Az írásról

writing1 “De te csak írjál, két kézzel, pazarolva. Ne hallgass reájuk, ízlésükre, tanácsaikra, divatjaikra, parancsszavaikra. Bízd reájuk, hogy vitatkozzanak, meghatározzanak – te csak írjál két kézzel, s adj oda mindent, ne törődj semmi mással. Ne sajnáld a mondattól azt a fél órát, vagy fél napot, ami kell hozzá, hogy egész, igaz, helyénvaló, gazdag s ugyanakkor könyörtelen, mértéktartó és valóságos legyen. Ne sajnáld könyvedtől azt a tíz, vagy húsz évet, ami kell hozzá, hogy az inkubációs idő leteljen, s egy napon, csakugyan írjad, mert nem tudsz többé kitérni előle. Ne sajnáld életed – mit ér, ha nem az írásnak adsz oda mindent, egészséget és boldogságot, mit ér egy vagy száz év múlva, hogy boldog, vagy beteg voltál, ha nem végezted el dolgodat, nem teljesítetted kötelességedet? Mindent adj oda, hallod! – s két kézzel adjad, pazarolva, fenntartás nélkül. Mi lesz akkor, ha mindent odaadtál? Semmi. Csak így lesz jó, mert ez volt a dolgod.” (Márai Sándor Két kézzel)

“Az író ne reméljen a világtól semmit. Minden, amit a világ adhat – pénz, vagyon,elismerés, érdemrend, társadalmi kitüntetés –, visszahat munkájára, lelki egyensúlyára, műve erkölcsi erejére. Az író ne akarjon társadalmi tekintély lenni; pontosan annyit veszít műve erkölcsi súlyából, amilyen mértékben emelkedik a társadalmi megbecsülésben. Az írónak nem lehet semmiféle címe, sem rangja; egyetlen címe, rangja lehet csak, a neve. S egyetlen vagyona a világban, a műve. S ne gyűjtsön pénzt, sem ingó és ingatlan értéktárgyakat; szervezze meg úgy életét, hogy munkájában mentől szabadabb legyen, hogy ne kelljen írnia egyetlen sort sem, amihez nincsen kedve, s csak olyan fizetséget fogadjon el, melyet legjobb hite szerint, megalkuvás, társadalmi vagy divatos szempontokra való tekintet nélkül írott munkája ellenértékének tekinthet. S ne törődjön vele, „tetszik-e”, vagy sem, amit ír – s ne törődjön vele, mi lesz munkájával életében és holta után. Az író maradjon szegény. S ha néha lapáttal szórják utána az aranyat, legyen ereje elfordulni a sikertől. S ha mohó kézzel tűznek mellére ordókat, utasítsa el félkézzel a tolakodókat. Soha ne politizáljon; mindig ítéljen; s természetesen először és legszigorúbban önmaga felett ítéljen. Máskülönben nincsen joga írónak nevezni magát.” (Márai Sándor Az írókról és a világról)

4 Comments

  1. Anita
    Posted November 14, 2013 at 7:02 am | Permalink

    Nagyon nagy igazságok; jó, hogy olvastad őket, örülök. :) *ölel*
    Márai hihetetlenül bölcs. És érzed, hogy igaza van, ugye? Persze, hiszen azért hoztad ezt a két idézetet. :)
    Emlékszel a könyvre, amit kölcsönadtál? Az fölött én csak ültem, és folyton merengtem. Aztán utána még hónapokig voltam tőle kótyagos. Asszem, elő fogom venni a többi művét is.

  2. Posted November 16, 2013 at 6:40 pm | Permalink

    Nagyon szépen ír, és mindenképpen a szívünket érinti, nem az eszünket… ezért szeretjük olvasni.
    Én még csak azt az egyet olvastam, és még a “Csutora” van meg.

  3. g.
    Posted November 17, 2013 at 3:05 am | Permalink

    nagyon szep… olyan mint a friss hegyi levego egy gyonyoru naplementes csucson: melyet kell lelegezni belole, lassan le a tudoig hogy minden sejted atjarja es lassan es gyengeden a vilagnak vissza… :)
    *hugs* g.x

  4. Posted November 17, 2013 at 11:03 am | Permalink

    ahogy mondod, G… :-*

Post a Comment

Your email is never published nor shared. Required fields are marked *

*
*