Monthly Archives: January 2013

Rájöttem

…Arra, hogy a legkisebb dolgok képesek a legnagyobb boldogságot hordozni magukban.

…Arra is, hogy mindig többre vagyunk képesek, mint amennyire képesnek gondoljuk magunkat.

…És arra, amit egy bizonyos koron túl mindenk tud, vagy sejt, vagy érez – hogy nincs biztos pont az életünkben. Senki és semmi sem állandó. Még Isten sem.

…Még arra is, hogy időnként a lélek fellázad, szétfeszíti a rácsokat, fityiszt mutat a határoknak, szabályoknak, elvárásoknak, és csak elkezd szárnyalni… ezek azok a pillanatok, amikor minden és mindenki egy, és amikor minden a helyén van. Még mi magunk is. Ezért hát lázadjunk és törjünk ki, adjuk át magunkat annak, amitől szárnyra kapunk, és éljük meg ezeket a rövid életű pillanatokat… nem fogjuk tudni megőrizni őket, és visszamenni oda, ahol nagyon jó volt, nem lehet… de ha nyitott szívvel és szemmel járunk, talán megadatnak ezek a pillanatok. Nekem, és neked is.

…Továbbá arra, hogy a legártalmatlanabb emlék is tüske, vagy örömforrás lesz az idő múlásával. Kapaszkodunk, nem eresztjük, nem merjük elereszteni, mert ha a múlt nincs, akkor hol vagyunk mi? Honnan jövünk? Merre tartunk?

…És arra, hogy akkor marad fenn valami, ha ápoljuk, ha energiát fektetünk bele, ha áldozatot hozunk érte. És ha jól tettük dolgunkat és fennmaradt, akkor is nagyon sok változással fogunk szembenézni.

…És arra is, hogy akinek valaha szerepe volt az életünkben, mindig velünk lesz. Akkor is, ha elengedtük. Egyszer, kétszer, sokszor. Miért félünk hát elengedni…?

…és nem utolsósorban arra, hogy makacs, önző, türelmetlen, felfuvalkodott, gyáva, gyenge, birtokló, kevély, versengő, gyarló anyagból lettünk megalkotva. Ezért minden nap meg kell tudnunk bocsátani másoknak, de elsősorban saját magunknak is… mert ha nem, valós és képzelt bűneink mások valós és képzelt bűneivel együtt maguk alá temetik törékeny világunk fénylő öntudatát, és elnyel minket a sötétség.

Equus

Az új évnek még csak hat napja telt el, amikor ismét elementáris erővel tépett bele a lelkembe valami, valaki, fontos is, hogy ki, meg nem is, az üzenet sokkal fontosabb, de a helyzet, a körülmények, azoknak is szerepük volt… Emlékszem, felfigyeltem a darabra a bemutató idején. Talán Alföldi neve miatt, talán a ló jelenléte miatt, vagy a cím miatt. Emlékeztem arra, hogy fontos színdarabról van szó, sikeres és összetett drámáról. Kisvártatva Klári szólt: nem nézzük meg az Equust? Ezek azok a bizonyos véletlenek… Megnéztük. Kiütéssel győzött fölöttünk, eldöntöttük, hogy még. Valamikor, de még.

Kati pár napra jött, programokat kerestem, a Tháliát néztem utoljára, nem tudom, miért. Equus. Már láttam. Elhalványult már az emlék. Nem szólított, de tudtam, hogy minőségi darab, érdemes látnia neki is, én meg… én meg áldozatot hozok. Akkor is, ha nem szólít.

Mintha minden emlékemet kitörölte volna a tudatom. Mintha szándékosan tisztára mosta volna elmémet és szívemet, hogy most ismét úgy nyilalljon belém az érzés, mint első alkalommal.

A ruhatárnál valaki fanyalgott az előadás után. Sosem fogom megérteni, min fanyalogtak, de lássuk be, ezer dologtól függ, mikor mi lesz A MIÉNK. Egy óráig, egy értékes pillanatig, amíg megértjük. Amit évek óta nem, és amit azelőtt, évtizedekig nem. Ami végigkísért bennünket életben és halálban. Banális dolog, ami mégis zavaros volt. Egyetlen mondat, pillantás vagy illat elég. És világosság gyúlik.

A politikai helyzet és az én személyes helyem az életben összefonódott most, bármennyire is furcsa ezt leírnom. Mert ha Alföldit nem most távolítják el az igazgatói helyéről, talán nem úgy játszott volna, ő, és Donáth, aki a taps alatt sírt, nem látott nem hallott, és a többiek, és talán ha nem Kati ül mellettem, és ha a lelkem nem lett volna úgy kihegyezve, megélesítve, talán. Talán nem is lett volna annyira. De így annyira!!!

Megértés után pedig az ihlet édes forrása csobbant, hallottam, ízleltem, szomjamat csillapította. Feszülök, ordítok belül, csodát élek meg, pedig csak két ember találkozása, de mi lehet gyönyörűbb és izgalmasabb annál, mint az emberi kapcsolatok kusza rengetegje, az érzelmek vad szőttese? Sosem érdekelt semmi más… mindig erről akartam írni, egyre és egyre jobban.

Csodálatos évkezdés. Szédelgek, hálás vagyok. Kerestem, könyörögtem, és kaptam.