Monthly Archives: July 2012

Miért fogyjunk?

Amióta az eszemet tudom, küzdök a túlsúlyommal. A kapott szeretet mértéke ellenére szeretethiányos kamasz voltam, gimnáziumban pedig elkezdtek rám felkúszni a fölös kilók. Az ember úgy védekezik a nagy gonosz világ ellen, ahogy a tudatalattija súgja neki. Én is a jól bevált módszerhez folyamodtam: ettem, gyarapodtam. Istenem, a finom zsíroskenyér csemegepaprikával, kovászos uborkával vagy lilahagymával…! Ha a délutáni, esti nassolásaim jutnak eszembe, akkor erre asszociálok. Mai napig jóleső érzés tölt el, kellemes emlékként él bennem ez a nagyon egyszerű étek.

Harmincon túl az emlékek még mindig szépek ugyan, de a folyományuk az, hogy tisztességes súlyfölösleget halmoztam fel, ami zavar, és amitől tulajdonképpen tizenöt éve próbálok különféle módszerekkel megszabadulni. Még a fóliázást, zsírleszívást és önhánytatást nem vetettem be (nem is szeretném), de ezeken kívül minden kímélő diéta vagy fogyókúra kipróbálásra került. Némi mozgással megspékelve. read more »

Redemption in Danny Boyle’s “Frankenstein”

When people find out I already saw Danny Boyle’s “Frankenstein” five times, not to mention that this is only a broadcasted movie version of the original live recording, they raise their eyebrows and ask me, ‘Is it that good?!’. My answer to them is: Yes, it is that good. Then again, there are probably better stories, better actors, better stage plays, better directions. I’m not saying this is the Most Successful Play in the Universe. But it speaks to me. And I will watch it again, twice, later on this summer.

It spoke to me already when I was reading C. G. Jung’s “Answer to Job”, a highly controversial treaty on God’s complex character in the light of how He treats Job. Some thoughts stayed with me and reverberated off the emotional network of “Frankenstein”. I am not ashamed to say I shed tears when I first saw the play. Not because of the brilliant acting of both Benedict Cumberbatch and Jonny Lee Miller, which is undoubtedly one of the highlights of the production, but because there are several moments in the play that resonated with me. When the Creature thinks Frankenstein is dead, he cries, he feels lost, he says, ‘don’t leave me alone… can I die? what will it be like?… if you go, I will go, too’. I have been there. Oh, that harrowing, terrible, empty feeling… when there is nothing to wake up for. Nothing to continue for. The tears shed for the Creature were tears shed for myself, too. ‘The only thing I wanted was your love… I would have loved you so much’, he says, and kisses the temple of the unconscious Frankenstein. No human heart can stay unmoved… ‘My poor Creator’, he adds, heart-broken. He knows what Victor and the audience knew a while back: the Creature has surpassed the Creator. This is the fate of parents and children, this is how the world evolves. But the Creature has surpassed his Creator in a very important way: he has learnt how to love, he, the one put together from dead tissue, he, the one without a name, he, the one who never got to hold a woman in his arms – while Victor, the scientific genius, remained unable to love, because all his life he considered science and progress to be more important than being close to people. read more »

Íróklub I: “Idegenek, barátok…”

Nemrég játékos írásgyakorlatot javasoltam egy nagyon rég megalapított internetes fórum néhány tagjának, akik történetesen közel is állnak a szívemhez. Mivel szeretünk írogatni, ki így, ki úgy, ki ezért, ki azért, gondoltam, havonta vagy kéthetente egy-egy adott (általunk javasolt, választott) témára mindenki írjon valamit. Prózát, elmélkedést, verset, bármit. Sem terjedelmi, sem stílusbeli, sem más megkötés nincs. A lényeg csupán annyi, hogy ami a téma hatására szavakba akar szökellni, az szülessen meg. Jó írásgyakorlat, jó játék, ezáltal gondolatokat osztunk meg a többiekkel, olvasói visszajelzést is kapunk, illetve saját magunk számára is megfogalmazunk olyasmit, amit talán eddig nem – hiszen az írás: terápia, önismereti kurzus.

Az első témát Betti vetette fel: “Minden idegennek esélyt kell adni arra, hogy a legjobb barátunk lehessen!”

IDEGENEK, BARÁTOK…

A barátság fura dolog. Összerezdül két lélek, két ember kötődni kezd egymáshoz. Azt szokták mondani, a családunkat nem mi választjuk, de a barátainkat igen. Az utóbbi kijelentés egyrészt azt jelzi, hogy a barátság erős kötelék: néha erősebb kötődést érzünk egy barát iránt, mint a családtagjaink iránt. read more »

Álmok, kimondva

A guruk szerint csak ki kell mondanunk, amit szeretnénk, hangosan, magabiztosan, híve abban, hogy az megvalósul akaratunk erejéből fakadóan. Ebben, azt hiszem, még mindig hiszek. Hiszek, mert megérzéseim továbbra is vannak, a gondolati síkon való kommunikálás továbbra is működik köztünk, emberek között, gyakorlati tapasztalatom van, nem is kevés. Hogy megrendelésre kapunk-e dolgokat… nem tudom… valahogy sosem hittem magamban eléggé, sem kiskoromban, sem azután, amikor már dícsérettel halmozott el a környezetem ezért vagy azért. Lehet, ez volt a baj.

Leírok néhány dolgot, amit szeretnék. Nem mindent írok le, mert van, amit még magamnak sem merek megfogalmazni… read more »

Egy békés reggel

Ma reggel egy kis beteg rigó a kezemben halt meg.

Amikor már láttam, hogy a végét járja, kiemeltem a kartondobozából, amibe előzőleg beletettük magvak és víz társaságában, és kimentem vele az irodánk elé. Nagy parkos terület vesz körül minket, hatamas fák, bokrok, az ablakomon keresztül gyönyörű zöld lombozatra nézek, amerre ellátni. Szinte mindig hallani a szél párbeszédét a levelekkel. Gyönyörűen sütött a nap is, leültem a lépcsőre, tartottam a kis tollas jószágot a kezemben, simogattam, igyekeztem gyógyító, szeretetteljes energiákat átadni neki. Egész kis teste megfeszült, fejét hátra-hátravetette, csőre néma kiáltásra nyílt. Érzésekkel, rég feledett ösztönökkel kommunikáltam vele, azt hiszem. Remélem, érezte, hogy segíteni akartam neki. A Nap és a szeretetem melegében adta át lelkét az örökkévalóságnak.

Mulccsal borított avaros földbe temettem, egy bokor tövébe. Száraz leveleket szórtam a sírhantjára, és elszáradt nyírfa ágból kis keresztet csináltam neki.

Jó utat, kis barátom.

Ars poetica, avagy emlékeztető magamnak

Telnek az évek, peregnek az idő homokszemcséi, változom, jönnek-mennek-maradnak az emberek az életemben. A világ maga egy nagy forgatag, amiben én, mint mindenki más, falevél vagyok. Semmi sem állandó, biztos pont nincs, hinni már szinte semmiben sem tudok. Talán csupán az emberi jóságban és akaratban. Még. Vannak pillanatok, amikor semminek sincs értelme, és nem a kilátástalanság vagy nehézségek miatt, hanem mert nem látom a végcélt. Volt valami, valamikor, de azt hiszem csak szánalmas gyengeségem és gyávaságom vitt rá, hogy higgyek. Erre rádöbbenni persze nem volt könnyű, még mindig az elfogadás előtt vagyok… read more »

Lélekről a testet

Éjjel fél kettőkor még birkákat számoltam. Nehéz ilyenkor elaludni. Tapasztalatból tudtam azonban, hogy ha nem adok a testemnek és lelkemnek kellő pihenési időt, képtelen leszek a következő napot tiszta fejjel átvészelni. (A sors úgy hozta, hogy ma este is nagyon szép, körülményeit és műfaját tekintve teljesen más élményben lesz részem. Előtte baráti találkozó, majd két óra orosz tanfolyamon…) Így alvásra kényszerítettem magam, de reggel hétre állítottam az ébresztőt, hogy még a nap korai frissességében megpróbáljam összeszedni a gondolataimat az öt (!!!) órán át tartó piknikről, melyet a csodálatos Kopaszi-gáton szervezett meg nekünk nem más, mint Baricz Gergő maga. read more »