Nálunk rendszeresen lottóznak. Apum egy életen át lottózott, soha nem nyert semmit; aztán pár éve egy nyeretlen szelvényt kihúztak a szomszédos lottózóban és nyert vele 3 milliót. Úgy gondoltuk akkor, ez volt az égiek jutalma neki, amiért olyan kitartóan szeretett volna nekünk jó életet biztosítani, amellett, hogy a halálba dolgozta és idegeskedte magát. Read the rest of this entry »

Klassz, beteg vagyok, alig állok a lábamon.
És Vili holnap utazik el.
És már ő is szédülget.
Pityergős napok ezek nekem, mert ismét elválás következik, pedig már azt hittem, könnyebb lesz most, de miért is lenne?
Egyszerűen csak pocsék nélküle, pocsék egy üres házba hazajönni, amikor az ember megszokta, hogy várja valaki, együtt főztök, együtt ébredtek, együtt zuhanyoztok, együtt néztek filmeket, együtt minden; vagy pedig kiszolgáljuk egymást, hiszen ez egy boldog kapcsolat velejárója, a másikat a tenyerünkön hordozni.
Megyek Táncoló talpak-at nézni vele, hátha jobb kedvem lesz.

Eddigi életem során összesen három pizzát sütöttem. A harmadikat nemrég, pár hónapja, tisztességes lett a tésztája is, a feltét is. A másodikat sok-sok évvel ezelőtt; annak a tésztája “szalonnásra” sikeredett, a feltét volt csak ehető, azt le is kapartuk a barátnőmmel, és elfogyasztottuk. Az első… az első azt hiszem, ha jól számolok utána, nyolc éve sült ki a Práter utcai sütőnkben, egy augusztusni forró napon. (Kis adalék: az erdélyi nyaralásunkat, melyen résztvett két bátyám és a két feleség is, ehhez az egy naphoz kellett igazítani; ragaszkodtam hozzá, hogy aznap otthon lehessek. Már nem emlékszem, mi volt ennyire égetően sürgős, hiszen születésnap nem lehetett, se enyém, se övé, névnap sem, valami a műsorral lehetett kapcsolatban…) Csinos, virágmintás kétrészes ruhát vettem fel, térdig érő szoknyával (kb akkor volt rajtam utoljára ilyen szoknya), spagettipántos felsővel, mindehhez vajszínű nyári kalapot (kalapot is utoljára akkor vettem fel, de talán az volt az első alkalom is- méghozzá a sógornőm esküvői kalapját- bizony). Előzőleg kértem a Pizza Hut-osoktól egy pizza-dobozt, azt kifestettem, kidekoráltam. És a gőzölgő pizzával elmentem a Bródy Sándor utcába, ahol leadtam a dobozt a portánál, azzal, hogy adja át egy bizonyos személynek, aki az épületben dolgozott aznap este is, mint minden szerdán. Jelzem, az illető személy elmondásai alapján a pizza tökéletes lett. Ez volt hát életem első és talán utolsó igazán jól sikerült pizzája. Read the rest of this entry »

Lebegés van. Bőgés minden előzmény nélkül. Percekig, aztán amnézia. MI VAN?! Mi folyik a lefolyóba? Megzizzentem? Megint? Mikor lesz ennek vége? Mikor leszek képes megnézni valamit, azt mondani rá, hogy “klassz volt” aztán pá? Finito? Basta? De jó lenne normálisnak lenni, hej! Ehelyett a monitorra tapadok, és olvasgatok egy sík ismeretlenről. Hullára nem hat meg éppen most ebben a pillanatban, de ha meghallom énekelni, facsarodok mint egy citromos csók. Hát mi ez már megint? Békességet, csendet, nyugit akarok! Nem vihart és szélvészt, és legalább egy kicsit kisebb intenzitással, ha kérhetném, az új érzéseket bekapcsolni odafönt, hallja-e, Isten úr? Egy sima eufóriának már tudnék örülni. Annak is, ha nem toccsannék a képernyőre, és nem lenne ínhüvelygyulladásom a sok photoshopolástól. Ja, és kéretik a perverzitás határait súroló agyszüleményeket visszatartani másnak. Muszáj teletömködni a fejem olyannal, ami más, normálisabb egyedeket minimum röhögésre, és legrosszabb esetben a velem való kapcsolattartás beszüntetésére késztet? Magyarázatot követelek mindezekért. És unom már, hogy a mobilom akkor csörög, ha a kezembe veszem. Lesznek szívesek leszállni rólam odafönt!!!

Gyerekek, 12 órát aludtam… a sztárokajégen után bezuhantam az ágyba és akkorát aludtam mint egy ház! kellett már… reggel pedig ötven percet tapostam, majd két órát töltöttem a kertben (annyira el van hanyagolva, egy hónap kell, amíg mindent megcsinálok benne… gyomlálás, a fű “átszellőztetése”, a fácskák körül kiszedni a füvet, stb), és délben reggeliztem. Most pedig frissnek érzem magam, és Josh “Smile”-ját hallgatom, és közben Charlie Chaplin áll előttem és lóbálja a sétapálcáját, és persze a lelkem túlcsordul a pozitív gondolatoktól. Ha már meguntam a Smile-t (kb egy óra), végre valahára rávetem magam a sorozataimra…

Gyönyörű a tavasz…

*plagizálok, Katám találta ki, de megtetszett

Szóval, vidámka. Egy hete ilyenkor átbőgtem a teljes napot, úgy éreztem, vége a világnak. Talán vége is, egy kicsit. De még itt vagyok, és mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta.

Visszafizette az ebay-es eladó a pénzt arra a lemezre, amiről kiderült, hogy nem a nekem kellő változat, rendes volt.

Itt a tavasz, érzem a levegőben, ragyog, illatozik, kacag, kecsegtet. Napfény nélkül halott lennék, szó szerint, nekem lételemem a fény, a melegség, a derűlátás. Érzem, tele az élet lehetőségekkel- erről szól a tavasz, nem? Read the rest of this entry »

Miért nem tudom megfogalmazni, amit érzek? Gyatra próbálkozás minden, amit szavakba öntök, pedig volt idő (előfordul még időnként), amikor meg voltam győződve arról, hogy nekem írnom kell. Őszinte csodálattal tudok lenni mindenki iránt, aki képes úgy leírni valamit, hogy beleborzongok, és most nem leírásokra gondolok, mert azon a területen kivételesen elfogadhatónak tartom magam- nem, a lényegről beszélek. Az örök igazságokról. Amik életünk alappillérei, amik soha meg nem válaszolható kérdsések alapján ötlenek a fejünkbe. Amik kapcsán úgy érezzük, magasabb rendűek vagyunk az állatoknál. Read the rest of this entry »

Hát, tekintve, hogy pár éjszakája álmodtam egy rémeset (nem emlékszem rá), és utána sokáig nem tudtam elaludni, mert rettegtem a fehér falaktól, amiket megvilágított a hold, rettegtem felkapcsolni a lámpát, mert akkor a szembelévő tükörbe kellett volna néznem, a párom kiment a mosdóba, és féltem az ajtó felé nézni, mert a sötét folyosó látszott mögötte, aztán féltem a mellettem alvó páromra nézni, mert szemvédővel alszik (őt a fény zavarja reggel) és olyan volt, mintha kivájták volna a szemeit- ma pedig sétálni mentünk, este, sötét volt, féltem a fák árnyékaitól, a tenger hullámaitól, mert nem láttam, csak hallottam őket, a távoli emberi alakoktól, a hangoktól, a francba, mindentől féltem- szóval ideje kimondanom, hogy félek a sötétségtől. Read the rest of this entry »

A fülem sajog már a fejhallgató nyomásától, hajnali 3 is elmúlt, le kéne feküdnöm.

Csakhogy most először érzem a halálraítéltek utolsó perceinek keserű könyörgését- csak még néhány perc- csak néhány pillanatot még- nem élet, ha nem hallhatom, ha ki kell kapcsolnom- csodálatosak az életben az első alkalmak- az első csók- az első tudattalan könnycsepp- az első szerelem- az első ellenség- az első sikerélmény- az első megsemmisítő, katartikus, boldogtalan-boldog melankólikus bánatözön- az első őszinte könyörgés-

Hamarosan szintén könyörögni fogok, szintén az utolsó percekért, pillanatokért- bezzeg ilyenkor hogy repül az idő! Átéltem már- ellenségemnek sem kívánom- az ember annyira vágyik a másik után, hogy a távolság ellenére arra ébred, a társa mellette fekszik, és öleli, és melegíti, némán szereti, és amikor a hitetlenség megtöri a varázst, a hús-vér ölelésből szellem-test lesz, lassan eltűnik, emlék marad, sajgó, kínzó emlék, mert annyira valósnak érezzük, annyira akarjuk, hogy odavarázsoljuk, mert még erre is képesek vagyunk. Mindenre és bármire- a halálból visszahozzuk a szeretteinket, a múltból jelent csinálunk, meglátjuk a jövőt, megtanulunk szeretni. Nagy nehezen.

Azt sem tudom, kinek köszönjem ezt- de köszönöm, köszönöm!

Katócám, ezt külön neked, az imént majdnem felhívtalak, de nincs pofám Maarit telefonjáról…

Hol jártunk? Délelőtt sehol, vagyis, kimentünk sétálni a tengerpartra, mentünk volna, de a szél majdnem lerepítette a fejünket, iszonyú hideg volt… utána főztem egy zöldséglevest, mert már igényeltem a levest, utána megnéztem a Féktelenül 2 végét (Keanu Reeves nélkül jó sz*r volt, bár Jason Patric is jó pasi…), utána elautóztunk egy outlet-parkba, ahol márkás cuccok vannak leértékelve, találtunk Vilinek egy isteni félkabátot, a legtutibb, amit eddig neki láttam, sportos, elegáns, visszafogott, divatos, fiatalos, mégis klasszikus, isteni. Maarit fizette, mint nagyjából mindent, amióta itt vagyunk. Mikor fogom tudni neki mindezt visszaadni…? Várom már az időt, amikor a saját pénzemből vehetek én másnak mindenfélét… Read the rest of this entry »

Lassan be kéne szüntetnem az utazásokat… mégis, hogy képzelem? Itthagyni munkát, családot, barátokat, csak úgy a nyakamba venni a világot, akkor is, ha csak vidéki angol városkába megyek? Tíz napra… Hogy is merészelem… Mindig ez van. Elutazásom előtt pár nappal a nyakamba szakad minden, ami szakadhat. És nem jó dolgokról beszélek. Kezd elegem lenni…

Furcsa dolgokra képes az ember lelkiismerete. És az akarat is. Félek saját magamtól… olyan furcsa és erős az akaratom. Igen.

Mindegy. Mindent megérdemlek.

Szeretlek, Zsenyus… a magam módján, picit megcsalva a jobbik felemet, néha elfelejtve téged, néha újult erővel, újult fájdalommal-örömmel. Egyszerre léptél be az életembe a kedvesemmel, kettőtök között osztom ketté magam és a szívem, és volt egy perc, amikor egymás mellett áltatok. Minden nő legnagyobb álma ez, nem? A szívének két legkedvesebb férfit egymás mellett látni…

Azért jellemző, hogy sohasem tanulok a hibáimból, és mindig ugyanúgy ugyanott bántok meg embereket, ugyanazon okokból kifolyólag. Mint egy törött lemez; pedig már tudatosan figyelem magam, dehát… ez van. Béna vagyok, na. Már tudom, miért piszkáltam a barátnőmet, miért vagyok idegesebb, miért vagyok ilyen meg olyan. Tudom… ennek ellenére minden egyes alkalommal végigjátszom a sértődöttet, mint egy rossz szappanopera szereplője, akit újra meg újra átver az élet. No, attól távol állok azért; engem az élet aranytenyérben hordozott eddig, és nem hinném, hogy ez sokat fog változni. Read the rest of this entry »

Sok minden jár a fejemben, általában is, de mostanában különösen. A párom hamarosan elmegy, egyedül leszek hosszú heteken át, és ő is, amig láthatjuk egymást, mindezt 13 hónapon keresztül kell végigszenvednünk. Igyekszem másra összpontosítani, de a nap egyre csak közeleg, én meg próbálom lassítani az időt, de persze ilyenkor képtelenség… Mindegy, ez csak egy része annak, ami foglalkoztat. Read the rest of this entry »

Valójában nem dícsérni akarom formáját, anyagát, puhaságát, azt, ahogy nekisimul a csípőmnek, és átveszi vadító mozgásomat… Az a nagy büdös helyzet, hogy én gyűlölök minden női táskát, legyen az bőrből, vászonból, műbőrből, átlátszó műanyagból, kemény anyagból, lágy anyagból, legyen fekete, barna, bordó, bézs vagy fehér. Read the rest of this entry »

Utálatos dög vagyok. Nem tudom, érdemes-e erről bővebben, ne is kérdezzetek. Tök lényegtelen a konkrét ok, amiért ezt írom, egy a lényeg: én. Önközpontú, önző, utálatos dög vagyok, mindig az voltam, csak általában jól titkolom. Az álcázás mestere vagyok azzal, hogy látszólag őszintén adom magam. Sokra megyek vele… Read the rest of this entry »

Mostanában elég gyakran vesz elő a rosszkedv. Betudom a tél végi szokásos depressziónak, emlékszem, tavaly is sokat szenvedtem ettől. Kevés a fény (ősszel ellentétben, ami sokáig tartott, és rengeteg napfényt adott), a hétvégék elszállnak, pedig semmit sem csinálok. Milyen jó volt év végén az az egy hét az ünnepek között! Sokat aludni, lassítani, olvasni, itthon lenni. A fenébe, ennyire beskatulyázott a társadalom?! Read the rest of this entry »

Gyakran azon töprengek, vajon tényleg olyan semmilyen az életem, amilyennek tűnik? Külső szemmel nézve, bizonyára, hisz nem sokat csinálok. Alszom, reggelizem, dolgozom (kivéve, amikor nem), hazajövök, vacsorázom, leülök a gép elé, lefekszem. Így leírva elég tragikusan hangzik… (Ennek ellenére vigyorogni van kedvem, ha ránézek a kisebbik macskánkra, aki a szőnyeg közepén kinyújtózva alszik, kidugott rózsaszín nyelvecskével.) Read the rest of this entry »

Már megint, az örök mumus. Merthogy mumus marad, akkor is, ha ezer könyvet olvasok el arról, mennyire az élet velejárója, és hogy enélkül nem lenne teljes az élet körforgása, bla bla bla. Hiába hiszem azt, hogy a halál után van élet, ha nem is olyan formában, ahogyan azt itt megszoktuk. Abban is hiszek, hogy aki elment, az lát minket, és alkalomadtán megmutatkozik, persze, nem materiális alakban, és segít nekünk, ha arra van szükségünk.
Mindez hiába. Read the rest of this entry »

Ez is egyetemi éveim alatt született. Fura egy ember volt, annyi szent… Nincs annál izgalmasabb, mint embereket nézni, a metrón, az utcán, bárhol. Lesni az arckifejezéseiket, megpróbálni belelátni hétköznapjaikba. Kiváltságosnak érzem magam, valahányszor egy nevető vagy síró arcot látok… és nem vagyok kukkoló, vagyis… ki tudja. Csupán arról van szó, hogy gyönyörűséggel tölt el minden, amit egy ember érezni képes. Mivé lennénk érzések nélkül…?

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Jelenés

Ma megláttam őt a metrón. Read the rest of this entry »