Tag Archives: Búcsú

Valami véget ért

…valami fáj.

Úgy teszek, mintha mi sem történt volna. Dolgozom, tornázom, nevetek, ha valaki viccet mond. Tervezem a nyaramat.

De közben lelkem legmélyén érzem a búcsú fájdalmát.

Ő sem tanulta meg az elengedést… ebben hasonlítunk. Nem hagyta, hogy vége legyen. Addig nem hagyta, amíg csak lehetett.

Tizenhárom éve a párommal… ő is akkor jött. Életem része mindkettő… egyformán része.

Már csak egyvalaki tudja igazán, mit jelent ő nekem. Nem is próbálom már mondani…

Nem is akarom. Amit kaptam, őrzöm, féltem, és nem engedem, nem hagyom, nem adom. Az emlékeimet. Csak egyet adnék oda, égetnék el, dobnék ki.

Elmúlik minden… minden… és mindenki… és meghalunk.

Elmegyünk.

Whitesnake… egy korszak lezárása

Bocsánatot kérek az olvasótól, ha Whitesnake lemezajánlóra számított. Múlt héten olvastam, hogy a legendás rockerek Budapestre látogatnak; nosza, gondoltam, nekem látnom kell egyszer őket, hallanom kell David Coverdale ősrobbanásszerű hangját, mely még mindig zúz. Le is töltöttem az új lemezt, a Forevermore-t, hogy a júliusi buli előtt kicsit bemelegítsek. Remekül indult a korong, igazán minőségi zene, ütős dallamok, gitár, dob, minden a helyén, Coverdale úr hangja pedig továbbra is érzéki. Gondoltam, két-három nóta után valami másról is szó lesz, mint a szerelem. Tévedtem, az egész lemez arról szól, amiről régen is zenéltek; a hatalmas slágerek óta semmit sem változott a banda, már ami a mondanivalót illeti. Zeneileg ott vannak a szeren a mai napig, bár nem vagyok már szakértője a műfajnak, hiszen majdnem tíz éve eltávolodtam az egész dallamos rockvilágtól. Persze, vannak kortárs zenekarok, akik nagyon bejönnek, Nickelback, Fall Out Boy, Anberlin… meg még mások is. De a rock világa elvesztette a vonzerejét, amikor egy bizonyos szerelmi túlfűtött állapotomon, ugye, túlléptem… az a világ véget ért egy bizonyos két órás kívánságműsorral, melynek minden dalát én kértem. Szépen búcsúztunk egymástól, ő meg én, ki-ki folytatta útját, én a párommal folytattam, ő meg… nem tudom, mi van vele, remélem boldog, bármit is csinál.

Egy szó, mint száz, a Whitesnake lemez csalódás volt, vagyis… nem, rosszul fogalmazom, hiszen nem csalódtam. Zeneileg a toppon vannak. Tartalmilag találtam a dalokban kivetnivalót; még csak nem is kivetnivalót, hanem… Az az igazság, hogy fejlődéstörténetem mostani fejezete szerint számomra azok a dalok nem mondanak az égvilágon semmit. Ez nem azt jelenti, hogy rossz és üres zene, csupán csak én léptem túl azon a szinten. Tíz éve még borzongtam volna… Ma már kikapcsolok mindent, amitől nem lúdbőrözöm. A Whitesnake helyébe lépett Brett Dennen, Ryan Adams, Gillian Welch, Josh Groban, James Blunt. Minden, aminek van üzenete, aminek a zeneisége és mondanivalója otthonra lel bennem, és melyben én is otthonra lelek. Hej, micsoda zenék vannak az “Eli Stone” c. sorozatban… micsoda üzenetek, bölcsességek…

Még nem döntöttem el, elmegyek-e a Whitesnake koncertre. Talán a régi slágerek kedvéért kellene. Here I go again, Is this love, Fool for your lovin’… huhú, na, MOST van lúdbőr, bőven. Nosztalgiázni egyet… bár az sosem vezet semmi jóra. Az emlékeket gyakran zúzza szét a realitás, amikor görcsösen kapaszkodunk valamibe, fel akarjuk idézni, múltidézni vágyunk… Minden esetre, ha elmegyek rá, ha nem, egy korszak végérvényesen lezárult.

Isten veled.

Elment a Király!

Nem szoktam mások írásait felrakni a blogomra, de ez idekívánkozik… Enikő szebben megfogalmazta a gondolataimat (sokunk gondolatait), mint ahogyan én képes lettem volna. Valójában még mindig sokkos állapotban vagyok, nem értem, és nem akarom elhinni…

Elment a Király! M.J. halott! Nem tudok napirendre térni e fölött. Nem értem, hogy foroghat még a Föld!?

Az évszázad, zenei és kulturális korunk ikonja, idolja, meghatározó figurája, az én Hősöm! Igaz, egy ideje már nem volt ugyanaz, nem az volt, nem olyan volt, amilyennek lennie kellett volna, nekem mégis örökre ugyanaz marad. „Életében király volt, halálában legenda lett.” (Cher)

Az első bálványom, akiért már 6-7 évesen szívből rajongtam, a TV előtt ugrabugráltam a klipjeire, agyonhallgatott első kazettám (BAD) emléke, ügyetlen dalszövegfordításaim… Ő volt gyermek- és kiskamaszkorom első „szerelme”.

Elővettem a CD-ket. Nem értem, hogy léphettem túl rajta, hogy felejthettem el Őt évekre. Méltatlan, hálátlan rajongó lennék? Remélem nem, mert Ő nem olyat érdemel.

Ő, aki egész életében adott, szétosztotta, darabokra tépte magát, szívvel-lélekkel. Nem egyszerű énekes volt, nem „csak” sztár, hanem maga az előadóművészet, valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan, utolérhetetlen és egyedülálló vonzerővel rendelkező zseni, egy szinte földöntúli tehetség, aki milliók bálványa tudott lenni. Utat tudott mutatni, elgondolkodtatni és felvidítani.
Olyasmit hozott a pop-életbe, amit sem előtte sem utána senki, mindig Ő lesz a pop királya! King of Pop…

Nem ömlengeni akarok, hanem leróni őszinte tiszteletemet és talán valahogy földolgozni személyes gyászomat. Emlékek, foszlányok, képek ugranak be… klippek, koncertek, interjúk, Moonwalk, a Billie Jean korszakalkotó első taktusai, botrányok… de nem! Nem akarok és nem is vagyok halnadó olyasmire emlékezni, ami méltatlan és lényegtelen. Plasztikai műtétek, állítólagos leesett orr, oxigénsátor! Rengeteg szenny és mocsok, amit azért kapott az arcába, mert nekünk adta az életét, önmagát, mert ki mert tárulkozni! Igen, nyílván csodabogár volt, de ez eltörpül a végtelen zsenialitása mellett! Mit számít mindez egy olyan életpálya mellett, amely 40 évig képes volt újra és újra generációk sorának élményeket, felismeréseket adni?

Miért felejtett el a világ a sok jót? Heal the World, We are the World, világmegváltó, világjobbító szándékkal teli dalszövegek ( Man in the Mirror, Earth Song), adományok. Ez ez ember nem csak beszélt a világbékéről, hanem megindítóan naív őszinteséggel tett is érte, hitt benne, emberileg és a művészetével egyaránt.

És mindezért a sok-sok ajándékért cserébe azt kapta, hogy kinevették és gúnyolódtak Rajta, olyanok, akik a lába nyomába sem érhetnek. Erre vonatkozóan találtam egy frappáns idézetet:
„Csak arra a fára dobnak követ, amelynek szép gyümölcse van.” Nos, igen.

Hallgatom a lemezeket. Istenem! A zene, a szöveg, a hang… az a hang, az a borzongató, gyönyörű, olykor gyermekien tiszta, olykot karcos soul-os hangja, amitől máig libabőrös leszek! Miért, miért, miért? Csak ez zakatol bennem. Miért így, miért most, miért volt Vele ilyen igazságtalan a sors?
Ennyi érzéssel, emberséggel, tehetséggel a világ legboldogabb embere lehetett volna, hisz látszólag mindene megvolt: siker, pénz, csillogás. És mégsem. Én azt hiszem sosem volt igazán boldog. Nem így kellett volna lennie! Azt hiszem gyermekkorától kezdve mindenki csak kihasználta, élősködött rajta, mindenki, aki közeledett hozzá, valójában tudatosan vagy sem az Őt körülvevő dicsfényből akart részesülni. Saját jól felépített imidzsének lett az áldozata, és ezt nem ismerte fel idejében. Talán azt gondolta lesz még ideje… Azt hiszem, épp ezért szerette annyira a gyerekek társaságát. Őszintén így gondolom. A gyerekeket nem érdekelte a hírnév, a pénz, az ő szemükben Michael ember volt, velük talán békére talált, ők nem vártak tőle semmit, velük lehetett őszinte, lehetett önmaga, az az ártatlan gyermek, aki szerintem mindig is volt. (A Childhood szívettépő szövege…) Nem tudom és nem is akarom elhinni az ezzel kapcsolatos vádakat!

Különcsége, furcsaságai, önistenítésnek tűnő sztárallűrjei falat, védőbástyát vontak köré, megóvták a felé áradó rossz szándékkal szemben, igaz csak több-kevesebb sikerrel. Bár nem lett volna erre szüksége!

Ez az egész elképesztő karrier: gyermeksztár, tinisztár, körülrajongott felnött zenei idol, és mindemögött egy ellopott gyermekkor, torz és egyoldalú emberi kapcsolatok és egy ember, aki szép lassan áldozatává vált ennek a rajta fölül álló folyamatnak. Kontrollálhatatlan sikerszéria ez, amibe mindenki belerokkant volna, azt hiszem.

Eközben zenészgenerációk, felnövekvő művész-utódok sorára volt kétségbevonhatatlan hatással. Mára elcsépeltté vált a szupersztár kifejezés, de Ő tényleg az volt, a szó minden értelmében! Nem műanyag, tartalom nélküli üres lufi, nem celeb, hanem, igazi, méltán ünnepelt világsztár!

Csak remélni tudom, hogy az utókor nem lesz hálátlan, nem az utolsó évek méltatlan eseményein fog csámcsogni, hanem megadja végre Neki az Őt megillető tiszteletet és elismerést. Én személyesen, saját megmagyarázhatatlanul mély fájdalmamra két gyógyírt tudok. Az egyik ez a kis írás. A másik az, hogy szomorkodás helyett előveszem a lemezeit, hallgatom őket újra és újra, ezzel ünneplem ezt a példátlan életművet, minden létező fórumon tisztelegni fogok Előtte, méltatom és megvédem a gúny és rosszindulat ellen! Mert azt hiszem, habár szeretni nem kötelező, és nyílván nem vág egybe mindenki izlésével, de elismerést mindenképp érdemel!

Remélem időröl időre előkerülnek majd ezek a fenomenális zenék, generációkról generációkra fog áthagyományozódni és mindig emlékezni fognak Rá, hogy így éljen örökké!

Ehhez csak az kell, hogy ülj le a gyermekeddel a CD lejátszóhoz, tegyél be egy örökzöld Michael Jackson albumot, hallgasd vele végig és osszd meg vele az élményeided, emlékeidet! Mert biztos vannak.

Én biztos megteszem majd…

(írta Enikő, 2009. június 30-án)