Category Archives: Uncategorized

Csak a szívemet adom…

Az X Faktor második magyarországi szériáját némi rezignált várakozással kezdtem el nézni, a tavalyi széria ugyanis megajándékozott néhány gyönyörű, emberséggel teli pillanattal, olyasmivel, amire az ember szinte nem számít kereskedelmi szemétcsatornán, ahol tudvalelő, hogy a pénz és a nézettség a lényeg, minél több pénzt kicsikarni a nézőkből minél silányabb, szeméttel telibb műsorokkal. A Vastag tesók története, azt hiszem, mindenki számára emlékezetes maradt, aki csak láthatta kettejük nemes versengését. Nagyon szép emlék maradt, hálás vagyok érte. Éppen ezért, mivel a lelkemet annyira megérintette az a történet, idén nem számítottam semmire a műsortól.

Ehhez képest kaptam (kaptunk) egy Baricz Gergőt.

Ő volt az egyetlen döntős, akit az X Faktor iránt fanyalgók is méltattak előadói vénájáért és akit eredetiséggel illettek. Azt hiszem egy olyan országban, ahol a negatív kritika az egyetlen kritika, ez hatalmas bókot jelent.

Ami engem illet, engem lehengerelt. Őszinteségével, karakánságával, tisztaságával, robbanékonyságával. Azzal, ahogy mosolyával kisfiút játszott, és ahogy lírai oldalával őseink értékeit idézte. Azzal, ahogy a szüleiről beszélt. Azzal, ahogy mentorába kapaszkodott, és ahogyan bízni tudott benne. Azzal, ahogyan előadói alázata és emberi gerincessége kiadta azt a hol szelid, hol pimasz fiatal énekest, aki hétről hétre végigperzselt a szívemen. Azzal, ahogy múltja és jelene egyensúlyára támaszkodva végig hiteles tudott maradni. Modernkori Kisherceg, ősi értékek hordozója mai köntösben. Ő lenne az, aki az új nemzedékben felébreszti a felismerés örök Lángját? Az, aki a határontúli magyarokat az anyaországiakkal egyesíteni tudja? Aki a politikai törekvések kudarca után képes néhány dallal és emberi tisztaságával eszünkbe juttatni régen feledett gondolatokat? Személyes véleményem és tapasztalatom szerint e tökéletlen társadalmi rendszerben a nemzeti érzések kivétel nélkül romlásba viszik az emberi lelket, tehát ez utóbbiban nem reménykedem; a műsor alatt hétről hétre markánsan érzékelhető volt a növekvő számban felbukkanó rajongók közötti diszharmónia, a határon túliak egyfajta tulajdonjogot formáltak Gergőre és (az elmúlt évtizedek alatt talán jogosan kialakult) felsőbbségi tudattal néztek le az anyaországiakra. Ez volt a helyzet, ki kell mondani, kimondom hát; úgy vélem, jogom van erre, hiszen határon túl születtem, igaz, Bukarestben, de mindkét szülőm erdélyi. Ereimben erdélyi vér folyik, a Gergő által képviselt értékek a családom által belém nevelt értékek, a szavajárása ismerős, a viselkedése természetes; csakhogy oly régen találkoztam ilyennel, hogy szinte csodájára járok. Ennek ellenére nem tudok lenézőn tekinteni az anyaországiakra; ez már az otthonom, sok értékes embert és barátot ismertem itt meg, nem vagyok hajlandó általánosítani. Nagy kár, hogy Gergőben egyesek az öröknek tűnő konfliktus megélésére látnak lehetőséget – és nem az ellenkezőjét, amire szerintem hivatott. A békességen keresztül létrejövő nemzeti egység egyik modernkori (és talán nem is tudatos) pacifista harcosát, előhírnökét.

De hagyjuk a politikát. Elsősorban embernek tekintem magam, nem magyarnak, nem erdélyinek, nem nőnek, nem feleségnek, nem barátnak, hanem embernek. Gergő pedig a bennem lakó emberre hat a legerősebben. Gyermeki lelkem előtt nyit meg kapukat, a múlttal és jövővel összekapcsolódó tudattalanomat mozgatja, példaértékű viselkedésével lámpást ad a kezembe. Emlékeztet mindarra, amit a mindennapok szürkeségében elnyelt a megszokás. Anyanyelvemen szól hozzám, ez sem elhanyagolható tényező; én, aki angol szakot végeztem, aki angol nyelven ír regényt, aki más nyelveken is lehetségesnek tartom az álmodást, akinek a fél élete idegen nyelveken zajlik, nos, talán túl hosszú ideig mellőztem a sajátomat. Világpolgár mivoltom tagadja a nemzeti érzéseket és a magyar nyelv felsőbbrendűségét – de talán nem baj, ha ez a fiú ezen a téren is jelzi nekem az irányt. Nem kell választanom, de nem szabad a magyar nyelvet hanyagolnom. (Nos, egy Gergő ihlette magyar nyelvű történet már folyamatban van. Feladat kipipálva, kedves Gergő, hálásan köszönöm az emlékeztetőt!)

Sajnálom, ha hosszú lére eresztettem. Egyszer akartam Gergőről írni, de akkor aztán rendesen. Nem akarom viszont szaporítani a szót. Valóban békés harcost látok benne, valóban megihletett arra, hogy anyanyelvemen is írjak, és valóban úgy érzem, hogy szépséges magyar és emberi múltunkra vet fényt. Mindezek mellett pedig még egy fantasztikus előadó is, és nem utolsósorban remek énekes. Ez utóbbi két kvalitását folyamatosan bizonyítja színpadra lépése óta, számomra pedig, aki még nem látta őt élőben (őszintén szólva nem vagyok kíváncsi a többi X Faktoros versenyzőre, ezért nem jártam össznépi koncertekre), a mai nap folyamán a LaGuna étterem Zenés vacsoraestjén.

Már megint tenyerére vett a sors, és szépen leültetett a közös asztal sarkára, oda, ahonnan szinte végig alig két méternyi távolságból nézhettem ezt a csodafiút. Semmi sem állt előadó és az üzenet befogadója közé. Mindent láttam, keze remegését, nyaki ereinek duzzanását, szeme csillogását. Nem folytatom. Megindító dolog, amikor egy előadó ilyen szinten adja át magát, szemérem és gátlás nélkül. Szabadon, szárnyalva, szeretettel. A lírai daloknál csend és béke ült lelkemre, az energikus daloknál pörögtem én is, persze leginkább belül, mert jólnevelt gátlásokat örökül kapó szolid kislányként ma sem tudom levetkőzni azt, aki harmincnégy évig voltam. Nem baj, mert a lelkem tombolt. Őrjöngött Gergővel. Mit művelt ez a fiú?! Alig tartott negyven pecig a koncert, a dalok közötti rövid felvezetésekkel együtt. De ez alatt a negyven perc alatt szerintem két kilót leadhatott. Baricz Gergő, a Két Lábon Járó Atomreaktor. Vonaglott, ugrált, hajlongott, riszált, csapkodott, futkározott, bohóckodott, belehajolt nézők hajába (szó szerint), beleszagolt a nézőkbe (ismét szó szerint), odaült nézők mellé, udvarolt, pattogott, kiadta magából az ŐRÜLTet. Nem lehet kifogásom sem a mozgására, sem a beleélő képességére, sem a hangjára. Minden hangot tökéletesen kiénekelt. Minden szépséget és ércességet és reszketést és duruzslást. Megénekeltetett minket. Mondott néhány bölcsességet, és a döbbent csendben azonnal ki is nevette saját magát. Konkrétan nekem üzente, amit hallanom kellett: lehet az ember gazdag, akár pénzben, akár máshogyan, de csak akkor teszi boldoggá a gazdagság, ha azzal a tevékenységgel szerezte, amit a legjobban szeret. (Nesze neked, Krisztina!) Beleökörködött egy dalba, amikor kiderült, hogy nem az jött, amire számított, és utána azonnal elindult benne a “Wonderful life”, elkapta a mélységét, majd felszállt a magasságába, én pedig súlytalanul lebegtem a föld felszíne felett. Azonnal tud váltani a dalok hangulatai között, jól érzi magát benne a Bohóc és az Érzelmek Hercege is. Előad rockot, swinget, alternatív stílust, előad ez mindent, mindent magáévá tesz. Nem válogat, de nem szajhaként kokettál minden lehetőséggel, amit elé tesznek, hanem szeretettel nyílik meg minden előtt, amit kap az élettől. Hitelesen folyatja át magán az üzenetet, ha egyet tud vele érteni, és itt lép be az, amire oly sokan vágyunk és amire oly sokunknak kell figyelni: “Hatalmas energiák szabadulnak fel az emberi életben akkor, amikor nincs eltérés abban, ahogy gondolkodunk, amiben hiszünk, és ahogyan élünk” (Jiddu Krishnamurti). Gergő a nagyobb nyilvánosság elé lépése óta eme szép igazság alapján teszi le a voksát dolgok mellett, és képes önmagát megőrizve igaznak mutatkozni. Talán pontosan ezért rejtőznek benne ezek a kiapadhatatlannak tűnő energiák. Tanuljunk tőle!

Szédületesen jó koncert volt. Elhallgattam, elnéztem volna még nagyon sokáig, de azt Gergő sem bírta volna. A szívét tette elénk minden dalban, és remélem látta a szemünkben a hálát. Énekelte az alábbiakat: “Apám hitte” (ezzel indított, Istenem be gyönyörű volt!), “A little less conversation” (a csípőriszálást konkrétan nem mertem nézni, de áldott legyen a periférikus látás…!), “Use somebody” (nagyon szépen szólt és nagyon köszönjük, hogy külön kiemelt minket, rajongókat, akikre szüksége van), “Hajolj bele a hajamba” (konkrétan dilibogyót szedve sem lehet ilyen szintű lököttségi szintet produkálni, hacsak nem Baricz Gergőnek hívnak minket), “Wonderful life” (belepusztultam, annyira gyönyörű volt!!!), “Csak a szívemet teszem eléd” (személyes kedvencem, e bejegyzés megírásakor is ez a dal megy, immár lassan két órája… belehaltam, ahogy előadta!), “Bad things” (édesszentekszűzmáriajózsefésjézusmegváltónkbocsássatokmegnekem de ettől a daltól huszonnégyes karikával ellátott gondolatok bukkannak fel agyam távoli zugaiban – és az orrom előtt adta elő! én pedig a férjem orra előtt ültem!), “Are you gonna be my girl” (a jelenlévő férfiak engedélyével minden jelenlévő lánynak és nőnek feltette a kérdést, amire gondolatban azt hiszem sok-sok-sok IGENtől sóhajtozott a tudattalanunk), és végül a ráadás jött, Ildi kedvence, aminek a címe most nem jut eszembe, mert Gergő itt duruzsolja a fülembe, hogy “simulnék is hozzád de nem tudok…” – de ez is pörgős nóta volt és beleadott apait-anyait, meg még unokabátyait is.

Rengett alattam a föld, amikor Gergő a hátam mögött nyargalt tova egy-egy dal közben. Időnként csak a kis földrengésekből érzékeltem, hogy közeleg. Nem mertem forgolódni, nehogy telibe és közelről kapjam a szemeit, így is elég sokszor sikerült. Párom, a nem rajongó, pajkosan vigyorogta végig a koncertet, láthatóan értékelte a valóban kifogástalan előadásmódot és kiváló énekhangot, miközben élvezettel figyelte, hogyan zúzza szét a nők és lányok ellenállását ez a hurrikán-fiú. A végén egyetlen kérdést tettem fel neki: érti-e már, miért vagyok oda Gergőért? Bólintott.

A közönséget lányok, nők, gyermekek és férfiak tették ki. Nem volt többségben egyetlen réteg és korosztály sem. Eljöttek idősebbek és fiatalabbak, fiúk és lányok, és sok gyerek. A kiskoncert után ölelkezés, puszilkozás, fotózás és csevegés következett. Nem akartam megszorongatni (egyszer már megtettem, egy életre ki fog tartani!), nem akartam tőle kérni semmit. Tegnap darálós kekszet sütöttem neki, mert egy interjúban mesélte, hogy az volt a tarisznyájában, amikor elindult ide szerencsét próbálni… Aztán ma reggel eldöntöttem, hogy nem tisztem ilyet adni neki, az édesanyja ajándéka az útravaló finomság, nem az enyém… nem kontárkodhatok bele ebbe a szentségbe. Így a kekszet a tesóm és a családja kapja meg holnap. Üres kézzel álltam hát a sorban, kicsit feszengtem, hogy mi jogon kérek még tőle bármit, amikor a lelke már egybeforrt az enyémmel? Aztán magához tért az egóm és úgy döntöttem, mégis megkérem, ajándékozzon meg egy közös fotóval. Hiszen mindenki ezt tette és Gergő láthatóan örömmel állt kötélnek. Kapott ajándékot is, sokat. Szeretetbefőttet, kézzel kötött sálat, és ez csak kettő, amiről tudok! Üres kezem páromét kereste, megtalálta, odahúztam magamhoz, be akartam mutatni őt Gergőnek. Pár félszeg szóból kiderült Gergő számára, hogy férjem nem beszél magyarul (nem igaz, mert beszél, de nem ilyen lármában és helyzetben!), de nem volt baj, mert Gergő angolul válaszolt vissza, és megköszönte hogy a párom eljött és tetszett neki az előadás. Én pedig kértem két autogramkártyát Katám és Anitám részére, elmondtam neki, hogy mindketten miskolciak és imádják őt. Legvégül megkértem, hogy ha lehetne egy fényképet… Saci és Noémi lesben álltak, hogy fotózzanak, a drágák (köszönöm nektek, lányok!!!), azt hiszem három, talán négy helyről villant vaku, nem tudtam, merre nézzek. Gergő meg is jegyezte: mint egy sajtófotózás! Hálásan megköszöntem és mondtam neki, nagyon várom az új lemezt. Azonnal mondta, hogy nem sokat kell várnom, mert már készülőben van, sőt, majdnem kész, március táján új dal várható, de csak akkor, amikor a lemez összességében már elnyerte végső koncepcióját (profi zenész lesz belőle, ez már egyértelmű!).

Gyorsan elköszöntem a lányoktól (Timi, Noémi, Saci, Márti, Erzsi, Maya, Alexandra, örültem hogy találkoztunk, remélem nem utoljára!) és jöttünk haza.

Ma reggel az időjárási körülmények és férjem lappangó betegsége miatt még bizonytalan volt a délután. Könnyedén le is mondtam volna a koncertről, mert azt hiszem, nem vagyok fanatikus rajongó, csak nagyon nyitott ember és hálás minden tartalmas élményért. Nem zavart volna a tudat, hogy nem megyek el a vacsoraestre. De most, hogy ott voltam, tudom: életem egyik nagy baklövése lett volna ezt kihagyni!

Vallás, szeretet, jóság

“A vallás a jóság érzése, olyan áradó szeretet, mint egy folyó, élő és örökké mozgásban van. Abban az állapotban meglátjuk, hogy eljön a pillanat, amikor már nincs szükség további keresésre. Ennek a keresésnek a vége valami teljesen másnak a kezdetét jelenti. Isten, az igazság és a jó érzés keresése nem azonos a jóság és alázat gyakorlásával, hanem olyan va­laminek a kutatása, amely felülemelkedik az elme felfedezésein és trükkjein. Ez azt jelenti, hogy érezni fogunk valamit, benne élünk, vele létezünk – ez az igazi vallás. Ezt viszont csak akkor valósíthatjuk meg, ha elhagyjuk a magunknak ásott medencét, és belevetjük magunkat az élet hömpölygő folyamába. Az élet ezután lenyűgöző módon fog óvni bennünket, így magunkra már nem kell vigyáznunk. Az élet magával sodor, mivel részévé válunk. Nem lesz probléma a biztonsággal, azzal sem kell törődni, mit mondanak, vagy nem mondanak az emberek. Ez az élet szépsége.” (Jiddu Krishnamurti)

Az irány

Pár hónapja született bennem egy döntés, melynek értelmében a blogomon megszüntettem a személyes bejegyzések közzétételét. Ennek több oka volt, melyeket most nem fogok újra elővenni. Az elmúlt években ugyanis, ha visszagondolok és a fontosabb érzelmi hatású élményeimet összeszedem, tulajdonképpen egyértelműen látszik az irány, melyet követnem kell.

Melyet követnünk kell, azt hiszem, mindannyiunknak.

Hogy miért többes számban beszélek? Mert te és én összekapcsolódunk. Nem azért, mert a barátom vagy. (Hiszen az a csoda is megtörténhet, hogy ismeretlenül tévedtél erre a blogra.) Hanem azért, mert az emberiség egy nagy közös tudattal rendelkezik és a fölöttünk álló hatalmakkal együttműködésben (sokan Istennek hívják) úgy egyénileg, mint együttesen haladunk a fejlődés ösvényén. Ideális esetben e kettőnek párhuzamosan kellene haladnia, mindazonáltal nem is egy példát tudunk hozni arra, amikor egy elveszni tűnő társadalomban feltűnt egy-egy karizmatikus személy, vagy vezető, aki a közvetlen környezetére és a tágabb értelemben vett emberiségre is hatni tudott. Ezek a szellemi vezetők időtálló és tartalmukban mélyen elgondolkodtató útmutatóval szolgáltak nekünk az idők során. Ugyanakkor ők, akikre az emberek többsége felnézett, a Messiást látta benne, a megmentőt, a Megváltót, stb. szinte kivétel nélkül mindig kiemelték az emberi lény potenciálját, a bennünk rejlő lehetőségeket, és soha nem önmaguk feldícsőítésével mulatták az időt. Az ideálok, melyeket keresünk, és törvényszerűen találunk is, egy idő után fejlődésünket gátló tényezőkké válnak. Szükségünk van szellemi mankóra az induláshoz, de rá kell ébrednünk annak az igazságára, amit ezek a kiemelkedő szellemi vezetők egytől egyig elmondanak nekünk, ki-ki a maga korában: az elvekhez, parancsolatokhoz, irányzatokhoz, hitrendszerekhez való görcsös ragaszkodás beszűkíti a látókörünket, tompítja az érzékeinket, hajlamossá tesz bennünket arra, hogy a magunk kis védett világával tudjunk csak azonosulni, és a “másik” által hasonlóan fontosnak tatott hit- vagy elvrendszert elvessük, netalán kinevessük, vagy ami még rosszabb, megijedjünk tőle. Ennek értelmében az utóbbi időben nem is egy ilyen kiemelkedő szellemi vezető munkásságával igyekeztem kapcsolatba kerülni. Igaz, hogy csupán felszínesen sikerült (ennek okai elsősorban bennem keresendők), de még így is üzenet hátán üzenet szivárgott át mondandójukból a gondolkodásmódomba. A szavaik, üzeneteik ereje nem csak abban nyilvánul meg, hogy érzem őket, hanem abban is, hogy mindez ismerős, mintha régről lenne részem, mintha korábban már tudtam volna mindezt. Tulajdonképpen emlékeztetőül szolgál. Nem utolsósorban pedig a gyakorlatban is megállják a helyüket. Amit kapok, gyakorolom az emberekkel való kapcsolatomban és úgy tűnik, csökkennek a konfliktusok, vagy ha vannak (mert még sokáig lesznek), viszonylag gyorsan sikerül megszűntetnünk őket. Jól emlékszem még azokra az időkre, amikor egy-egy vitában görcsösen kapaszkodtam az utolsó szó jogába, a szellemi vagy érzelmi fölénybe, amit vitapartneremre rá akartam erőltetni. Nincs miért szégyenkeznem, hiszen a neveltetésem, a társadalmi beidegződések, minden, amit születésemtől fogva belém neveltek arra késztetett éveken keresztül, hogy minduntalan és szinte kivétel nélkül mindenkivel emberi játszmákba bonyolódjak. Hálás vagyok, hogy számomra is megmutatkoztak más irányok, utak, és hogy a körülményeim és a személyiségem folytán fel is figyelhettem ezekre.

A szüleim hagyatéka két eltérő ösvény, melyek egyesülését érzem létrejönni magamban és az életmódomban. Ezért a fentieket leszámítva többet szeretnék írni. Olyan dolgokat, amik másnak is fontosak lehetnek, vagy ami másban is elindíthat valamit. Valahogy mindig is egyértelműen ebbe az irányba haladtam, és most már egyre tudatosabban szeretnék figyelni arra, hogy amit teszek, írok vagy mondok ne önös érdekből történjen. Ehhez kérem a segítséget Istentől és az Univerzumtól, remélem, meg is kapom majd.

James Blunt: Wallpapers

A Zene és Én

A napokban az jutott eszembe, hogy megpróbálom rövid életem legjelentősebb zenei emlékeit, élményeit összegyűjteni, kik és mikor hatottak rám, hogyan alakult a zenei ízlésem, vannak-e olyan zenei darabok, melyek a legkorábbi emlékeim részei voltak és most is jelen vannak az életemben. Ahogy elkezdtem gondolkodni ezen és az emlékek játszi könnyedséggel követték egymást arra a megállapításra jutottam, hogy a ZENE kulcsfontosságú számomra, mindig is az önkifejezést segítette elő, bár én magam sosem a zenén keresztül fejeztem ki magam hiszen egyetlen hangszeren sem tanultam meg játszani (de ugye, ami késik, nem múlik!). Azonban valahányszor írni próbáltam, a szavak megszületésekor mindig is jelen voltak bizonyos zenei darabok, dalok, szimfóniák, előadók. Az sem véletlen, hogy az egyik legkedvesebb barátnőm énekesnő. Ez a kis nosztalgikus bejegyzés természetesen naplószerű lesz és elsősorban számomra fontos. De talán azok számára is teljesebb képet ad majd rólam, akiknek én magam is fontos vagyok. read more »

Si mes larmes tombent

…is the delicate new ballad from Christophe Willem’s album “Prismophonic”. I don’t think I need to add anything to this performance… this voice.

Az ünnep örömére

Ahogy telnek fölöttünk az évek, úgy lassulunk mi és úgy gyorsul föl a világ körülöttünk. Kitárul, nagyobb lesz, bennünk pedig egyre jobban tudatosul: elenyészők vagyunk, az időnk véges, nem fér bele minden. Válogatni kell, el kell engedni dolgokat, régieket, újakat. Örömöket, bánatokat. Le kell tenni terheket. Sérelmeket. Fogadni kell a változásokat, melyeket egyre jobban észlelünk magunkban és körülöttünk is. Változik a testünk, változik a gondolkodásunk, változnak a kapcsolataink. Régi barátságok elhaltnak hitt gyökerei élednek fel a múlt talajában, új barátságok törékeny indái kezdenek el felfelé kapaszkodni a jövő kőfalán. Részünk van sok örömben és akad néhány percnyi, órányi, napnyi bánat is. De azokra nem sokáig emlékszünk tisztán. Álmok válnak valóra, sok éve elindult eseményekre kerül méltó korona. Sokat sírunk, sokat nevetünk, sírva nevetünk és nevetve sírunk. Próbálunk jót tenni másokkal, igyekszünk megtanulni érezni és igyekszünk ezeket a nehezen megtanult érzéseket kimutatni, a szavak ingatag formájába önteni, a tettek sziklaszilárd alapzatára helyezni. Fájdalmat érzünk, ha bántanak minket, de akkor is, ha csak azt hisszük, hogy bántanak. Illékony az igazság és a valóság is, minden pillanatban elfújhatja lángjukat a változás szellője. Azt hisszük, jót cselekedtünk, de kiderül, hogy sérelmet okoztunk valakiben. Meg vagyunk győződve arról, hogy fontosak vagyunk, de a világ minden pillanatában történő minden apró esemény azt bizonyítja: percemberek vagyunk, akár kapcsolatban, akár barátságban, akár közösségben. Félünk, hogy nem hatunk senkire, a következő pillanatban mégis felderül valaki arca. Miattunk. Ingák vagyunk, kilengünk előre és vissza, jobbra és balra, keressük az egyensúlyt, ami nincs sehol. Próbálunk örülni annak, ami itt és ott fogad bennünket. Szépség, gyönyör, zene, eszmék, tapsztalatok. Érzékeket táplálunk, különben érzéseink elapdnak, mint kiszáradt forrás, fényük elhal, mint hullócsillag a ködös éjszakában.

Nehéz az emberi lét, súlyát körülményeinktől függetlenül mindannyian érezzük. Terheink egymás mellé téve nevetségesen különbözőek, azonban ha a lélek ablakából pillantunk rájuk, gyönyörű, súlyosan csillogó, értékes igazgyöngyfüzért kapunk, melyen minden gyöngy azonos méretű, szépségű és értékű. E gyöngy, saját személyes lélekreszóló gyöngy-terhünk segít nekünk emberré válni az út végére. Ne nevessük ki hát azt, akinek látszólag nincs gondja az életben. Csak ő tudja megmondani, mit érez legbelül. És ne tegyük piedesztálra azt, aki szentekéhez hasonlatos életvitelt folytat: ő erős, csodálatos, gyémántközpontú lélek, ki maga válallta sorsát. Mind egyformák vagyunk. Mégis nevetünk egymáson, sajnálkozunk egymáson, bántva érezzük magunkat egymás szavai és cselekedetei által, jobbaknak érezzük magunkat a másiknál, vagy pont ellenkezőleg, kevesebbnek, silányabbnak.

Én idén csodákat éltem meg, eszmék fényét fogadtam magamba, gondolat-rengetegben bóklásztam, adtam örömöt, bánatot, egyikből se keveset. Voltam hangos és voltam csendes, voltam középen és voltam a legszélén, magához ölelt fény és sötétség. Kerestem, találtam, kérdeztem, választ kaptam. Kértem és megadatott. Tudom, hogy te is megélted mindezt. Mindannyian megéltük, máshogyan, más köntösben, de az univerzum üzenete mindőnknek ugyanaz. Ki előbb, ki utóbb hallja meg. Idő, tér, alak, mindez nem fontos. Ami változik, az nem fontos. És mégis az, mert kavicsról kavicsra ugrálunk a sebes sodrású életfolyó mentén, és ezek a kavicsok életünk nagy eseményei. Elmúlnak, de akkor, és ott felszínen tartanak egy szempillantásra. Hogy tovább léphessünk.

Ünnepkor valami régire emlékezünk, mégis mindig valami új történik. Ünnepkor a múlt és a jövő keveredik a jelen pillanatában. Előszedünk valami porosat, amire már őseink sem tisztán emlékeztek, csupán érzéseikbe kapaszkodva csodálták és szerették azt, ami volt – de emlékezeteink egymásba fonódva éltetnek bennünket az első ember óta. Emlékek gránitpillérére épült homokvár-életünk; viharok mossák el, ám emlékeink megmaradnak, átadjuk őket gyermekeinknek, barátainknak, azoknak, akiket jól ismerünk és azoknak is, akikkel csak éppen futólag találkoztunk, egyszer. Te, aki ezt olvasod több emberöltő óta vagy része létemnek, az is lehet, hogy még nem is találkoztunk, de léted megérintette az enyémet és az enyém a tiéddel összekapcsolódott. Köszönetet mondok neked a szépért és jóért, de a rosszért és a fájdalmasért is. Köszönöm, hogy általad változhattam és remélem, általam te is változtál. Egy perc vagy egy egész élet, ki tudja mennyi adatott nekünk, örök harc és küzdelem vagy összetartás és kölcsönös szeretet, félelem vagy bizonytalanság. Akármi is a szerepünk egymás életében, itt vagyok, itt vagy, lesz, ami lesz. Fájni fog, nehéz lesz, de az élet fáj és az élet nehéz. Nevetni kell, ha tudunk, mert az segít. Ha nem tudunk, az sem baj. Van, akinek könnyen megy a nevetés, van aki soha nem érti meg, miért kell nevetni. Minden életút a megváltáshoz vezet. Csillogjon hát az ünnepre felvett cipőnk, ragyogjon a közös emlékezés fénye a szemünkben, éljük meg a csodát, ami ott van minden pillanat minden töredékében, minden szín minden árnyalatában, minden sejt minden atomjában. Ha most még egy adott, ősök által kijelölt nap kell hozzá, akkor úgy; majd menni fog anélkül is.

Boldog Karácsonyt nekem, neked. Mindenkinek.

Gergő Karácsony

Blue Christmas II.

Merry Christmas to all fans of James Blunt!

Boldog Karácsonyt minden James Blunt rajongónak!

Blue Christmas

Merry Christmas to Grobanites all around the world!

Boldog Karácsonyt Josh összes rajongójának!

Ice King

Merry Christmas to all of Zhenya’s fans!

Boldog Karácsonyt Zsenya összes rajongójának!

Boszorkánykedd

És ez már kezd ismétlődni. Utána kell néznem, mik történnek keddenként a bolygók körül, de legalábbis azokon a bizonyos keddeken, mikor úgy beletrafálok a dolgokba, hogy csak na. Azt hiszem, az ide járók többsége még emlékszik arra, ahogyan megrendeltem, vagy megéreztem Jamie hozzászólását a blogomon annak teljes tartalmával együtt, mintha legalábbis tollbamondtam volna neki a szavakat. De ha csak telepatikus módon éreztem rá, az is csodával határos, legalábbis számomra. Mert még nem szoktam meg, hogy ezek a dolgok így működnek. Pedig lassan rá kell ébrednem: ez a valóság, egyre inkább ebbe az irányba haladunk, akkor sem tagadhatnánk le ezeknek a dolgoknak a létezését, ha akarnánk. Igenis új világ van születőben, és erre az új világra készülünk mi, emberek; akik nyitottak és befogadóak, azokkal egyre gyakrabban fognak megesni ezek az apró kis csodácskák. Akik elzárkóznak a materiális valóságon túli dolgoktól, azok sem kerülnek pokolra, legfeljebb lassabban jutnak majd előre, de végül egy helyen fogunk találkozni. Azt hiszem.

Mai kis csodám pediglen a következő. Gergő legény kedvéért odaszóltam a filmklub vezetőjének és barátomnak, hogy picit késni fogok. Pontosan ki volt számolva, meddig maradhatok a Corvin sétányon a ház előtt: öt óra harminc perc. Ha később indulok el, késni fogok, miattam nem várhat a filmklub, még akkor sem, ha Gergő legénnyel való röpke találkozás a tét. Több előnyöm is származott ebből a kis kiruccanásból, egy, fogalmam sem volt, hogy a Corvin mozi mögött hatalmas pláza húzódik, most már ezt is tudom (majdnem tíz éven át laktunk a Práter utca sötétebbik oldalán, nem sírom vissza azt a tíz évet), kettő, arra is rájöttem, hogy a fene nagy csillogás mellett remekül megfér a nyomornegyed is (van, ami sosem változik, a hangulat, a szagok megmaradtak), három… Túl sokat képzelek bele ebbe a napba? Meglehet. De azt nem képzelem bele, hogy az idegesség akkor szállt ki belőlem, amikor megbeszéltem magammal látogatásom célját. Ami nem a magam öröme volt, hanem az, hogy Gergő legénynek elmondhassam pár keresetlen szóval, mi mindent adott nekem, nekünk, akik szeretjük. Hogy ne a sok mocskolódó nyomja le a mérleg nyelvét, hanem mi, akik támogatjuk Gergőt. Hogy a már talán fáradt teste és lelke erőre kapjon egy kicsit a szavainktól, a jelenlétünktől. Az enyémtől is. Amikor mindez eldőlt bennem a héven, nyugalom szállt meg. Nyugodtan kerestem meg a házat, nyugodtan szemléltem végig az ott gyülekező embereket. Nyugodtan állapítottam meg, hogy a negatív kritikák ellenére távolról sem kizárólag tinédzserek vártak Gergőre. Volt gyermek, kamasz, huszonéves, harmincas, és idősebb is. Lányok, nők, fiúk. Anyák lányaikkal, diáktársak, egyedülállók. Azt gondoltam, ki fogok lógni a sorból, de annyira nem is lógtam ki. Még csak nagyon öregnek sem éreztem magam. Nem volt időm keveredni, mert nézegettem az időt, a környéket, az építkezést, ami a közelben folyik, a kirakodóvásárt. Az embereket. Jött néhány másik versenyző, messziről néztem őket, senki sem ellenszenves az idei mezőnyből de csakis egy ember miatt mentem oda és az Gergő volt. Vártuk őt a ház előtt, de a percek múltak, peregtek, öt óra húszkor arra gondoltam, rendben, ennyi volt, egy próbát megért, fontosabb dolgom is van, művészfilmet kell tolmácsolnom több tucat embernek, ez életem egyik legtartalmasabb és legfelemelőbb foglalatossága, számítanak rám és nagyszerű érzés, ha kiszolgálhatunk embereket. Nézegettem a karácsonyi díszeket és arra gondoltam, bizonyára megkapja Gergő a kellő mennyiségű szeretetet attól a sok embertől, akinek lesz ideje megvárni őt. Tudtam, hogy ha akkor érkezik, nem is férnék hozzá már azalatt a pár perc alatt, amíg még maradhatok. Nem éreztem bosszúságot, de még szomorúságot vagy csalódottságot sem. Öt óra huszonhét perckor körülnéztem, döntést hoztam, ideje indulni. Arra gondoltam, de szép is lenne, ha visszafele indulva belebotlanék, amint jön kifele mondjuk a plázából, mert hol a biztosíték arra, hogy a házban van és nem ment vásárolni? Milyen jó is lenne távol a tébolyult tömegtől találkozni vele… Kicsit nevettem magamon, na persze, hogyne, és még mit szeretnél? Szépen elindultam, kissé lehajtott fejjel, gondoltam, meglehet a véleményük az embereknek, hát ennyi kitartás van bennem, ennyi időt áldozok Gergőre?

A pláza önműködő ajtaja kinyílt előttem, én kint voltam, Gergő meg bent. Egy másodperc töredéke alatt leesett a tantusz és mielőtt agyalni kezdhettem volna a történteken, már hadartam is, mosolyogni próbálva: Gergő, fél percet kérek, ne haragudj, rohannom kell, azért jöttem el mert sajnos dolgom van, de mindenképpen el szerettem volna mondani neked, hogy eszméletlen perceket okoztál nekem és nagyon köszönöm és soha ne változz meg. Köszönöm szépen, hebegte egy nagyon megilletődött Gergő legény és az arcán azt a tiszta, őszinte alázatot és szerénységet amit minden szombaton látok az élő adásban, azt most többszörösen kaptam vissza és feledni sosem fogom. Mivel az idő szűke miatt az agyalási reflex még mindig nem indult be és nem volt bennem sem zavar, sem félelem, sem más, nem sokat teketóriáztam, megöleltem (gitártok volt a hátán!) és azt mondtam neki, nagyon szeretünk. Utána még egy Isten áldjont, mosoly, és el.

Lehet minderre azt mondan, hogy véletlen. De az én szókincsemben ez a szó nem nagyon létezik. Én mindebből többet tanultam, mint az elmúlt év alatt összesen. A leckék egyre-másra sorakoztak előttem tegnap este óta és úgy tűnik, jól vettem az akadályokat, ha ilyen sokból vizsgáztam egyszerre! Amit leszűrtem az egészből, magamnak tartom meg, szerintem akinek kell, az úgy is megérti. Ez nem tanmese akar lenni, csak egy kis üzenet annak, aki olvassa és szüksége van rá.

Az biztos, hogy ennél szebben elképzelni sem tudtam volna ezt a találkozást. Tényleg fél percig tartott és nem tudhatom, volt-e értelme azon túl, hogy ismét rácsodálkoztam az Univerzum és Isten hatalmára, nagylelkűségére, de remélem, Gergő legény sok, nagyon sok ilyen semmitmondóságában sokatmondó szót hall és ezek összessége erősíti őt, amikor szüksége van rá. Ránk.

Ami a szívemnek kedves

Furcsa dolog ez a tehetségkutatósdi. Halványan él emlékeimben a Ki mit tud? c. vetélkedő, ennek a mai leszármazottaival vagyunk körülvéve a kereskedelmi csatornák műsoraiban ha tetszik, ha nem. Amikor a Megasztár elindult, nem is tudtam az egészről, vagyis hallottam innen-onnan Oláh Ibolyáról, de azt hiszem csak róla. A második szériát már hűségesen néztem, onnantól kezdve sok emlékezetes pillanatot és előadót kaptunk e műsoroktól, bár ki-ki ítélje meg magának, én a magam nevében beszélek. Bálint Ádám, Caramel, Tóth Gabi, Puskás Peti, Rúzsa Magdi, Király Viktor, Lakatos Ivett, ők voltak sorban a kedvenceim. Nem mindig az alapján választottam kedvencet, hogy ki énekelt a legjobban, vagy ki volt a legvonzóbb. Ádámot rendre szidták a hamissága miatt, Puskás Petiről nem is beszélve. Ádámban a gyönyörű tiszta pillantása fogott meg, Petiben pedig első pillanattól kezdve az az ősenergia, az a robbanó, mindent áthidaló, semminek be nem hódoló energia, ami hamisságon és mindenen túl is olyan szinten töltött fel minden adás alkalmával, hogy napokig pörögtem utána. (És lám-lám, a széria derekán kiesett, viszont két kézen sem lehet már megszámolni, azóta hány musical-ben és produkcióban szerepelt, hiszen az egész ország felfigyelt rá és a megkérdőjelezhetetlen tehetségére.) Gabiban ugyancsak az energia szintje volt számomra megkapó, ehhez társult egy fantasztikus torok; azóta is csak lesek, mint a moziban, valahányszor látom valahol fellépni. Caramel, Magdi és Viktor azóta is, folyamatosan és egyértelműen aratnak, kimagasló előadók kis országunk popszakmájában, érdemes volt győzelmet adni a kezükbe. (Úristen, Magdi az Euróvízión!!! Micsoda lúdbőrös, katartikus, gyönyörű élmény volt, mennyire jó érzés volt akkor magyarnak ÉS büszkének lenni!) Az X Faktor tavalyi (nálunk első) szériája érdekes, új műsorfelépítést hozott, nem mondom, hogy érdemes lenne firtatni vagy dícsérni, valójában néha szót sem érdemel a “mentorok” emberi hozzáállása és “szakmai” hozzáértése. Sokat lehetne beszélni arról, ki mennyire ért az egészhez, és arról is, hogy kit miért juttatnak tovább, mennyire érdemelte meg a sikert satöbbi. Szinte teljesen lényegtelen. Mert aki nyer, az nem mindig nyertes, és aki veszít, győzelmet is tud kovácsolni veszteségéből. Hogy ehhez mi kell, ebbe se menjünk bele. Néha elég egy jó megjelenés, néha jó hang is kell hozzá, néha elég csak egy hang, bár a nem modell alkatú emberkéket egykettőre leapasztják és beskatulyázzák egy adott (az aktuális divat diktálta) sémába. Ezt is hagyjuk. Néha baj, ha határon túli az illető, vagy ha kisebbségből kerül ki. Néha ez kifejezetten előnynek számít. Vagy ki tudja. Ha ebbe belemegyünk, száz éves korunkig oszthatjuk… a semmit.

Mindez nem érdekes. Vannak tehetségesek, vannak kevésbé azok, vannak szerencsétlen sorsúak, vannak kiegyensúlyozottak, fiatalok, idősebbek, nagyon fiatalok, kiégettek, lendületesek, energikusak, konzervatívak, úttörők, feltűnőek, szépek, átlagosak, helyesek, távolságtartóak. Ki-ki megtalálhatja a neki valót, aki az ő lelkét megérinti.

Sosem fogom elfelejteni Puskás Peti bemutatkozását.

Magdiét sem… az első elénekelt hangtól fogva kedvenc volt. Most is döbbenetes ez a kis bejátszás…

Ezt a lányt is hogy szerettem…

Na és Tabáni István a Csillag születik-ből? Hány évtizedenként születik egy ilyen hang???

Lehetne folytatni… mennyi emlékezetes pillanat, mennyi könny, mennyi öröm…

Bevallom, Vastag Csaba tavalyi X Faktoros győzelmén sírtam, mint egy csecsemő. Nem ő volt a legjobb énekes a mezőnyből. Emberileg szerettem meg, méghozzá olyan őszintén, hogy barátként szurkoltam neki. (Kistesója, Tomi is tehetséges, őneki is drukkolok, hogy íveljen a karrierje, ahogyan azt megírták!) A testvérek közötti párbaj és a mentorok döntése, illetve az utána következő érzelmi sokk volt nálam az a pillanat, amikor visszavonhatatlanul megszerettem ezt a fiút. Tudtam, hogy talán mások inkább megérdemelnék, de szerettem volna, ha ő nyeri meg. Hogy kezdjen bízni önmagában. Úgy tűnik, a siker nem szállt a fejébe, és nem lett rosszabb előadó, sem énekes. Örülök neki nagyon!

Aztán itt van az idei X Faktor. Jó előadók, jó hangok a döntőben. (A legszebb hangot, Abodi-Nagy Blankát nem juttatta be Nagy Feró, ezt a bűnét sok-sok éven keresztül kell vezekelnie nálam…) Isten ments, hogy mindenkit sorba vegyek.

Csak a szívemnek legkedvesebbet.

Baricz Gergő. Csupa szenvedély és érzelem, tűz és jég keveredik a hangjában, a lelke tárulkozik ki mozdulataiban, nem rejti el, amit érez, sem előadás közben, sem akkor, amikor beszél. Erdélyből érkezett autóstoppal a castingra jóbarátjával, aki nem mehetett tovább vele a siker és hírnév felé. Szülei egyszerű, ám nagyszerű erdélyi középosztálybeliek, földművelők, gazdálkodók. Mondjuk ki: a magyarság legjava. Nincs náluk tisztább, egyenesebb nép. Ezt a hagyatékot hozta magával ez a fiú, akinek szelid hangja és pajkos kisfiússága mögött bölcsesség és akarat lakozik. Képtelenség nem szeretni, akkor is, amikor nem a legjobbat teljesíti. Amikor pedig a legjobbját hozza… hát akkor varázslat van. És talán nem azért, mert világraszóló énekes… hanem azért, mert lelke lelkembe hatol.

És ilyet is tud.

És mivel a rock műfaja a gyengém, számomra ez volt a csúcs.

…aztán egy hete előadta ezt…

Nem tudom, mit hoz neki a sors, nem tudom, hány döntőn keresztül láthatom még őt, de már az elején tudtam, hogy minden döntő ajándék lesz számomra, melyben ő látható. Nem mindig énekel tisztán, van amikor a dal és ő nem szeretik egymást. Távolról sem érdekel…

Ami a szívemnek kedves, az ebben a fiúban benne van. És remélem, benne is marad! Isten tartsa meg őt sokáig, ilyennek.

No comment

(photo from www.clarkhulings.com)

Alla luce del sole (10)

Ajánlom a történet folytatását azoknak, akik maguk is újjászületés küszöbén toporognak, de még nem mernek átlépni rajta…

II-ik rész

10.

Új reggel kopogott be hivatlanul az ablakán, arcába kiabálva, hogy keljen fel, tegye, amit tennie kell. Csakhogy ő már nem tudta, mit kellene tennie. Ült az ágya szélén, várta a percek múlását, abban reménykedve, hogy mire az utazókocsi ajtaját kinyitja, valahogy már este lesz, és ő visszafekhet aludni. A legjobb persze az lett volna, ha egyáltalán ki sem kell másznia az ágyból. read more »

Régen feledett angyalomról

Valamilyen indíttatásból ma megnyitottam a Google képkeresőt, körülnéztem, mi újság Gérard Philipe fényképek tekintetében. Néhány éve, amikor elindítottam a www.gerardphilipe.com-ot, az interneten nem volt túl sok fénykép, ritkaságszámba ment minden fotó a francia színészóriásról. Ehhez képest manapság, ha havonta képeket keresek, mindig találok valami újdonságot. Ma is tucatnyi, ha nem több olyan fotót láttam, amit eddig sosem, és az egyik kép elvezetett egy kanadai úr blogjára, aki írt egy ajánlót a “Monsieur Ripois” c. filmhez, mely filmhez ezúton hozzá is tudtam jutni! Ez a film azóta izgatja a fantáziámat, hogy komolyabban elkezdtem foglalkozni Gérard karrierjével, ugyanis DVD-n még nem adták ki, külföldi televíziós csatornákat pedig nem fogok, olyat, amin ezt leadhatnák. A film alapjául szolgáló könyvet, egy kanadai klasszikus író egyik regényét évekkel ezelőtt megvettem, el is olvastam. Egy gerinctelen, gyenge jellemű nőcsábász alakja bontakozott ki előttem a történetben, olyasvalakié, aki minden útjába kerülő nőt kihasznál saját boldogulása érdekében. De míg a “Veszedelmes viszonyok” (a híres episztoláris regény, mely számos feldolgozást megélt már számos műfajban) végső soron pozitívan végződik olyan szempontból, hogy a központi figurát, a hirhedt Valmont-t utóléri végzete egy szívét rabul ejtő asszony személyében, addig a “Monsieur Ripois et le Némézis” nem szolgál megváltással, hősünk a bukás szélén, sőt közvetlenül utána is sértetlen egóval folytatja a nők utáni hajszáját. Bizonyára van több is a regényben, de nem akarok irodalmi elemzésbe belemenni, egyetemi éveim alatt bőven eleget kaptam belőle, ma már inkább csak olvasok és átérzek.

Ma, végre, több, mint tíz év kutatás és vágyakozás után láthattam a filmet, melyben Gérard Philipe ismét szívtelen nőcsábászt alakít. (Időrendben természetesen Valmont szerepét öltötte magára később, ha pontosak akarunk lenni, ama film a színész halála után egy évvel került a mozikba.) Azt kell mondanom, megérte várakozni a filmre, tartalmas mozi egy bukott emberről és annak kicsinyes vágyairól. Sajnos képtelen voltam Andrét gyűlölni, de még megvetni sem tudtam, esetleg sajnálni. Annyira esendő és gyenge volt a nők karjaiban, hogy ha nem imádnám amúgy is Gérard Philipe-et, ezzel a filmmel biztosan belopta volna magát a szívembe. Ahogy ölelte szeretőit, és ahogyan ők kapaszkodtak őbelé az jutott eszembe, Istenem, vajon tudatában voltak annak, hogy micsoda kincset szorongatnak a karjaikban?! Milyen szerencsés, áldott keblek, melyeken Gérard feje megpihent, áldott ajkak, melyeket ajkai csókoltak, áldott testek és lelkek melyeket Gérard jelenléte megérintett. Néhány éve valaki azt az ötletet adta nekem, hogy lépjek kapcsolatba Jeanne Moreau-val, a szintén méltán híres, csodálatos francia színésznővel, akivel a “Veszedelmes viszonyok”-ban Gérard játszott, és kérdezzek partneréről… Nem hiszem, hogy illene ilyesmivel zaklatnom egy elfoglalt művésznőt, pedig… most, hogy nézem az életrajzát látom, hogy ő is Vízöntő, mint én… Szívesen kérdezném Gérard-ról, de nincs bennem bátorság. A színész lányához sem mertem odamenni öt éve Cannes-ban, ahova egy Gérard-ról készült kiállításra utaztunk ki, én és kedvesem. Számomra Gérard olyan szinten jelenti a szakrálist, hogy bizonyára nagymértékben tévedek, és bizonyára haragudna is rám Gégé, hiszen világéletében az egyszerűt kereste, a magánélet csendjét, a családi boldogságot, az önmegvalósítás nemes szépségeit, a munkásosztály megsegítését. Nem volt angyal, ember volt, aki harcolt a maga módján, megvívta a maga csatáit, sosem emelte ki magát a tömegből, mindig mások tették piedesztálra. Kénytelenek voltak, hiszen Gérard egyenes kapocs volt a földi és az égi szférák között. Ma is az. Elég egy filmjét megtekinteni, elég ránézni egy fényképére. Ha nem kisfiús, ellenállhatatlan nevetését ereszti bele a világba, akkor szomorkás, a végtelenbe pillantó és a végtelent magában hordozó szeme inspirál. Minden egy millió emberre egy ilyen arc és egy ilyen lélek jut, és ez az egy arc és lélek Gérard Philipe-hez tartozott a huszadik század első felében.

Akik őt élőben láthatták színpadon játszani isteni csodának lehettek szemtanúi, mint ahogyan azt olvasom cikkekben, megemlékezésekben, rajongók, tisztelők által írt darabokban. Milyen sokan írnak róla! És milyen jó, hogy így tesznek! Ha ők nem lennének, én sem ismerhetném őt úgy, ahogyan lassan, de biztosan kezdem megismerni.

Emlékszem arra, amikor a Magyar televízió sorozatban leadta több filmjét: “A Montparnasse szerelmesei”, “Az Ördög szépsége”, “Az éjszaka szépei”, “Vörös és fekete” (szentséges Istenem, ahogy Julien Sorelt játszotta!), “Tulipános Fanfan”, “Veszedelmes viszonyok”. Tizenhárom éves lehettem, vagy annyi se. A szomorú sorsú, síró pillantású Modigliani szerepében örökre magához láncolt. Mai napig az az egyik legkedvesebb filmem vele. Néhány évre rá elkapott a vágy, hogy többet megtudjak róla, több filmjét lássam, és elkezdtem gyűjteni: filmeket, könyveket, fotókat. A neki szentelt honlap szép próbálkozásnak indult, rengeteget dolgoztam vele, nagyon sok látogatót vonzott és vonz a mai napig, noha abbahagytam az építését és karbantartását is. Azt hiszem, talán hamarosan ismét napirendre tűzöm a honlappal való foglalkozást…

Mert Gérard Philipe megérdemli, hogy emlékezzünk rá. Hogy beszéljünk róla, hogy megosszuk iránta érzett csodálatunkat, szeretetünket. Hogy elmeséljük valakinek, melyik szerepe hatott meg bennünket leginkább, hogy milyen embernek képzeljük őt. Hogy elmondjuk egymásnak, mit álmodtunk róla. (Egyszer, egyetlenegyszer vele álmodtam, a testi valóságában. Reszketve ért az ébredés.) Hogy gyönyörködjünk belső szépségében, ami külsejére is kisugárzott.

Tizenegy napon belül lesz halálának az ötvenkettedik évfordulója. Rá kilenc napra pedig, ötvenkét éve, betöltötte volna a harminchetedik életévét…

Lehet, hogy néha háttérbe szorul angyalom, mert az élet annyi mindent rak a tányéromra… Időről időre azonban meghallom szárnyai suhogását, visszatekintek reá, szemem majd belevakul a fénybe, mely belőle árad felém és mellyel, ha magamba szívom, nagyon sokáig képes működni a lelkem. A szépség ilyen mértékű földi megnyilvánulása csakis a mennyei szépség emlékét testesítheti meg. Az angyalszárnyak mögött rejlő ember pedig talán örökre rejtély marad nem csak nekem, hanem az egész világnak, de így van ez jól. Gégé is így akarta volna.

Mosoly

Csend volt, mindenütt csend. Sík, bársonyos felületű homoktenger, melyet nem borzolt szellő, így a lábnyomok tisztán kivehetőek voltak benne. A nő közönyösen szemlélte őket, megpróbálta felidézni, mikor formázódtak saját súlya által a homokba. Emlékezete magához ölelte gyermekeit, férjét, barátait, álmait, céljait, megvalósításait, mindazt, ami valaha fontos volt a számára, ámde képtelen volt arra, hogy formába öntse azon cselekedeteit, melyeknek érzékekkel még felfogható, friss eredménye szemei előtt sorakozott, mint egy emlék-füzér. Nem tudta, hogyan került a tengerpartra. Felpillantott, a naptalan, holdtalan eget fürkészte, az időtlenséget, mely sem fenyegető, sem békét nyújtó nem volt. A semmi részeként könnyednek és feledhetőnek érezte magát, lényegtelen teste a homok fölött lebegett, nem bántotta sem szellő hidege, sem napforrósította homok melege. A színek egyszerre vibráltak szemének tükrében és folytak össze egyetlen véget nem érő szürke halmazba. Gyönyörködött a semmiben és a mindenben, ugyanakkor egykedvűen nézte a tájat. Levegő és víz találkozása volt ő, a föld birtokba vevője, aki most úgy érezte, nem kéri őt a szeretett föld: elmerülni vagy lebegni, csupán e két lehetősége maradt, és egyik sem tűnt vonzónak a számára.

Sóhajtott. Sirály sírt a feje fölött, elsuhant felette, távolodott, közelebb jött. Ijesztően nagy testét mérnöki szépségű szárnyak tartották a légüres térben. Volt idő, amikor a nő félt volna tőle, most azonban majdhogynem szeretettel követte az állat röptét pillantásával. A sirály megállás nélkül körözött, fáradhatatlanul rótta életköreit, időnként a mozdulatlan emberi lény energiamezejét súrolva. Ilyenkor a nő összerezzent s miközben öntudatlanul is hevesebben kezdett verni a szíve, régen feledett érzés, félelem kerítette hatalmába. De csak rövid ideig. A nyugalom egyre gyorsabban talált rá, ő pedig derűs egykedvűséggel nyugtázta a nemlét áldásait.

Hamarosan ismét csend borult a tájra és őrá is. A sirályt elnyelte a láthatár végtelenje, a színtelen égbolton pislákolni kezdett egy árva csillag. Valószerűtlenül ragyogyó fényétől a nőnek pislognia kellett. Mi több, a csillag susogó hangokat adott ki, olyan volt, akár egy folyékony csók. A nő tudata ekkor ébredt rá: nem a csillag, hanem a tenger hangjai ölelték körbe, a hullámok zúgó-búgó selymes sejtelmes lágyan édeskés emlékhabjai csapódtak egyre erősebben akarata szikláinak, egyre keményebben, sőt kérlelhetetlenül ostromolták azokat. A nő megmakacsolta magát, összeszorított ajkakkal zárta ki a múltat, a szeretett arcok vonásait szándékosan egybemosta nyugodni vágyó lelke. A hullámok azonban időt nem ismerve mardosták az öröklét nevetséges utánzatát, mígnem az megadta magát, a sziklák hangos robajjal estek darabokra, egymás pozdorjáit is porrá zúzva, beleveszve a víz védelmező ölelésébe.

Egyetlen pillanatra csend lett, mindent beborító csend, áthatolhatatlan nyugalomfátyol ereszkedett a mindenségre, nem létezett benne sem zaj, sem fény, sem sötétség, sem fájdalom, sem öröm, sem szépség, sem rettegés, sem formák, sem múlt, sem jövő, sem jelen, sem Isten, sem ember. A nő eggyé vált a Semmivel és belefolyt a Mindenbe, lehunyta szemét-

‘Anya, hiába kavarom a mártást, odasült, érzem az edény alján!’

Kamaszlány hangja hasította ketté a csend kőfalát, nyomában ezernyi hang: kutyaugatás, pohárcsörömpölés, televíziókészülékből áradó kakofónia, az utcáról beszűrődő gyereksereglet játékának vidámsága, telefoncsörgés, víz folyása a csapból, egy tárgy és a padló találkozása áradt be a nyugalom hangszigetelt odvába. A nő bágyadtan nézett körbe, megszokott élete mindennapos arcával találta szembe magát. Fáradtan vette tudomásul, hogy semmi sem változott, minden ugyanolyan, gyermekei sem változtak, férje tevékenykedése is ugyanúgy beszűrődött a kertből, mint azelőtt. A tévében semmilyenség hullámzott az irányába, a nő ki is kapcsolta a készüléket.

‘Anya!’

Fáradtan fordult oldalra, ránézett kisebbik lányára, aki a konyhában szorgoskodott. Évekkel azelőtt elhatározta, hogy a mesterszakácsok számát fogja növelni; az anya biztos volt lánya sikerében, a konyhából most (és lánya tevékenységekor mindig) szállingózó, fenséges illatok hitét erősítették.

‘Húzd félre egy percre, fel fog ázni magától’, felelte alig hallhatóan. Figyelme máris elkalandozott, tinédzser lánya hálás mosolyát nem látta, így a lány szemében meghúzódó rettegést sem.

Feltápászkodott és besétált a hálószobába, ahol idősebbik lánya éppen a nagyméretű párnát püfölte szinte kerekre.

‘Pihenj le, anya, még egy óra a vacsoráig’, mosolygott a lány szeme és egész lénye.

Egyszerre léptek egymáshoz, lelkük szoros ölelésben találkozott. A nő fáradt karjaiba erő költözött lánya határozott, ellentmondást nem tűrő akaratából.

‘Na, szép, engem kihagytok?’ morgott férje, akinek kopott felsőjét életadó föld és levelek nyomai borították. Az ajtóban állva szemlélte az összeborulást, de hangja rosszallása mögött pajkosság és elsősorban erő rejtőzött. Odalépve a két emberi lényhez, szeretetével nagyobbá, erősebbé és szebbé varázsolta a családi köteléket.

Mire a kisebbik lány is átölelte őket, sírása hangjainak emlékét négy szempárból fakadó örömkönnyek hangos zúgása nyomta el, a nő pedig nem vágyott többé sem nyugalomra, sem békére, csakis zajra és fájdalomra, örömre és illatokra, az élet érzékszerveivel felfogható bizonyítékokra.

Bizonyítékra, hogy él, hogy élők veszik körül, és hogy a belőle áradó szeretet minden őt körülvevő élő lényben, tárgyban, hangban, illatban, színben és formában visszaverődik és mosolyként tér vissza lelkébe.

Sírpiknik

Előzetesben annyit, hogy hosszú éveken keresztül a hajamnál fogva kellett elráncigálni a színházba, nem vonzott, nem érdekelt, nem érintett meg, nem értettem, miért járnak oda az emberek. Tegnap színházban jártam, méghozzá önszántamból; meg is jegyeztem annak, aki igent mondott a meghívásomra és eljött velem, hogy ha jól belegondolok, az elmúlt évek során azért volt néhány emlékezetes színházélményem, hála Szervét Tibornak, Száraz Dénesnek, Bereczki Zoltánnak, példának okáért. És a jó társaságnak. De eddig mindig valaki más hívott, beszélt rá egy-egy színdarab megtekintésére. Azt hiszem, a belső indíttatás valamikor idén született meg bennem, és ezt Gálffi László színművésznek köszönhetem. Kíváncsi voltam rá, látni szerettem volna színpadon, meg nem mondom, miért pont most, hiszen évek óta érdekel, mint előadó, mint színész, mint ember. Úgy tűnik, idénre érlelődött meg bennem a vágy annyira, hogy konkrét lépéseket is tegyek a megvalósítás érdekében.

Tegnap este másodjára néztem meg Ivan Menchell Sírpiknik c. darabját, melyre nagyjából két éve figyeltem fel a cím és a téma alapján. Nehezen akart összejönni, hogy azzal a kedves barátnőmmel tekintsem meg, aki szívvel-lélekkel él-hal a színházért, néhány próbálkozás után kicsit fel is adtuk a szervezést. Aztán idén hirtelen ötlettől indíttatva beültem a Thália színház első sorába, egyedül. Bevallom, furcsa is volt, hogy egyedül voltam, meg nem is. De erről már írtam, nem szaporítom a szót, most a darabé a főszerep.

Megérdemli, hogy írjak róla, hiszen másodszori megtekintése is örömet okozott. Azt hittem, a humor és a párbeszédek elcsépeltnek fognak tűnni, a már ismert történet nem fog megérinteni úgy, mint első alkalommal. Tévedtem: tegnap is rengeteget nevettem, a darab végén pedig megmagyarázhatatlan szomorúság kerített hatalmába. Nem mondom el a befejezést, a történetről pedig csak annyit, hogy adva van három özvegy, Ida, Lucille és Doris, akit szenzációs színésznők keltenek életre (Bánsági Ildikó, Margitai Ági, Takács Kati /Egri Márta); három életkor, de mindhárman túl az ötvenen, ki-ki a maga múltját siratva vagy ünnepelve, vérmérséklet és a leélt élet tartalmától függően. Emlékeznek, ki-ki ahogy tud, és közös időtöltés gyanánt heti rendszerességgel járnak ki a sírkertbe férjeik sírjaihoz. Egyik délután összetalálkoznak Sam-mel (Gálffi László), akiről kiderül, hogy a halott nejének hozott virágot, és mellesleg Ida régi ismerőse. Innentől kezdve a három életéhes asszony ki-ki a maga módján szeretne közelebb kerülni Sam-hez. Sok-sok intelligens és sötét humor, nagyon emberi párbeszédek és még emberibb, mondhatni gyarló szereplők teszik az őszi téma és táj méltó vizualizálásaként színpompássá a darabot; van intrika és emberi gyengeség, az önzés, féltékenység, rettegés és szomorúság felváltva van felvonultatva a szereplők gesztusaiban és arcán. Az elmúlás kérlelhetetlensége mindenre rányomja bélyegét, a darab szereplői pedig szinte kivétel nélkül keményen harcolnak ellene. Önmagunkra ismerünk hiszen az elmúlástól majdnem mindenki fél, van, aki kevésbé, van, aki jobban. Akad olyan is, akit vonz ez a téma, érdekli és kíváncsi rá, például a vég utáni kezdetről szeretne többet megtudni, de szerintem nincs ember, aki ne foglalkozna a halál kérdésével, akár félve az ismeretlentől, akár kíváncsian. Érdemes-e a korral harcolni, vagy pedig belenyugodva kell tudomásul vennünk, hogy elért minket a vég? A múlt fontosabb-e, mint a jelen, vagy a(z ebben az esetben majdhogynem nemlétező) jövő? Mennyit érdemes magunkkal cipelnünk a múltból, legyen az bármilyen értékes? És szabad-e, érdemes-e mindent sutba dobni a jelen pillanat, az életösztön kiélése érdekében? A darab ezeket és ehhez hasonló kérdéseket vet fel, ezek pedig kellő mélységig vannak megtárgyalva és előadva, már ahhoz képest, amennyire egy két óra húsz perces, kétfelvonásos darab időtartama megengedi. A színészek empátiával öltik magukra a középkorúság keserédes valóságát, Létay Dóra pedig kiválóan alakítja a huszonéves bohém és tiszteletlen “csitrit”.

Ami pedig Gálffi Lászlót illeti, nem szégyellem kimondani: odavagyok érte. A több évtizedes színészi tapasztalatból fakadó visszafogottságáért, a pillantásaiért, a sokatmondó szemeiért, a “macskás” megjelenéséért. Disztingváltan, elegánsan viseli a korát, csodásan áll neki. Ez a darab sem mutatja meg a valós mélységeit (az Ölelj át! nekem habkönnyű volt, szórakoztató, de már el is felejtettem), de néhány momentum azért megcsillogtatja azt, aki a fürkész, kifejező szempár mögött bizonyára lakozik. Kíváncsi vagyok rá, ismerni akarom, bármennyire is furcsa és talán megvetendő, szeretem benne, hogy a saját neméhez vonzódik. Szeretem ezt a szerepét és a darabot magát, azt hiszem megnézném még egyszer, talán kétszer is, ha majd akad jelentkező, aki eljönne velem. Nem csak neki, de neki is köszönhetem, hogy tegnap ismét elért a varázslat, ismét átélhettem önmagam jövőbeni énjeinek legfájdalmasabb és legrömtelibb pillanatait, nevettem és könnyeztem. Müller Péter mondta, és ehhez nagyon tartom magam: az a miénk, az szól nekünk, amitől lúdbőrözünk, amitől borzongunk a gyönyörűségtől, ezt figyelembe véve pedig ez a darab mindenképpen nekem szól.

Graveyard/Temető

Thank you, Autumn, thank you, camera, thank you, Pumpkin, thank you, Light, thank you, God, for enabling me to take the photos that I’ve always wanted to take.

Köszönöm neked, Ősz, és neked, fényképezőgép, és neked, Fény, és neked, Isten, hogy elkészíthettem a fényképeket, melyeket mindig is szerettem volna elkészíteni.

Do not stand at my grave and weep/Ne jöjj el sírva síromig

Tegnap a Fiumei úti sírkertben sétáltam Szilvivel. Gyönyörű nap volt, a társaság miatt is, a környezet miatt is, és nem utolsósorban a leírhatatlanul szép őszi időjárásnak köszönhetően. Rengeteget fényképeztünk… Nekem nagyon tömény délelőtt volt, emésztenem kell a sok szépséget. Este Szilvi elküldött egy verset emailben, aminek megtaláltam az angol eredetijét is. Mary Elizabeth Frye írta, és csodálatos.

Do not stand at my grave and weep

Do not stand at my grave and weep,
I am not there; I do not sleep.
I am a thousand winds that blow,
I am the diamond glints on snow,
I am the sun on ripened grain,
I am the gentle autumn rain.
When you awaken in the morning’s hush
I am the swift uplifting rush
Of quiet birds in circling flight.
I am the soft starlight at night.
Do not stand at my grave and cry,
I am not there; I did not die.

És a fordítása:

Ne jöjj el sírva síromig

Ne jöjj el sírva síromig,
Nem fekszem itt, nem alszom itt;
Ezer fúvó szélben lakom
Gyémánt vagyok fénylő havon,
Érő kalászon nyári napfény,
… Szelíd esőcske őszi estén,
Ott vagyok a reggeli csendben,
A könnyed napi sietségben,
Fejed fölött körző madár,
Csillagfény sötét éjszakán,
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben nálad lakok
A daloló madár vagyok,
S minden neked kedves dolog…
Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál.