A Stradivari hegedűk csodálatos világában utaztam ma a Mezzo csatorna segítségével. Bevallom, gondoltam, belenézek, majd befejezem a vacsorámat és megyek tovább, de képtelen voltam elszakadni a két éve készült filmtől. Read the rest of this entry »

A türelem rózsát terem. Lassan járj, tovább élsz. A türelem nem öl, csak a sietség (ezt ma találtam, szomáli mondás). Tegnap torna közben döbbentem rá, hányszor, de hányszor igazolódott be az életemben mindez! Read the rest of this entry »

Ma megint rá kellett döbbennem, hogy csodálatos nevelő hatással van a televíziózás az emberre. Read the rest of this entry »

Ma délelőtt Werner Herzog Khala Chakra (Wheel of time- Időkerék) című 2003-as dokumentumfilmjét fordítgattam. A film teljes egészében Tibetben készült, Bodh Gaya közelében, mely falu arról ismeretes, hogy Siddhartha Gautama itt lelt rá a megvilágosodásra, és lett belőle az, akit később Buddha-ként ismertek. Ebben a faluban két-három évenként kerül sor az úgynevezett khala chakra beavatási szertartásra, mely során homokból mandalát építenek, imádkoznak, földre borulnak, keresik a megvilágosodást Buddha nyomdokain. És Herzog-nak sikerült mindezt filmre venni. Beszél a Dalai Lámával, aki megmondom őszintén, iszonyú jófej embernek tűnik. Megkérdi tőle Herzog, szerinte mi lenne egy ideális világ, mire a Dalai Láma azt mondja, szeretet, együttérzés, megbocsátás kell, kisebb hézag a gazdagok és szegények között, nagyobb mértékű fejlődés, és az, hogy az ember mindenkit a felebarátjának tekintsen. Azt is kérdezi tőle Herzog, vajon tényleg ez a hely lenne-e az univerzum központja, mire a Láma azt feleli, hogy a világegyetem központja mindenkinek az, ahol ő éppen van, vagyis mi magunk, az egyén, Herzog esetében tehát ő maga. Herzog nevet, és megjegyzi, hogy ez nagyon megnyugtató, de nem fogja elárulni a feleségének. Read the rest of this entry »

Öhm. Ideje lenne így a február 18-ai Josh utáni időszámítás tényével együtt is VÉGRE MÁSRÓL IS ÍRNI EBBE A NYOMORULT BLOGBA! Hiszen a hétvégén láttam Frenák Pál Fiúk (Les hommes cachés- A rejtőzködő férfiak- mennyivel többet mond így…) című fantasztikus táncelőadását, immár harmadszorra, és elvarázsolt, immár harmadszorra; voltam az állatkertben, évek óta először, és különös melankólia fogott el egy lány-gorillát nézegetve az üvegen keresztül- a keze olyan volt, mint az enyém, csak nagyobb, sötétebb, és durvább… ott először éreztem valami furcsa kötődést, láthatatlan köteléket az ember és az elődje (?) között, ami egymás felé húzott minket… találkoztam Katámmal is, és a fórumos lányokkal… tegnap láttam a Mások élete című csodálatos filmet, ami letaglózott és kitépte a lelkem… a fórumon összeakadtam egy érdekes figurával, mondhatni, fehér holló a srác (igen Milán, te vagy az!), olyan jó váratlanul értelmes emberekre bukkanni és szót érteni velük (van úgy, hogy egyedül érezzük magunkat, de nagyon, aztán kiderül, hogy nem is, mert mindig van valaki, aki helyrebillentse a lelkivilágunkat)… Read the rest of this entry »

Nem szeretem, ha éppen két dimenzió között lebegek; vagy legyek a béka segge alatt, vagy a hetedik mennyországban. Most éppen valahol félúton, a nyamvadt nihil környékén leledzem, na, annyira azért nem rossz a helyzet, szóval nem kell félni, de nem érzek úgy, ahogy szeretem, ha érzek. (Értelmes is vagyok, ha akarok, mi?) Read the rest of this entry »

Christopher Reeve, vagyis Superman. Életem legelső szerelme már több, mint 2 éve halott. És most olvastam egy cikket a család fotós barátjának tollából, aki elmeséli, hogyan és mikor ismerte meg Chris-t, milyen közvetlen és kedves ember volt, mikor történt a baleset, és milyen csodálatos társat kapott Dana személyében. Csupán három év jutott nekik felhőtlen boldogságban, de Dana férje balesete után is a végsőkig mellette állt. Chris halála után visszatért énekesi karrierjéhez, ám tavaly márciusban elvitte a tüdőrák. Negyvennégy évesen. Sohasem dohányzott.

Már nem is csodálkozom azon, hogy pont most került a kezembe a cikk, hiszen egy mozgássérült és egy egészséges ember kapcsolatát boncolgatom a magam kezdetleges, esetlen módján. Szívfacsaró történet lesz, ha le bírom írni; talán nem kellene túlfeszítenem a húrt, de nem tehetek róla, szadistának, lélekfacsarónak születtem: katarzis mindenek előtt. Hadd szenvedjek, hadd szenvedjen velem, aki olvassa.

Azért döbbenetes, micsoda emberi sorsok léteznek…

Jaj dehogynem.

Teljesen fel vagyok most kavarva- én nem ezt láttam benne- lehet, hogy megváltozott- lehet, hogy nem képes ellenállni a kísértésnek- basszameg, ki lenne képes, amikor nők százezrei omlanak a lábai elé- megértem, meg én, az ember, a férfit megértem- de gyászolom azt a félénk, szerény, félszeg srácot, aki mozdulatlanul zengette tele a nézőteret, aki a hangját tette a középpontba, és nem saját magát. A hangját kapta, adták neki, céllal adták, és nem önös érdekek kielégítéséért, nem azért, hogy becsapja a nézőket, fogja a kezüket és azt hazudja nekik tíz másodpercen át, hogy fontosak neki. Ezer százalék, hogy ha az én kezemet fogná, elvinne a mentő- de ez nem az a fiú, akibe beleszerettem. Ez az ember túlnőtte a hangját, és alárendelte azt, illetve a közönséget is, saját magának; imádja, hogy imádják. És közben a lényeget veszíti szem elől. Read the rest of this entry »

Általában ki nem állhatom a reklámokat, de nagyritkán becsúszik egy-egy jól sikerült alkotás, ami vagy a képi világával, vagy egy mondatával felhívja a figyelmemet. De nem a reklámokról szeretnék most beszélni, csak eszembe jutott egy érdekes gondolat, amit egy légitársaságos reklámban hallottam. Ezt a mondatot úgy megjegyeztem, és úgy elgondolkodtatott, hogy időnként felötlik bennem, és eltöprengek a válaszon. A kérdés így hangzik:

Mikor történt utoljára, hogy valamit életedben először csináltál?

Én, aki folyton nyavalygok azon, hogy a változás szelei tépettre borzolják létemet, énnekem tetszik ez a kérdés. És nektek? Ami a válaszomat illeti, per pillanat ezt tudom mondani: pár napja, amikor egy barátnőm felhívott telefonon, egy kézzel kellett vacsorát készítenem, répát pucolnom, fokhagymát (úgy durván negyedóra volt egy cikk fokhagyma lepucolása), darabolni, átpasszírozni, satöbbi. És sikerült Amikor letettem a telefont, a kaja már a serpenyőben készült (Zárójelben: ma este két hét óta először nem Josh Groban-t hallgatok. Nem is tetszik nagyon… hehe.)

Dear Theo,

You were right. It’s so good to be home. To live in peace for a time. Once again, thanks to you, life seems precious to me. Something to be valued and loved. Once again I’m working. You know how for years, whenever I saw anything that moved me, I felt the need to draw it. To get it down on paper, no matter how crudely. Now, for the first time, I’ve begun to wonder, could this be the way for me? A man or a woman at work. Some furrows in a plowed field. A bit of sand, sea, or sky. These are subjects so difficult, and at the same time, so beautiful that it’s worth spending one’s whole life trying to capture the poetry that’s hidden in them.

How many times have I had the same feeling? Seeing a crumpled face, or a lonely glance, or a happy embrace, a beautiful scenery, a breathtakingly brave little flower amidst the cement-jungle. I keep having the feeling that I need to write these down, I have to, and when I don’t succeed, I feel depressed and useless. Hell, do I want to raise myself to the genius of Vincent Van Gogh? No, no. I know my place in this world, and it is not anywhere near this lonely character. But I find it terribly sad and wonderful that he had the same thoughts as I.

Just as he, I want to be useful. But I don’t know how.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Drága Theo, igazad volt. Nagyon jó itthon lenni. Békében élni egy darabig. Az élet, hála neked, ismét értékes lett számomra. Értékelem és szeretem. Ismét dolgozom. Tudod, hogy évekig, ha megláttam valamit, ami megérintett, a szükségét éreztem, hogy lefessem. Hogy papírra vessem, bármilyen durva vonásokkal. Most először kérdezem meg magamtól, vajon ez a nekem kijelölt út? Egy munkás vagy munkásasszony. Egy lyuk a lekaszált mezőn. Egy kevéske homok, tenger, vagy égbolt. Ezek olyan nehéz témák, és mégis oly csodálatosak, hogy megéri egy életen át próbálkozni azzal, hogy megtaláljuk a bennük rejlő költészetet.

Úristen, hányszor éltem meg ezt az érzést? Hgy muszáj leírnom valamit, különben megbolondulok. Egy-egy szomorú arcot, vagy szenvedő pillantást, vagy boldog ölelést. Festői tájakat, aprócska szépségeket, melyek naponta körülvesznek bennünket. Persze, legtöbbször tök fölöslegesen próbálkozom, mert csak elszúrom saját magamnak is az élményt, és ilyenkor magamba zuhanok és fölöslegesnek érzem magam. Ó, eszemben sincs a Vincent Van Gogh nev zsenihez hasonlítani magam: tudom, hol a helyem a világban, és a közelében sem vagyok ennek a magányos és szomorú alaknak. De ijesztőnek és egyben csodálatosnak találom, hogy ő is megélte ugyanazt, amit én.

A Nap szerelmese című amerikai filmet fordítom, és egyre közelebb érzem magamhoz ezt a Vincent nevű ürgét. A hónap végére pedig az ő leveleiből felolvasott szöveget kaptam, egy dokumentumfilmet, ami előre látom, gyönyörű lesz. És pont tegnap hallottam azt a csodálatosan szép dalt, aminek a szövege könnyekig hatott, róla.

Ahogy ő is, én is hasznos akarok lenni. De nem tudom, hogyan.

Le vagyok bénulva most, pedig majdnem telihold van, és itt motoszkál egy jó sztori a fejemben- nem jönnek a szavak, persze, ennek az is lehet az oka, hogy hosszú évek óta leszek egyedül hosszabb időre. De már beszéltem vele, és minden rendben, és tele vagyok tervekkel, meg tennivalókkal, nem is lesz annyi időm, amennyire szükségem lenne minderre. Fáj a távolság, de mindez olyan relatív. Mi az, hogy közel, és távol?

Adva van két gyönyörűséges férfi, akik az én beteg fejemben egymásra találnak, hogy milyen formában, azt még nem sikerült eldöntenem. Írnám, hiszen ez máskor annyira adja magát: ilyenkor ömlenek belőlem a szavak. Általában, de most megint nem. Read the rest of this entry »

Hát, tekintve, hogy pár éjszakája álmodtam egy rémeset (nem emlékszem rá), és utána sokáig nem tudtam elaludni, mert rettegtem a fehér falaktól, amiket megvilágított a hold, rettegtem felkapcsolni a lámpát, mert akkor a szembelévő tükörbe kellett volna néznem, a párom kiment a mosdóba, és féltem az ajtó felé nézni, mert a sötét folyosó látszott mögötte, aztán féltem a mellettem alvó páromra nézni, mert szemvédővel alszik (őt a fény zavarja reggel) és olyan volt, mintha kivájták volna a szemeit- ma pedig sétálni mentünk, este, sötét volt, féltem a fák árnyékaitól, a tenger hullámaitól, mert nem láttam, csak hallottam őket, a távoli emberi alakoktól, a hangoktól, a francba, mindentől féltem- szóval ideje kimondanom, hogy félek a sötétségtől. Read the rest of this entry »

A fülem sajog már a fejhallgató nyomásától, hajnali 3 is elmúlt, le kéne feküdnöm.

Csakhogy most először érzem a halálraítéltek utolsó perceinek keserű könyörgését- csak még néhány perc- csak néhány pillanatot még- nem élet, ha nem hallhatom, ha ki kell kapcsolnom- csodálatosak az életben az első alkalmak- az első csók- az első tudattalan könnycsepp- az első szerelem- az első ellenség- az első sikerélmény- az első megsemmisítő, katartikus, boldogtalan-boldog melankólikus bánatözön- az első őszinte könyörgés-

Hamarosan szintén könyörögni fogok, szintén az utolsó percekért, pillanatokért- bezzeg ilyenkor hogy repül az idő! Átéltem már- ellenségemnek sem kívánom- az ember annyira vágyik a másik után, hogy a távolság ellenére arra ébred, a társa mellette fekszik, és öleli, és melegíti, némán szereti, és amikor a hitetlenség megtöri a varázst, a hús-vér ölelésből szellem-test lesz, lassan eltűnik, emlék marad, sajgó, kínzó emlék, mert annyira valósnak érezzük, annyira akarjuk, hogy odavarázsoljuk, mert még erre is képesek vagyunk. Mindenre és bármire- a halálból visszahozzuk a szeretteinket, a múltból jelent csinálunk, meglátjuk a jövőt, megtanulunk szeretni. Nagy nehezen.

Azt sem tudom, kinek köszönjem ezt- de köszönöm, köszönöm!

A kedvenc fish and chips étkezdénkben, a Papas-ban ültünk (Folkestone-ban található, Anglia legtutibb fish and chips helye, abszolút übertuti, tényleg!), és beszélgettünk. Párom, szokásához híven, mesélt néhány újdonságról, hírről a nagyvilágból, amiket naponta elolvas, számára nem tudok újat mondani, néha kissé idegesítő a dolog… szóval, elmesélte, hogy Ausztriában egy házaspár kettészakadása után a bíróság, az apa tiltakozásai és azon ismételt kijelentései ellen, miszerint az anya mentálisan instabil, a gyermekek kizárólagos felügyeleti jogát a fentemlített anyának ítélte. Read the rest of this entry »

Ma reggel, amikor kiléptünk az autóból a munkahelyünk előtt, a méretes szeméttároló szomszédságában mindenféle kiszórt kacatot találtunk. A sok lényegtelen és szemétbevaló limlom közepette a szemem megakadt egy fényképen. Majd még egyen. És még egyen. Régi, kopottas, fekete-fehér, szépiaárnyalatú képek voltak; kislány a parkban, távoli alak, mögötte tenger, családi vacsora. Mind ismeretlen arcok, mégis döbbenten álltam ott, földbe gyökerezett lábbal. Read the rest of this entry »

Az egész téma régóta érlelődik bennem, talán azóta, hogy kicsit alaposabban belesüppedtem a belföldi politika mocsarába. Az esti híradóban elhangzott mondatot másnap három csatorna tízféleképpen értelmez; még az is, aki a saját fülével hallja, amit az adott személy mondott, elbizonytalanodik. Kérdem én, ha egy frissen elhangzott nyilatkozat képes ennyire megosztó hatású lenni, és ennyire sokféle és sokrétű véleményt kicsikarni emberekből (és ez csak a politika; gondoljunk bele: két barát eszmecseréjében is előfordulhat olyan, amit az egyik félreért, és évtizedes harag lesz a vége), hogyan van mersze az emberiségnek a történelmet mint megmásíthatatlant tanítani? Read the rest of this entry »

Gyakran azon töprengek, vajon tényleg olyan semmilyen az életem, amilyennek tűnik? Külső szemmel nézve, bizonyára, hisz nem sokat csinálok. Alszom, reggelizem, dolgozom (kivéve, amikor nem), hazajövök, vacsorázom, leülök a gép elé, lefekszem. Így leírva elég tragikusan hangzik… (Ennek ellenére vigyorogni van kedvem, ha ránézek a kisebbik macskánkra, aki a szőnyeg közepén kinyújtózva alszik, kidugott rózsaszín nyelvecskével.) Read the rest of this entry »

…az élet, meg ami vele jár. Láttátok a filmet? 1994, Ethan Hawke (ahh), Wynona Ryder, az általam azóta is utált (jogtalanul) Ben Stiller. Huszonévesek az egyetem után, a nagybetűs élet küszöbén. Kamera, monológok, mikro-süti, gitár, szex, szerelem, melegek, AIDS, kurvajó zene. Dráma és humor, ahogyan csakis a valóság képes adagolni. Lassan tizenkét éve imádom a filmet, és azóta sem avult el; ma is ugyanolyan friss az üzenete, mint annak idején. Közel a harminchoz, pont ugyanazt érzem, amit akkor, amit ők, amit mindenki- csak tudnám hova, de hova, de hova, de hova megyek…? Read the rest of this entry »

Már megint, az örök mumus. Merthogy mumus marad, akkor is, ha ezer könyvet olvasok el arról, mennyire az élet velejárója, és hogy enélkül nem lenne teljes az élet körforgása, bla bla bla. Hiába hiszem azt, hogy a halál után van élet, ha nem is olyan formában, ahogyan azt itt megszoktuk. Abban is hiszek, hogy aki elment, az lát minket, és alkalomadtán megmutatkozik, persze, nem materiális alakban, és segít nekünk, ha arra van szükségünk.
Mindez hiába. Read the rest of this entry »