Az X Faktor második magyarországi szériáját némi rezignált várakozással kezdtem el nézni, a tavalyi széria ugyanis megajándékozott néhány gyönyörű, emberséggel teli pillanattal, olyasmivel, amire az ember szinte nem számít kereskedelmi szemétcsatornán, ahol tudvalelő, hogy a pénz és a nézettség a lényeg, minél több pénzt kicsikarni a nézőkből minél silányabb, szeméttel telibb műsorokkal. A Vastag tesók története, azt hiszem, mindenki számára emlékezetes maradt, aki csak láthatta kettejük nemes versengését. Nagyon szép emlék maradt, hálás vagyok érte. Éppen ezért, mivel a lelkemet annyira megérintette az a történet, idén nem számítottam semmire a műsortól.
Ehhez képest kaptam (kaptunk) egy Baricz Gergőt.
Ő volt az egyetlen döntős, akit az X Faktor iránt fanyalgók is méltattak előadói vénájáért és akit eredetiséggel illettek. Azt hiszem egy olyan országban, ahol a negatív kritika az egyetlen kritika, ez hatalmas bókot jelent.
Ami engem illet, engem lehengerelt. Őszinteségével, karakánságával, tisztaságával, robbanékonyságával. Azzal, ahogy mosolyával kisfiút játszott, és ahogy lírai oldalával őseink értékeit idézte. Azzal, ahogy a szüleiről beszélt. Azzal, ahogy mentorába kapaszkodott, és ahogyan bízni tudott benne. Azzal, ahogyan előadói alázata és emberi gerincessége kiadta azt a hol szelid, hol pimasz fiatal énekest, aki hétről hétre végigperzselt a szívemen. Azzal, ahogy múltja és jelene egyensúlyára támaszkodva végig hiteles tudott maradni. Modernkori Kisherceg, ősi értékek hordozója mai köntösben. Ő lenne az, aki az új nemzedékben felébreszti a felismerés örök Lángját? Az, aki a határontúli magyarokat az anyaországiakkal egyesíteni tudja? Aki a politikai törekvések kudarca után képes néhány dallal és emberi tisztaságával eszünkbe juttatni régen feledett gondolatokat? Személyes véleményem és tapasztalatom szerint e tökéletlen társadalmi rendszerben a nemzeti érzések kivétel nélkül romlásba viszik az emberi lelket, tehát ez utóbbiban nem reménykedem; a műsor alatt hétről hétre markánsan érzékelhető volt a növekvő számban felbukkanó rajongók közötti diszharmónia, a határon túliak egyfajta tulajdonjogot formáltak Gergőre és (az elmúlt évtizedek alatt talán jogosan kialakult) felsőbbségi tudattal néztek le az anyaországiakra. Ez volt a helyzet, ki kell mondani, kimondom hát; úgy vélem, jogom van erre, hiszen határon túl születtem, igaz, Bukarestben, de mindkét szülőm erdélyi. Ereimben erdélyi vér folyik, a Gergő által képviselt értékek a családom által belém nevelt értékek, a szavajárása ismerős, a viselkedése természetes; csakhogy oly régen találkoztam ilyennel, hogy szinte csodájára járok. Ennek ellenére nem tudok lenézőn tekinteni az anyaországiakra; ez már az otthonom, sok értékes embert és barátot ismertem itt meg, nem vagyok hajlandó általánosítani. Nagy kár, hogy Gergőben egyesek az öröknek tűnő konfliktus megélésére látnak lehetőséget – és nem az ellenkezőjét, amire szerintem hivatott. A békességen keresztül létrejövő nemzeti egység egyik modernkori (és talán nem is tudatos) pacifista harcosát, előhírnökét.
De hagyjuk a politikát. Elsősorban embernek tekintem magam, nem magyarnak, nem erdélyinek, nem nőnek, nem feleségnek, nem barátnak, hanem embernek. Gergő pedig a bennem lakó emberre hat a legerősebben. Gyermeki lelkem előtt nyit meg kapukat, a múlttal és jövővel összekapcsolódó tudattalanomat mozgatja, példaértékű viselkedésével lámpást ad a kezembe. Emlékeztet mindarra, amit a mindennapok szürkeségében elnyelt a megszokás. Anyanyelvemen szól hozzám, ez sem elhanyagolható tényező; én, aki angol szakot végeztem, aki angol nyelven ír regényt, aki más nyelveken is lehetségesnek tartom az álmodást, akinek a fél élete idegen nyelveken zajlik, nos, talán túl hosszú ideig mellőztem a sajátomat. Világpolgár mivoltom tagadja a nemzeti érzéseket és a magyar nyelv felsőbbrendűségét – de talán nem baj, ha ez a fiú ezen a téren is jelzi nekem az irányt. Nem kell választanom, de nem szabad a magyar nyelvet hanyagolnom. (Nos, egy Gergő ihlette magyar nyelvű történet már folyamatban van. Feladat kipipálva, kedves Gergő, hálásan köszönöm az emlékeztetőt!)
Sajnálom, ha hosszú lére eresztettem. Egyszer akartam Gergőről írni, de akkor aztán rendesen. Nem akarom viszont szaporítani a szót. Valóban békés harcost látok benne, valóban megihletett arra, hogy anyanyelvemen is írjak, és valóban úgy érzem, hogy szépséges magyar és emberi múltunkra vet fényt. Mindezek mellett pedig még egy fantasztikus előadó is, és nem utolsósorban remek énekes. Ez utóbbi két kvalitását folyamatosan bizonyítja színpadra lépése óta, számomra pedig, aki még nem látta őt élőben (őszintén szólva nem vagyok kíváncsi a többi X Faktoros versenyzőre, ezért nem jártam össznépi koncertekre), a mai nap folyamán a LaGuna étterem Zenés vacsoraestjén.
Már megint tenyerére vett a sors, és szépen leültetett a közös asztal sarkára, oda, ahonnan szinte végig alig két méternyi távolságból nézhettem ezt a csodafiút. Semmi sem állt előadó és az üzenet befogadója közé. Mindent láttam, keze remegését, nyaki ereinek duzzanását, szeme csillogását. Nem folytatom. Megindító dolog, amikor egy előadó ilyen szinten adja át magát, szemérem és gátlás nélkül. Szabadon, szárnyalva, szeretettel. A lírai daloknál csend és béke ült lelkemre, az energikus daloknál pörögtem én is, persze leginkább belül, mert jólnevelt gátlásokat örökül kapó szolid kislányként ma sem tudom levetkőzni azt, aki harmincnégy évig voltam. Nem baj, mert a lelkem tombolt. Őrjöngött Gergővel. Mit művelt ez a fiú?! Alig tartott negyven pecig a koncert, a dalok közötti rövid felvezetésekkel együtt. De ez alatt a negyven perc alatt szerintem két kilót leadhatott. Baricz Gergő, a Két Lábon Járó Atomreaktor. Vonaglott, ugrált, hajlongott, riszált, csapkodott, futkározott, bohóckodott, belehajolt nézők hajába (szó szerint), beleszagolt a nézőkbe (ismét szó szerint), odaült nézők mellé, udvarolt, pattogott, kiadta magából az ŐRÜLTet. Nem lehet kifogásom sem a mozgására, sem a beleélő képességére, sem a hangjára. Minden hangot tökéletesen kiénekelt. Minden szépséget és ércességet és reszketést és duruzslást. Megénekeltetett minket. Mondott néhány bölcsességet, és a döbbent csendben azonnal ki is nevette saját magát. Konkrétan nekem üzente, amit hallanom kellett: lehet az ember gazdag, akár pénzben, akár máshogyan, de csak akkor teszi boldoggá a gazdagság, ha azzal a tevékenységgel szerezte, amit a legjobban szeret. (Nesze neked, Krisztina!) Beleökörködött egy dalba, amikor kiderült, hogy nem az jött, amire számított, és utána azonnal elindult benne a “Wonderful life”, elkapta a mélységét, majd felszállt a magasságába, én pedig súlytalanul lebegtem a föld felszíne felett. Azonnal tud váltani a dalok hangulatai között, jól érzi magát benne a Bohóc és az Érzelmek Hercege is. Előad rockot, swinget, alternatív stílust, előad ez mindent, mindent magáévá tesz. Nem válogat, de nem szajhaként kokettál minden lehetőséggel, amit elé tesznek, hanem szeretettel nyílik meg minden előtt, amit kap az élettől. Hitelesen folyatja át magán az üzenetet, ha egyet tud vele érteni, és itt lép be az, amire oly sokan vágyunk és amire oly sokunknak kell figyelni: “Hatalmas energiák szabadulnak fel az emberi életben akkor, amikor nincs eltérés abban, ahogy gondolkodunk, amiben hiszünk, és ahogyan élünk” (Jiddu Krishnamurti). Gergő a nagyobb nyilvánosság elé lépése óta eme szép igazság alapján teszi le a voksát dolgok mellett, és képes önmagát megőrizve igaznak mutatkozni. Talán pontosan ezért rejtőznek benne ezek a kiapadhatatlannak tűnő energiák. Tanuljunk tőle!
Szédületesen jó koncert volt. Elhallgattam, elnéztem volna még nagyon sokáig, de azt Gergő sem bírta volna. A szívét tette elénk minden dalban, és remélem látta a szemünkben a hálát. Énekelte az alábbiakat: “Apám hitte” (ezzel indított, Istenem be gyönyörű volt!), “A little less conversation” (a csípőriszálást konkrétan nem mertem nézni, de áldott legyen a periférikus látás…!), “Use somebody” (nagyon szépen szólt és nagyon köszönjük, hogy külön kiemelt minket, rajongókat, akikre szüksége van), “Hajolj bele a hajamba” (konkrétan dilibogyót szedve sem lehet ilyen szintű lököttségi szintet produkálni, hacsak nem Baricz Gergőnek hívnak minket), “Wonderful life” (belepusztultam, annyira gyönyörű volt!!!), “Csak a szívemet teszem eléd” (személyes kedvencem, e bejegyzés megírásakor is ez a dal megy, immár lassan két órája… belehaltam, ahogy előadta!), “Bad things” (édesszentekszűzmáriajózsefésjézusmegváltónkbocsássatokmegnekem de ettől a daltól huszonnégyes karikával ellátott gondolatok bukkannak fel agyam távoli zugaiban – és az orrom előtt adta elő! én pedig a férjem orra előtt ültem!), “Are you gonna be my girl” (a jelenlévő férfiak engedélyével minden jelenlévő lánynak és nőnek feltette a kérdést, amire gondolatban azt hiszem sok-sok-sok IGENtől sóhajtozott a tudattalanunk), és végül a ráadás jött, Ildi kedvence, aminek a címe most nem jut eszembe, mert Gergő itt duruzsolja a fülembe, hogy “simulnék is hozzád de nem tudok…” – de ez is pörgős nóta volt és beleadott apait-anyait, meg még unokabátyait is.
Rengett alattam a föld, amikor Gergő a hátam mögött nyargalt tova egy-egy dal közben. Időnként csak a kis földrengésekből érzékeltem, hogy közeleg. Nem mertem forgolódni, nehogy telibe és közelről kapjam a szemeit, így is elég sokszor sikerült. Párom, a nem rajongó, pajkosan vigyorogta végig a koncertet, láthatóan értékelte a valóban kifogástalan előadásmódot és kiváló énekhangot, miközben élvezettel figyelte, hogyan zúzza szét a nők és lányok ellenállását ez a hurrikán-fiú. A végén egyetlen kérdést tettem fel neki: érti-e már, miért vagyok oda Gergőért? Bólintott.
A közönséget lányok, nők, gyermekek és férfiak tették ki. Nem volt többségben egyetlen réteg és korosztály sem. Eljöttek idősebbek és fiatalabbak, fiúk és lányok, és sok gyerek. A kiskoncert után ölelkezés, puszilkozás, fotózás és csevegés következett. Nem akartam megszorongatni (egyszer már megtettem, egy életre ki fog tartani!), nem akartam tőle kérni semmit. Tegnap darálós kekszet sütöttem neki, mert egy interjúban mesélte, hogy az volt a tarisznyájában, amikor elindult ide szerencsét próbálni… Aztán ma reggel eldöntöttem, hogy nem tisztem ilyet adni neki, az édesanyja ajándéka az útravaló finomság, nem az enyém… nem kontárkodhatok bele ebbe a szentségbe. Így a kekszet a tesóm és a családja kapja meg holnap. Üres kézzel álltam hát a sorban, kicsit feszengtem, hogy mi jogon kérek még tőle bármit, amikor a lelke már egybeforrt az enyémmel? Aztán magához tért az egóm és úgy döntöttem, mégis megkérem, ajándékozzon meg egy közös fotóval. Hiszen mindenki ezt tette és Gergő láthatóan örömmel állt kötélnek. Kapott ajándékot is, sokat. Szeretetbefőttet, kézzel kötött sálat, és ez csak kettő, amiről tudok! Üres kezem páromét kereste, megtalálta, odahúztam magamhoz, be akartam mutatni őt Gergőnek. Pár félszeg szóból kiderült Gergő számára, hogy férjem nem beszél magyarul (nem igaz, mert beszél, de nem ilyen lármában és helyzetben!), de nem volt baj, mert Gergő angolul válaszolt vissza, és megköszönte hogy a párom eljött és tetszett neki az előadás. Én pedig kértem két autogramkártyát Katám és Anitám részére, elmondtam neki, hogy mindketten miskolciak és imádják őt. Legvégül megkértem, hogy ha lehetne egy fényképet… Saci és Noémi lesben álltak, hogy fotózzanak, a drágák (köszönöm nektek, lányok!!!), azt hiszem három, talán négy helyről villant vaku, nem tudtam, merre nézzek. Gergő meg is jegyezte: mint egy sajtófotózás! Hálásan megköszöntem és mondtam neki, nagyon várom az új lemezt. Azonnal mondta, hogy nem sokat kell várnom, mert már készülőben van, sőt, majdnem kész, március táján új dal várható, de csak akkor, amikor a lemez összességében már elnyerte végső koncepcióját (profi zenész lesz belőle, ez már egyértelmű!).
Gyorsan elköszöntem a lányoktól (Timi, Noémi, Saci, Márti, Erzsi, Maya, Alexandra, örültem hogy találkoztunk, remélem nem utoljára!) és jöttünk haza.
Ma reggel az időjárási körülmények és férjem lappangó betegsége miatt még bizonytalan volt a délután. Könnyedén le is mondtam volna a koncertről, mert azt hiszem, nem vagyok fanatikus rajongó, csak nagyon nyitott ember és hálás minden tartalmas élményért. Nem zavart volna a tudat, hogy nem megyek el a vacsoraestre. De most, hogy ott voltam, tudom: életem egyik nagy baklövése lett volna ezt kihagyni!
