Gergőt a színpadra, fülsiketítő üdvrivalgás hallatszott. A Gringo Starnak nem jutott ilyen elismerés. Fájdalmas lehetett ez az együttes fejének, talán a másodperc egy töredékéig láttam is az arcán. De mivel érett férfi és előadó ő is, tudja kezelni ezt a helyzetet, ugyanakkor pontosan tudta azt is, hogy miért Gergőt kellett meghívnia Erdélybe… nyíltan meg is mondta: „ugye, hogy csak őt hívhattam?” De nem akarom azt sugallni, hogy Gergőt csak azért hívta, mert erdélyi származású… én inkább más irányba spekulálnék, és azt inkább hagyjuk. És van egy harmadik irány is, amit végképp hagyjunk, mert az politikai vonatkozású, és annak most nincs itt helye.
A koncert után két asztalt állítottak fel, mindkét előadó dedikált. Mindkét asztalnál hasonló nagyságú tömeg gyűlt össze, ám az idő elteltével Gergőről Jézus esete jutott eszembe a kenyérrel: a fiú asztalánál egyre nagyobb lett a tömeg, nem és nem akart apadni, úgy gyűltek Gergő köré, mint méhek a virágra. Én, Kati, Judit, Adrienn, Andi és a többiek vártunk, vártunk, vártunk… Nem akartunk tolongani, de figyeltük az eseményeket. Engem fájdalmasan érintett, ahogyan a legtöbben nem csak egy aláírást kértek, hanem közös képet is, egyesek hosszadalmas, bonyolult szöveget barát vagy barátnő részére (egy alkalommal Gergő sem tudta visszafojtani értetlenségét), rajzot, „egy szívet is lécci”… és amint mindez megvolt, leléceltek, mintha abban a pillanatban Gergő meg is szűnt volna létezni a számukra: még ott voltak tőle egy méterre, de már csak a fotóban vagy aláírásban gyönyörködtek, dicsekedtek vele, oda sem figyeltek arra, hogy Gergő szépen elköszön tőlük. Nem tudom mindezt szó nélkül hagyni. Gergő is látja, nem vak és nem ostoba. Érti, hogyan mennek ezek a dolgok. Még tűri, még bírja, még képes a rajongóit őszintén és feltétel nélkül szeretni. Még több energia van benne, mint amennyit fel tudunk emészteni. De ennél többet érdemel. Egy olyan ember, aki ennyire odafigyel ránk, jóval többet érdemel, mint amennyit mi adunk neki. Ne vegye magára senki, aki nem tartozik az önzőn követelőzők csoportjába – de én nagyon szépen kérlek benneteket, hogy figyeljetek oda Gergőre, szóljatok hozzá ember módjára, próbáljatok adni neki, mosolyt, vagy ölelést, vagy ajándékot, de mindenképpen szeretetet. Aki már eleve ezt teszi, az is kérje meg rajongó ismerőseit, hogy legyen minél nagyobb az a szeretetháló! És lehetőleg ne fojtsuk meg szeretetünkkel, de úgy adjunk, hogy neki is jó legyen… de úgy, ahogy nekünk jó! Őt már szinte kérni sem kell, mert ad magától, névre szólóan dedikál, MINDENKINEK, aláírja a nevét és rajzol is hozzá. Hol van az megírva, hogy ez természetes? Hogy ez nekünk JÁR? Ne vegyük természetesnek, ne kényelmesedjünk bele ebbe az állapotba, ne követeljünk tőle többet, mint amennyit adni képes… Utólag belegondolva, már megint semmi értelmeset nem tudtam neki mondani, annál többet érdemelt volna, mint „szenzációsak voltatok”, készültem talán fejben pár mondattal, de azonmód ki is potyogtak, amikor meglátott, felderült az arca, rám köszönt, és odahajolt, hogy megpusziljon. Magától. Őszinte leszek, engem megrendített ez az odafigyelés a részéről, kétszer is megköszönte, hogy elmentem a koncertre, nem vártam tőle ilyesmit. Már a koncerten észrevett, nekem már ez is nagy öröm volt, hiszen tudtam, hogy ez neki is öröm lehet… és tényleg az volt… örült nekem. Aztán még mondott valamit, amitől azóta is sírhatnékom van. Nem érdemlünk ennyi szeretetet, ez a fiú olyan nagyon tud szeretni, és ezt néha olyan természetesnek gondoljuk… Nézzünk magunkba, legyünk nagyon hálásak Gergő csodálatos lelkéért, mert nem sok ilyennel fogunk találkozni az életben.
Este még beültünk egy teára Katival, sebtében gondolatokat cseréltünk… Katit is teljesen elvarázsolta Gergő, mindketten fel voltunk kavarva. Kati egy fantasztikus lány, akinek volt annyi lélekjelenléte egy nagyon szépet mondani Gergőnek.

Aznap éjjel egy pozícióban aludtam: ahogy este letettem a fejem. Másnap építkezés zajaira ébredtem, de ez sem érdekelt. Elkészültem és lementem reggelizni, ami életem egyik legjobb döntése volt, mert a Merkúr szálló sonkás-sajtos omlettjénél jobbat én még életemben nem ettem, és ezt nem elfogultságból mondom. Egészen más volt a tojás és a sajt íze, mint itthon. Nem tudtam magamba fojtani, láttam, hogy szállásadóm örül a dicséretnek. Katival pár percre rá találkoztam, elhatároztuk, hogy felmegyünk Csíksomlyóra. Mivel szűk volt az idő és fájt a lábunk a koncerten ácsorgás miatt, buszra szálltunk és azzal mentünk fel. Csodálatos két és fél órát töltöttünk ott, a nagy csendben csak a szél zúgott, és kettőnk barátságának megpecsételését semmi sem zavarta meg. Sétáltunk, beszélgettünk, fényképeztünk. Nem vagyok vallásos, de engem is megérintett a helynek a szentsége… gyönyörű, békés hely Csíksomlyó, feltölti az embert, megtisztítja a rossz gondolatoktól. Csíksomlyón vágy ébred az emberben. A jóság iránti vágy.
Kati szülei úgy fogadtak engem, mintha a lányuk lettem volna. Olyan ételt raktak elém, amilyet és ahogyan édesanyám készített nekünk egész gyermekkorunkban. Minden ismerős volt, az ízek, a beszélt nyelv, a szavak, a mondatok, a hanghordozás, a mentalitás, a vendégszeretet. Többet is tudnék erről beszélni, de rám tör a sírás, ha csak rájuk gondolok.
Délután már búcsúznom kellett Katitól. Persze megbeszéltük, hogy ez csak a kezdet, és megegyeztünk abban, hogy ilyen csoda nem sokszor esik meg egy ember életében, és persze minduntalan Gergőnél lyukadtunk ki. Hiszen őmiatta jött létre ez a barátság. A busz még nem fordult ki a pályaudvarról, de már peregtek a könnyeim, és peregtek kisebb-nagyobb megszakításokkal hazáig. Szovátán, Korondon, Székelyudvarhelyen, Vásárhelyen át. Az erdélyi csodálatos táj látványától, mely most úgy hiányzik, mint még soha. Gergő puszta létezésének gondolatára. És Katira gondolva. Mindketten hiányoznak, együtt és külön, és hiányzik a csodálatos római katolikus Makovecz tervezésű templom Csíkszeredán, és a rengeteg gyönyörű székely kapu, a zöldellő tisztások, a nagyfényes idő (amit kegyből kaptunk arra a másfél napra, mert előtte és utána is esett!!!), a tiszta levegő. Valami sajog legbelül. Most érzem azt, amit még eddig nem: kiskoromban kitépték a gyökereimet, nem értettem, mi történik, elhoztak egy másik országba, ahova nehezen, de végül képes voltam beilleszkedni, ám soha nem éreztem azt, hogy igazán otthon vagyok… Ez az „otthon vagyok” érzés most tört rám Erdélyben. Óhatatlanul belegondolok: mi lett volna, ha ott maradunk? Ha a körülmények nem kényszerítenek az ideköltözésre? Mennyiben lett volna más az életem? Teljesen más lett volna… nem jobb… nem rosszabb… más… Vajon oda kellett születnem, és akaratomon kívül, de lekanyarodtam sorsom ösvényéről? Talán ezért keresem önmagamat hosszú évek óta, amióta tudatosult bennem, hogy valami nem stimmel? Már késő visszamennem, sorsom megváltozott, az életem ideköt, a barátaim és a munkám és a családom itt van… időnként, sőt, gyakran a szívem is boldog itt. De az elmúlt két nap során elementáris erővel törtek rám olyan érzések, melyeket mindeddig nem ismertem, és melyek mindent megváltoztattak bennem.
Nem tudom megérteni sem, nem hogy megmagyarázni, hogy miért most történik ez. Hogy miért pont Gergő kapcsán jöttek elő ezek a dolgok. De a tény az, hogy Gergő olyat hozott az életembe, amit senki más. És ezért úgy szeretem őt, ahogyan senki mást.