Category Archives: Személyes

Porszem

Már akkor sejtettem, hogy ki fog merülni szegény, amikor láttam, hogy majdnem egy hónappal meghoszabbították a turnéját. Hét hónap koncertezés. A tizenkettőből. Mindeközben rengeteg kisebb fellépés, kötelező pofavizit, a szokásos, ami “elvárható” egy fiatal énekes sztártól. Ha nem lenne ott a családja, a kedves, normális felfogású, szerető szülei, és az öccse, meg a valószínűleg nagyon jó barátai, már régen elveszett ember lenne. Ekkora siker ilyen kis idő leforgása alatt bárkit tönkretesz, az alkohol és kábítószer mámor-menedékébe taszít. Az ilyen mértékű rajongást, ami őt most körülveszi az Államokban (és lassan máshol is) épkézláb ember legyen, aki képes feldolgozni sérülés nélkül. Imádják, szeretik, egyre többet várnak tőle, követik, donganak körülötte, hiszen tehetsége és rendkívüli közvetlensége miatt ellenállhatatlan. Mindig kedves, mindig van egy jó szava mindenkihez, viccelődik, és nem szállt el magától. Egyelőre nem. Valószínűleg nem is fog már, mert biztos alapokat kapott Jack-től és Lindy-től, és most naponta áldhatja a fennvalót, hogy ilyen szülők gyermeke lehet! Csakhogy…

Még nincs május, és már fáradt… látni a képeken, és tegnap az American Idol-ban (az amerikai Megasztár) azt mondják, érces volt a hangja. Hát hogy is képzelték, hogy képes végicsinálni hét hónapnyi koncertezést, ilyen beleéléssel, szenvedéllyel? Ha pedig visszavesz, akkor azt mondják majd, már nem is érdekli az éneklés. Tudtam én, hogy jobb lett volna megmaradnia angyalnak… de az angyalok a földre vágynak, emberek karjaiba. Leszállt közénk, a fájdalom és gyönyör világába, és ki tudja, mi lesz vele itt? Ha nem tudnak rá eléggé vigyázni? Olyan kevés ideje van itt, ugye nem lehet, hogy… ugye nem?!

Enigma dala, a The return to innocence (Vissza az ártatlansághoz) megy éppen most a rádióban. Miért pont ez? Miért pont most? Ki üzen és mit? Miért nekem? Hisz nem tehetek semmit. Semmit.

josh_3_sm.jpg

Boldogság…?

Az egyik internetes fórumon olvasgattam ma, hogy ki merre for utazni hamarosan… London, Törökország, Tibet… És vártam a szokásos érzést, ami ilyenkor el szokott fogni: Istenem, milyen jó nekik, mennek világot látni, egy ismeretlen helyre…! Ám ez az érzés most egyáltalán nem él bennem; átgondoltam, mely országokba, helyekre szerettem volna mindig is eljutni, vagyis, felsorakoztattam kedvenc célpontjaimat: Kanada, Toszkána, Skócia, Írország, Montana állam, USA, Szentpétervár… read more »

Avatar

Been needing this for some time now. I look quite pretty, I must say 😀
Jó régóta kellett már egy avatar… tök szép vagyok itt 😀

avatar_me.jpg

Pizza, románc, Voice of America

Eddigi életem során összesen három pizzát sütöttem. A harmadikat nemrég, pár hónapja, tisztességes lett a tésztája is, a feltét is. A másodikat sok-sok évvel ezelőtt; annak a tésztája “szalonnásra” sikeredett, a feltét volt csak ehető, azt le is kapartuk a barátnőmmel, és elfogyasztottuk. Az első… az első azt hiszem, ha jól számolok utána, nyolc éve sült ki a Práter utcai sütőnkben, egy augusztusni forró napon. (Kis adalék: az erdélyi nyaralásunkat, melyen résztvett két bátyám és a két feleség is, ehhez az egy naphoz kellett igazítani; ragaszkodtam hozzá, hogy aznap otthon lehessek. Már nem emlékszem, mi volt ennyire égetően sürgős, hiszen születésnap nem lehetett, se enyém, se övé, névnap sem, valami a műsorral lehetett kapcsolatban…) Csinos, virágmintás kétrészes ruhát vettem fel, térdig érő szoknyával (kb akkor volt rajtam utoljára ilyen szoknya), spagettipántos felsővel, mindehhez vajszínű nyári kalapot (kalapot is utoljára akkor vettem fel, de talán az volt az első alkalom is- méghozzá a sógornőm esküvői kalapját- bizony). Előzőleg kértem a Pizza Hut-osoktól egy pizza-dobozt, azt kifestettem, kidekoráltam. És a gőzölgő pizzával elmentem a Bródy Sándor utcába, ahol leadtam a dobozt a portánál, azzal, hogy adja át egy bizonyos személynek, aki az épületben dolgozott aznap este is, mint minden szerdán. Jelzem, az illető személy elmondásai alapján a pizza tökéletes lett. Ez volt hát életem első és talán utolsó igazán jól sikerült pizzája. read more »

Régi…

Hihi. Kb öt éve voltunk ilyenek…

Hon, do you remember…? *smile and a kiss*

twoasoneb.jpg

Valami más… (?)

Öhm. Ideje lenne így a február 18-ai Josh utáni időszámítás tényével együtt is VÉGRE MÁSRÓL IS ÍRNI EBBE A NYOMORULT BLOGBA! Hiszen a hétvégén láttam Frenák Pál Fiúk (Les hommes cachés- A rejtőzködő férfiak– mennyivel többet mond így…) című fantasztikus táncelőadását, immár harmadszorra, és elvarázsolt, immár harmadszorra; voltam az állatkertben, évek óta először, és különös melankólia fogott el egy lány-gorillát nézegetve az üvegen keresztül- a keze olyan volt, mint az enyém, csak nagyobb, sötétebb, és durvább… ott először éreztem valami furcsa kötődést, láthatatlan köteléket az ember és az elődje (?) között, ami egymás felé húzott minket… találkoztam Katámmal is, és a fórumos lányokkal… tegnap láttam a Mások élete című csodálatos filmet, ami letaglózott és kitépte a lelkem… a fórumon összeakadtam egy érdekes figurával, mondhatni, fehér holló a srác (igen Milán, te vagy az!), olyan jó váratlanul értelmes emberekre bukkanni és szót érteni velük (van úgy, hogy egyedül érezzük magunkat, de nagyon, aztán kiderül, hogy nem is, mert mindig van valaki, aki helyrebillentse a lelkivilágunkat)… read more »

Vegyeske

Nem szeretem, ha éppen két dimenzió között lebegek; vagy legyek a béka segge alatt, vagy a hetedik mennyországban. Most éppen valahol félúton, a nyamvadt nihil környékén leledzem, na, annyira azért nem rossz a helyzet, szóval nem kell félni, de nem érzek úgy, ahogy szeretem, ha érzek. (Értelmes is vagyok, ha akarok, mi?) read more »

Zizzzzz

Lebegés van. Bőgés minden előzmény nélkül. Percekig, aztán amnézia. MI VAN?! Mi folyik a lefolyóba? Megzizzentem? Megint? Mikor lesz ennek vége? Mikor leszek képes megnézni valamit, azt mondani rá, hogy “klassz volt” aztán pá? Finito? Basta? De jó lenne normálisnak lenni, hej! Ehelyett a monitorra tapadok, és olvasgatok egy sík ismeretlenről. Hullára nem hat meg éppen most ebben a pillanatban, de ha meghallom énekelni, facsarodok mint egy citromos csók. Hát mi ez már megint? Békességet, csendet, nyugit akarok! Nem vihart és szélvészt, és legalább egy kicsit kisebb intenzitással, ha kérhetném, az új érzéseket bekapcsolni odafönt, hallja-e, Isten úr? Egy sima eufóriának már tudnék örülni. Annak is, ha nem toccsannék a képernyőre, és nem lenne ínhüvelygyulladásom a sok photoshopolástól. Ja, és kéretik a perverzitás határait súroló agyszüleményeket visszatartani másnak. Muszáj teletömködni a fejem olyannal, ami más, normálisabb egyedeket minimum röhögésre, és legrosszabb esetben a velem való kapcsolattartás beszüntetésére késztet? Magyarázatot követelek mindezekért. És unom már, hogy a mobilom akkor csörög, ha a kezembe veszem. Lesznek szívesek leszállni rólam odafönt!!!

Azért sem változunk…

Jaj dehogynem.

Teljesen fel vagyok most kavarva- én nem ezt láttam benne- lehet, hogy megváltozott- lehet, hogy nem képes ellenállni a kísértésnek- basszameg, ki lenne képes, amikor nők százezrei omlanak a lábai elé- megértem, meg én, az ember, a férfit megértem- de gyászolom azt a félénk, szerény, félszeg srácot, aki mozdulatlanul zengette tele a nézőteret, aki a hangját tette a középpontba, és nem saját magát. A hangját kapta, adták neki, céllal adták, és nem önös érdekek kielégítéséért, nem azért, hogy becsapja a nézőket, fogja a kezüket és azt hazudja nekik tíz másodpercen át, hogy fontosak neki. Ezer százalék, hogy ha az én kezemet fogná, elvinne a mentő- de ez nem az a fiú, akibe beleszerettem. Ez az ember túlnőtte a hangját, és alárendelte azt, illetve a közönséget is, saját magának; imádja, hogy imádják. És közben a lényeget veszíti szem elől. read more »

Vidámka*

*plagizálok, Katám találta ki, de megtetszett 😉

Szóval, vidámka. 🙂 Egy hete ilyenkor átbőgtem a teljes napot, úgy éreztem, vége a világnak. Talán vége is, egy kicsit. De még itt vagyok, és mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta.

Visszafizette az ebay-es eladó a pénzt arra a lemezre, amiről kiderült, hogy nem a nekem kellő változat, rendes volt.

Itt a tavasz, érzem a levegőben, ragyog, illatozik, kacag, kecsegtet. Napfény nélkül halott lennék, szó szerint, nekem lételemem a fény, a melegség, a derűlátás. Érzem, tele az élet lehetőségekkel- erről szól a tavasz, nem? read more »

Vincent…

Dear Theo,

You were right. It’s so good to be home. To live in peace for a time. Once again, thanks to you, life seems precious to me. Something to be valued and loved. Once again I’m working. You know how for years, whenever I saw anything that moved me, I felt the need to draw it. To get it down on paper, no matter how crudely. Now, for the first time, I’ve begun to wonder, could this be the way for me? A man or a woman at work. Some furrows in a plowed field. A bit of sand, sea, or sky. These are subjects so difficult, and at the same time, so beautiful that it’s worth spending one’s whole life trying to capture the poetry that’s hidden in them.

How many times have I had the same feeling? Seeing a crumpled face, or a lonely glance, or a happy embrace, a beautiful scenery, a breathtakingly brave little flower amidst the cement-jungle. I keep having the feeling that I need to write these down, I have to, and when I don’t succeed, I feel depressed and useless. Hell, do I want to raise myself to the genius of Vincent Van Gogh? No, no. I know my place in this world, and it is not anywhere near this lonely character. But I find it terribly sad and wonderful that he had the same thoughts as I.

Just as he, I want to be useful. But I don’t know how.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Drága Theo, igazad volt. Nagyon jó itthon lenni. Békében élni egy darabig. Az élet, hála neked, ismét értékes lett számomra. Értékelem és szeretem. Ismét dolgozom. Tudod, hogy évekig, ha megláttam valamit, ami megérintett, a szükségét éreztem, hogy lefessem. Hogy papírra vessem, bármilyen durva vonásokkal. Most először kérdezem meg magamtól, vajon ez a nekem kijelölt út? Egy munkás vagy munkásasszony. Egy lyuk a lekaszált mezőn. Egy kevéske homok, tenger, vagy égbolt. Ezek olyan nehéz témák, és mégis oly csodálatosak, hogy megéri egy életen át próbálkozni azzal, hogy megtaláljuk a bennük rejlő költészetet.

Úristen, hányszor éltem meg ezt az érzést? Hgy muszáj leírnom valamit, különben megbolondulok. Egy-egy szomorú arcot, vagy szenvedő pillantást, vagy boldog ölelést. Festői tájakat, aprócska szépségeket, melyek naponta körülvesznek bennünket. Persze, legtöbbször tök fölöslegesen próbálkozom, mert csak elszúrom saját magamnak is az élményt, és ilyenkor magamba zuhanok és fölöslegesnek érzem magam. Ó, eszemben sincs a Vincent Van Gogh nev zsenihez hasonlítani magam: tudom, hol a helyem a világban, és a közelében sem vagyok ennek a magányos és szomorú alaknak. De ijesztőnek és egyben csodálatosnak találom, hogy ő is megélte ugyanazt, amit én.

A Nap szerelmese című amerikai filmet fordítom, és egyre közelebb érzem magamhoz ezt a Vincent nevű ürgét. A hónap végére pedig az ő leveleiből felolvasott szöveget kaptam, egy dokumentumfilmet, ami előre látom, gyönyörű lesz. És pont tegnap hallottam azt a csodálatosan szép dalt, aminek a szövege könnyekig hatott, róla.

Ahogy ő is, én is hasznos akarok lenni. De nem tudom, hogyan.

Angyal a karjaimban

Le vagyok bénulva most, pedig majdnem telihold van, és itt motoszkál egy jó sztori a fejemben- nem jönnek a szavak, persze, ennek az is lehet az oka, hogy hosszú évek óta leszek egyedül hosszabb időre. De már beszéltem vele, és minden rendben, és tele vagyok tervekkel, meg tennivalókkal, nem is lesz annyi időm, amennyire szükségem lenne minderre. Fáj a távolság, de mindez olyan relatív. Mi az, hogy közel, és távol?

Adva van két gyönyörűséges férfi, akik az én beteg fejemben egymásra találnak, hogy milyen formában, azt még nem sikerült eldöntenem. Írnám, hiszen ez máskor annyira adja magát: ilyenkor ömlenek belőlem a szavak. Általában, de most megint nem. read more »

Lebegj!

Miért nem tudom megfogalmazni, amit érzek? Gyatra próbálkozás minden, amit szavakba öntök, pedig volt idő (előfordul még időnként), amikor meg voltam győződve arról, hogy nekem írnom kell. Őszinte csodálattal tudok lenni mindenki iránt, aki képes úgy leírni valamit, hogy beleborzongok, és most nem leírásokra gondolok, mert azon a területen kivételesen elfogadhatónak tartom magam- nem, a lényegről beszélek. Az örök igazságokról. Amik életünk alappillérei, amik soha meg nem válaszolható kérdsések alapján ötlenek a fejünkbe. Amik kapcsán úgy érezzük, magasabb rendűek vagyunk az állatoknál. read more »

Félek

Hát, tekintve, hogy pár éjszakája álmodtam egy rémeset (nem emlékszem rá), és utána sokáig nem tudtam elaludni, mert rettegtem a fehér falaktól, amiket megvilágított a hold, rettegtem felkapcsolni a lámpát, mert akkor a szembelévő tükörbe kellett volna néznem, a párom kiment a mosdóba, és féltem az ajtó felé nézni, mert a sötét folyosó látszott mögötte, aztán féltem a mellettem alvó páromra nézni, mert szemvédővel alszik (őt a fény zavarja reggel) és olyan volt, mintha kivájták volna a szemeit- ma pedig sétálni mentünk, este, sötét volt, féltem a fák árnyékaitól, a tenger hullámaitól, mert nem láttam, csak hallottam őket, a távoli emberi alakoktól, a hangoktól, a francba, mindentől féltem- szóval ideje kimondanom, hogy félek a sötétségtől. read more »

Most először…

A fülem sajog már a fejhallgató nyomásától, hajnali 3 is elmúlt, le kéne feküdnöm.

Csakhogy most először érzem a halálraítéltek utolsó perceinek keserű könyörgését- csak még néhány perc- csak néhány pillanatot még- nem élet, ha nem hallhatom, ha ki kell kapcsolnom- csodálatosak az életben az első alkalmak- az első csók- az első tudattalan könnycsepp- az első szerelem- az első ellenség- az első sikerélmény- az első megsemmisítő, katartikus, boldogtalan-boldog melankólikus bánatözön- az első őszinte könyörgés-

Hamarosan szintén könyörögni fogok, szintén az utolsó percekért, pillanatokért- bezzeg ilyenkor hogy repül az idő! Átéltem már- ellenségemnek sem kívánom- az ember annyira vágyik a másik után, hogy a távolság ellenére arra ébred, a társa mellette fekszik, és öleli, és melegíti, némán szereti, és amikor a hitetlenség megtöri a varázst, a hús-vér ölelésből szellem-test lesz, lassan eltűnik, emlék marad, sajgó, kínzó emlék, mert annyira valósnak érezzük, annyira akarjuk, hogy odavarázsoljuk, mert még erre is képesek vagyunk. Mindenre és bármire- a halálból visszahozzuk a szeretteinket, a múltból jelent csinálunk, meglátjuk a jövőt, megtanulunk szeretni. Nagy nehezen.

Azt sem tudom, kinek köszönjem ezt- de köszönöm, köszönöm!

Titkok!

Kata felvilagositott, hogy Tungz mit is ertett azalatt, hogy folytassam. A titkok feltarasat, azt! En balga, aszittem, a novellaimat! 😀

Tehat, akkor az ot titkom. *dobperges* read more »

Csütörtök

Katócám, ezt külön neked, az imént majdnem felhívtalak, de nincs pofám Maarit telefonjáról…

Hol jártunk? Délelőtt sehol, vagyis, kimentünk sétálni a tengerpartra, mentünk volna, de a szél majdnem lerepítette a fejünket, iszonyú hideg volt… utána főztem egy zöldséglevest, mert már igényeltem a levest, utána megnéztem a Féktelenül 2 végét (Keanu Reeves nélkül jó sz*r volt, bár Jason Patric is jó pasi…), utána elautóztunk egy outlet-parkba, ahol márkás cuccok vannak leértékelve, találtunk Vilinek egy isteni félkabátot, a legtutibb, amit eddig neki láttam, sportos, elegáns, visszafogott, divatos, fiatalos, mégis klasszikus, isteni. Maarit fizette, mint nagyjából mindent, amióta itt vagyunk. Mikor fogom tudni neki mindezt visszaadni…? Várom már az időt, amikor a saját pénzemből vehetek én másnak mindenfélét… read more »

Furcsa játékok

A kedvenc fish and chips étkezdénkben, a Papas-ban ültünk (Folkestone-ban található, Anglia legtutibb fish and chips helye, abszolút übertuti, tényleg!), és beszélgettünk. Párom, szokásához híven, mesélt néhány újdonságról, hírről a nagyvilágból, amiket naponta elolvas, számára nem tudok újat mondani, néha kissé idegesítő a dolog… szóval, elmesélte, hogy Ausztriában egy házaspár kettészakadása után a bíróság, az apa tiltakozásai és azon ismételt kijelentései ellen, miszerint az anya mentálisan instabil, a gyermekek kizárólagos felügyeleti jogát a fentemlített anyának ítélte. read more »

Utazni jó…?

Lassan be kéne szüntetnem az utazásokat… mégis, hogy képzelem? Itthagyni munkát, családot, barátokat, csak úgy a nyakamba venni a világot, akkor is, ha csak vidéki angol városkába megyek? Tíz napra… Hogy is merészelem… Mindig ez van. Elutazásom előtt pár nappal a nyakamba szakad minden, ami szakadhat. És nem jó dolgokról beszélek. Kezd elegem lenni…

Furcsa dolgokra képes az ember lelkiismerete. És az akarat is. Félek saját magamtól… olyan furcsa és erős az akaratom. Igen.

Mindegy. Mindent megérdemlek.

Ketten

Szeretlek, Zsenyus… a magam módján, picit megcsalva a jobbik felemet, néha elfelejtve téged, néha újult erővel, újult fájdalommal-örömmel. Egyszerre léptél be az életembe a kedvesemmel, kettőtök között osztom ketté magam és a szívem, és volt egy perc, amikor egymás mellett áltatok. Minden nő legnagyobb álma ez, nem? A szívének két legkedvesebb férfit egymás mellett látni…