Rájöttem

…Arra, hogy a legkisebb dolgok képesek a legnagyobb boldogságot hordozni magukban.

…Arra is, hogy mindig többre vagyunk képesek, mint amennyire képesnek gondoljuk magunkat.

…És arra, amit egy bizonyos koron túl mindenk tud, vagy sejt, vagy érez – hogy nincs biztos pont az életünkben. Senki és semmi sem állandó. Még Isten sem.

…Még arra is, hogy időnként a lélek fellázad, szétfeszíti a rácsokat, fityiszt mutat a határoknak, szabályoknak, elvárásoknak, és csak elkezd szárnyalni… ezek azok a pillanatok, amikor minden és mindenki egy, és amikor minden a helyén van. Még mi magunk is. Ezért hát lázadjunk és törjünk ki, adjuk át magunkat annak, amitől szárnyra kapunk, és éljük meg ezeket a rövid életű pillanatokat… nem fogjuk tudni megőrizni őket, és visszamenni oda, ahol nagyon jó volt, nem lehet… de ha nyitott szívvel és szemmel járunk, talán megadatnak ezek a pillanatok. Nekem, és neked is.

…Továbbá arra, hogy a legártalmatlanabb emlék is tüske, vagy örömforrás lesz az idő múlásával. Kapaszkodunk, nem eresztjük, nem merjük elereszteni, mert ha a múlt nincs, akkor hol vagyunk mi? Honnan jövünk? Merre tartunk?

…És arra, hogy akkor marad fenn valami, ha ápoljuk, ha energiát fektetünk bele, ha áldozatot hozunk érte. És ha jól tettük dolgunkat és fennmaradt, akkor is nagyon sok változással fogunk szembenézni.

…És arra is, hogy akinek valaha szerepe volt az életünkben, mindig velünk lesz. Akkor is, ha elengedtük. Egyszer, kétszer, sokszor. Miért félünk hát elengedni…?

…és nem utolsósorban arra, hogy makacs, önző, türelmetlen, felfuvalkodott, gyáva, gyenge, birtokló, kevély, versengő, gyarló anyagból lettünk megalkotva. Ezért minden nap meg kell tudnunk bocsátani másoknak, de elsősorban saját magunknak is… mert ha nem, valós és képzelt bűneink mások valós és képzelt bűneivel együtt maguk alá temetik törékeny világunk fénylő öntudatát, és elnyel minket a sötétség.