Álmokból születtünk, egész életünk álmok tarka szőttese. Sok színű fonálból szövődik, mint a mese…

~~~

A csendben karcolva érték egymást a féltett és rettegett szó-vázak; nem mondhatták ki őket, nem lehetett- de talán szavak nélkül mindig is könnyebb volt egyik embernek megérteni a másikat. Súlyos parfüm- és cigarettafüst terjengett a liftben; az érzék-csábítók alatt megtörten ült a nő, és bizonytalanság vette körül a férfit. Josh nézte a nő selymes, hosszú haját, ami körülölelte a vékony, törékeny vállakat. A csend leple alatt fájdalmasan hatott rá minden egyes lélegzetvétel, mellyel közelebb kerültek az elkerülhetetlenhez. Szerette volna, ha nem így alakulnak az események, de élete végéig bánta volna, ha nem a szívére hallgat aznap este a csillagos ég alatt. Read the rest of this entry »

“Érzem, sírni volna most jó…”

VI.

-Most már áruld el, kivel randizol –állt meg Tim az ajtóban. A busz alig engedett be fényt, de Josh így szerette: a félhomály nyugtatóan hatott rá a sok fellépés után, ahol fények világítottak a szemébe. Éppen felvette a pulóverét és megigazította az alatta lévő inget. Bizonytalanul nézett a tükörbe; válaszolni akart Tim-nek, de mit mondhatott volna? Egy nyomorékkal? Hiába is mondaná, mennyire klassz nő… és azt is bizonygathatná napestig, hogy nem randiról van szó. A legtöbb ember szemében a fogyatékos személyekre aggatott címke oly nagy, hogy semmi más nem látszik ki belőlük. Josh nem érezte felkészültnek magát, hogy egy korlátolt, érzéketlen fickóval eszmecserét folytasson Anne-ről, így hát megfordult, ránézett, és a könnyű utat választotta. Read the rest of this entry »

Nagyon, de nagyon szeretem őket…

V.

-Annie, kész vagy?

Janice elrendezte a blúzát, majd ellenőrizte a sminkjét a tükörben. Végtére is, első sorban fog ülni, ki kell néznie valahogy, nehogy felvétel készüljön, és utólag szégyenkeznie kelljen… Az apja külön kérésére az a döntés született (Anne akarata ellenére), hogy Janice elkíséri nagynénjét a Denver-i előadásra. Anne két napig érzelmi roncsként élt a szállodában, és sem Janice, sem Helen rábeszélésére nem volt hajlandó ennivalót venni magához. Fenyegetőztek, kérlelték, zsarolták, hogy ha nem eszik, bevitetik a pszichiátriára- semmi sem használt. Anne szomorúan nézett maga elé, és a legdurvább szavakra, a leghangosabb kiabálásra sem reagált; miután az utat Dallas-ból Colorado államba is teljes szótlanságban tette meg, Janice telefonált az apjának. Read the rest of this entry »

Bele fogok dögleni, bele én. Dicső és szépséges, katartikus halál lesz!

IV.

A fenébe, a fenébe, a fenébe. Anne a haját fésülte, jobban mondva tépte, összeszorított szájjal, gombóccal a torkában. Ha csak eszébe jutott, hogy Joshua látta őt, amint- a puszta gondolatra a szép emlékből groteszk, szánalmas cirkuszi mutatvány lett, melyet soha nem lesz képes kiverni a fejéből. Szíve haragosan dobogott, a kitépett hajszálak pedig sötéten tekeregtek a szemetes mellett. Anne könnyes szemekkel dobta a padlóra a fésűt. Semmi mást nem kért az élettől, csak azt, hogy láthassa Joshua-t, ő maga pedig láthatatlan lehessen. Miért kellett megtörténnie? Miért pont oda ment aznap délután? Read the rest of this entry »

(Régebben láttam egy ilyen versenyt… a szívem szakadt bele a látványba. Olyan sokat tanulhatnánk azoktól, akik hátrányos helyzetben is képesek kifejezni önmagukat…)

III.

Anne ébren feküdt az ágyban, fülében a másodpercmutató jelezte az idő múlását. Csigalassúsággal teltek a percek, és minden tik-tak egy újabb gondolatot szült. Anne fáradt volt, de képtelen elaludni; még nagyon sok órának el kellett telnie az esti koncertig, és utána két teljes napig nem is láthatja Joshua-t. A puszta gondolatra rettegés kerítette hatalmába: csak akkor érezte teljes embernek magát, ha hallhatta a férfit. És ettől még jobban megrémült. Mi lesz, ha vége lesz? Mihez fog akkor kezdeni? Nem érezte, hogy bármi is éltetné őt azután. Nem tudta ellátni magát, csak hatalmas erőfeszítések árán; Helen, a képzett ápolónő, aki mindenhova elkísérte őt, szinte vele élt, Helen, a nélkülözhetetlen, el fog utazni, két teljes évre. Egy embert beengedni a privát szférájába keserves élmény volt Anne számára, aki családja elvesztését követően nem mert senkivel sem bizalmas kapcsolatba kerülni. Érezte, nem lenne képes még egyszer végigcsinálni. Férfiakról pedig szó sem lehetett… kegyetlenség lenne bárkit is maga mellé láncolnia, és önmagát tenné ki a világ legfájdalmasabb érzésének, ha hagyná, hogy csupán egy kis ideig legyen boldog valakivel. Amellett meg ezidáig senki sem bukkant fel az életében, aki pótolhatta volna Matt hiányát. Read the rest of this entry »

(Egyre jobban fáj ez a sztori, de ha beledöglök is, ki kell írnom magamból…)

II.

Anne kívül-belül didergett, ha felemelte pillantását a mega-komplexumra. Barátságtalan és hideg, szürke ipari arcával a houstoni Reliant Arena teljesen távol állt attól a képtől, melyet a nő dédelgetett, ha Joshua-ra gondolt. Nem volt mit tenni: ha itt lép fel, akkor itt lép fel.

-Nahát, ezt mind megtölti ez a csodafiú? –kérdezte Janice. Lassan tolta a nagynénjét, és Anne orrát csiklandozta a fiatal lány túlzottan édeskés parfümje. Ő maga a savanykás illatokat kedvelte, de Matt halála óta nem használt semmit.

-Megtölt ő nagyobb stadionokat is –mosolygott elnézően, összehúzva magán a kardigánt. –A hangja betöltene egy ennél sokkal hatalmasabb teret is. Egyszer hallanod kell élőben…

-Fogom is, majd. Egyszer –tette hozzá Janice egykedvűen. Nem értette, hogyan szerethet a nagynénje egy ilyen nyávogi alakot, egy „popera” jelenséget. A hideg is kirázta a hangjától; a My chemical romance volt számára a minden, és minden más zenét fumigált, mint a legnagyobb szakértő. –Mikor jöjjünk érted?

-Majd csörgök… szerintem 11 után. Nálam lesz a mobil.

-Rendicsek, Anne –hajolt le Janice a nőhöz. Lágy puszit nyomott a sápadt arcra, és fiatalos mosolyától Anne-nek egy pillanatra felragyogott a lelke. Megsimogatta a lány hamvas orcáját, és a furcsa, hol bohókás, hol mogorva lány iránti szeretete röpke ideig elfeledtette vele az élet borzalmait.

-Jó bulizást Mike-kal! Érezzétek jól magatokat! –kiáltotta Janice után, aki mosolyogva integetett, majd villámgyorsan eltűnt. Anne sóvárogva nézett utána; lehunyta a szemeit, és felidézte, milyen volt, amikor még tudott szaladni, amikor egy szempillantás alatt felpattant egy villamosra, amikor át tudott sietni a zebrán, és a hosszú haját lengette a szél. Az emlékek fájdalmasan hasítottak belé, pedig hét éve már, hét hosszú éve… megborzongott a koraesti szél hidegében, és lassan a mozgássérültek bejáratához kormányozta a kocsit. Read the rest of this entry »

(szóval ez lett volna az egyrészes, de mégsem egyrészes lesz, úgy tűnik)

I.

-Fáradt vagy?

-Egy kicsit. Nem baj. Már csak… húsz koncert. Fejen állva is kibírom- vigyorgott a fiatal férfi, ingét begombolva. Tim bólintott, és magára hagyta az énekest az utolsó percekre, mint általában. Josh-nak szükségesek voltak ezek a percek. Nem imádkozott, nem fohászkodott semmilyen látható vagy láthatatlan hatalomhoz, de szüksége volt egy kis időre ahhoz, hogy a belőle szerteáradó gondolatokat, energiákat összegyűjtse, és később átadhassa a közönségnek. Lélektelenül nem tudott énekelni, és nem is akart.

A rakoncátlan hajat megfésülni fölösleges lett volna, így csak beletúrt a kezével. Nadrág, ing rendben, minden más rendben, torka várakozó állapotban, szíve hangosan dobog, mint általában. Austin, Texas, egyik kedvenc városa. Nem létezik még egy olyan tisztaszívű, őszinte, az örömöt és bánatot ilyen lelkendezve felvállaló nép, mint a texasiak. Még akkor is vele énekeltek, ha a legtöbbjüknek a hang felénél levegőt kellett venniük. Hálájuk minden alkalommal meghatotta a férfit, aki most is türelmetlenül várta, hogy átadhassa magát nekik.

-Harminc másodperc, Josh.

-Megyek, Tim.

Mély levegő, hunyorít, kontaktlencse a helyén, ing begombolva, oké. Rajta. Read the rest of this entry »