A Mester, akit leginkább a Sixtus-i kápolna freskójáról, Dávid monumentális szobráról, a fájdalmasan szépséges, végletekig kidolgozott Piétá-járól ismernek, élete legvégén befejezetlenül hagyta azt a művét, melyen tizenkét év munka után is látszik a bizonytalanság, a gyötrődés, a kétely. A Mester, akinek aprólékossága vlt a védjegye, aki az emberi test minden kis zugát, ráncát, a múlékony húsra boruló ruha minden sóhaját kifaragta a gigászi márványtömbökből, a Mester élete végén megtagadta addigi munkásságát, hogy egyetlen gyötrő gondolatot fejezzen ki a korábban oly nagyra tartott szépség teljes mértékű mellőzésével.

Hogyan jut el egy, már életében is elismert, világraszóló művész a siker csúcsától az önmegtagadásig? Miként csupaszítja le önnön fellengzős, esztétikailag káprázatos stílusát egy olyan alkotás kedvéért, melynek tartalma, bár hasonló egy korábban (1499-ben) kifaragottéhoz, az egyszerű forma hatására teljes mértékben eltér elődjéétől? A Piéta mai napig emberek millióinak jelent közös zarándoklati pontot; fél évszázaddal később Michelangelo létrehozta azt a szobrot, mely a Krisztus alakjára boruló Máriát ábrázolja, és mely a durva vonalak és a díszítések teljes hiányának segítségével a művész múlandóságát és ébredező spiritualitását volt hívatott kifejezni.

Ő meglátta az üzenet fontosságát, és hajlandó volt levetni magáról minden sallangot, minden cicomát annak érdekében, hogy kifejezhesse azt. Vajon én eljutok-e életem végéig oda, ahova ez a szeretetéhes, dölyfös ember a művészet magányában töltött évek múlva eljutott?

Mozdulatlan vagyok.

Várakozó.

Nincs más, csak szélfútta napsütötte esőáztatta jégverte esőmúlt, esőjelen, esőjövő.

Érzem, ahogy a szellő ígérettel tölti meg tüdőmet.

Lehunyt szemhéjaim hallják már a langy párát, szívem türelmetlenül dobog. Read the rest of this entry »

Ezért szeretem ennyire…

Időnként érzem, máskor csak tudom, hogy nem jön el mégsem… emlékszem még, milyen volt tavaly… Kata kérdezte is, hogy hányszor lehet vajon a csodát megélni? Hát, úgy tűnik, egyszer…

Nagyon szeretünk, Zsenya…

Megzabálom. Ezt nem lehet überelni! Vigyorgok, mint egy elmeroggyant őrült…

Any cuter than this and my grin would remain constant for life.

…and the pic I made it of.

Hogy egy helyen legyenek.

Illetve hozzáadom Lory barátnőm aláírását is.

An én anyukám, aki hosszú évek óta nem vett ceruzát a kezébe, ezeket rajzolta most hétvégén. Isten áldja meg Josh-t, amiért ilyen hatással van az emberekre!!!

My dear mom, who had not had a pencil in her hand for long years, had drawn these over the weekend. God bless Josh for having this effect on people!!!

Been needing this for some time now. I look quite pretty, I must say
Jó régóta kellett már egy avatar… tök szép vagyok itt

Ma délelőtt Werner Herzog Khala Chakra (Wheel of time- Időkerék) című 2003-as dokumentumfilmjét fordítgattam. A film teljes egészében Tibetben készült, Bodh Gaya közelében, mely falu arról ismeretes, hogy Siddhartha Gautama itt lelt rá a megvilágosodásra, és lett belőle az, akit később Buddha-ként ismertek. Ebben a faluban két-három évenként kerül sor az úgynevezett khala chakra beavatási szertartásra, mely során homokból mandalát építenek, imádkoznak, földre borulnak, keresik a megvilágosodást Buddha nyomdokain. És Herzog-nak sikerült mindezt filmre venni. Beszél a Dalai Lámával, aki megmondom őszintén, iszonyú jófej embernek tűnik. Megkérdi tőle Herzog, szerinte mi lenne egy ideális világ, mire a Dalai Láma azt mondja, szeretet, együttérzés, megbocsátás kell, kisebb hézag a gazdagok és szegények között, nagyobb mértékű fejlődés, és az, hogy az ember mindenkit a felebarátjának tekintsen. Azt is kérdezi tőle Herzog, vajon tényleg ez a hely lenne-e az univerzum központja, mire a Láma azt feleli, hogy a világegyetem központja mindenkinek az, ahol ő éppen van, vagyis mi magunk, az egyén, Herzog esetében tehát ő maga. Herzog nevet, és megjegyzi, hogy ez nagyon megnyugtató, de nem fogja elárulni a feleségének. Read the rest of this entry »

Kata látta helyettem is- az élet írta, nem én- csak remélem, valamelyest sikerül visszaadnom a pillanat varázsát.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Sötétedni kezdett a kinti világ, midőn a vonat monoton kattogása félálomba ringatta a fiatal férfit. A fülkét áporodott emberszag és fáradt gondolatok töltötték be. Hazafelé vitte a vonat a férfit, hosszú, felszínesen pezsdítő és egyben gyötrelmes esték sorozatát követően, melyek során lényegtelen emberekkel találkozott, lényegtelen eszmecseréket folytatva velük lényegtelen témákról. Fáradt volt, most érezte csak, mennyire. Résnyire nyitott szemei a külvilág száguldó árnyait követték, a fák girbegurba, fenyegető karjait, a sekély dombvidéket, a kietlen szeméttelepeket és szegényes portákat. Komor hangulatát csak fokozta a tudat, hogy mellette ül az egyetlen személy, akihez valaha gyengéd érzelmek fűzték, és ő legalább annyira távol van most tőle, mint egy másik galaxis. Ő is szótlanul tespedt el az ülésen, és a mellkasán összefonta a karjait. Combját oda-odazötykölte a vonat a másik férfiéhoz. Farmeranyag ért farmeranyaghoz; némán, finoman súrolták egymást a szövetszálak, és az érintkezés finom, észrevétlen hullámokat bocsátott a levegőbe. Read the rest of this entry »

Hát idehoztam, mert borzongok ettől a képtől!!!!!!!!! vagy inkább, bizsergek… döbbenetes kép…