Tag Archives: Illuminations

Paths into the light: “Illuminations”

I wrote about this very much awaited album already back in November last year, after I first listened to it in my bed with my earphones on in the dark, just me and the songs. The next day I already felt compelled to share my thoughts and feelings about the CD because of the deep impact it had on me. I feel I have since then managed to dive deeper into the songs, the entire album has become much more personal to me and it is my opinion that the versatility of the music and the depths of its content make the album worthy to be spoken about again. read more »

Ösvények a fénybe: “Illuminations”

Erről a lemezről írtam már egy ajánlót tavaly novemberben, a megjelenésének hetében, első meghallgatás után. Úgy érzem, azóta jobban bele tudtam mélyedni a dalokba, mindenképpen közelebb került hozzám az egész lemez, mely a maga zenei sokrétűsége és tartalma miatt igenis megérdemli, hogy ismét írjak róla, hogy szabadra engedjem a dalok kapcsán megszületett gondolataimat. Magam miatt írok most erről a lemezről, számomra fontos, hogy elmondjam, mit érzek a dalok iránt.

Vonaton ülve tegnap kétszer egymás után meghallgattam a teljes “Illuminations”-t, a bónuszdalokat beleértve. Ha összesítenem kellene az érzéseimet, melyeket a dalok ébresztettek bennem, úgy fogalmaznám meg, hogy ez a lemez a fényről szól. Nem csak a címe miatt, ami a fény fizikai és szellemi jelenlétére is utal, hanem azért is, mert a dalok egyenként, külön-külön is apró ösvénykék a fény felé. A dalok szövegeiben is sokszor tűnnek fel fénnyel kapcsolatos szavak, kifejezések, a lemez hangszerelése is a fényt idézi bennem. Ahogy hallgattam, csengtek, zengtek és csilingeltek a dalok a fülemben és lelkemben, leeresztett szemhéjaim mögött fénypontok és fénysugarak táncoltak, a felkelő nap ragyogott, melegített a hűvös reggelen. A “Wondering kind” a fejlődésről szól, az önmagunk szűk világából való kitekintésről, a megújulás fontosságáról, a nyughatatlanságról, mely nem feltétlenül a testi helyváltoztatásra utal, hanem szükséges is az élet hozta változások elfogadásához és megértéséhez. Kedves, bájos, felemelő melódia, érezzük benne a mozgást, az optimizmust, a nyitottságot, a napfényt, a hangszerek kacagnak, mosolyognak, töprengenek benne, lírai vonósok és játékos gitár váltják egymást, az ember szíve azt súgja erre a dalra: UTAZÁS. Varázslat. Derülátás. Remény. Az utolsó hangok csak azért zárnak le egy fejezetet, mert a lemez első dalát azonnali hangulatváltás követi, a következő dalt melankólikus és vágyakozó sóhajok alkotják; egy híd alakja sejlik fel, sóhajok hídja ez, melyen az énekes hangja átvezet bennünket. Fogjuk az énekes kezét, halljuk a harangokat, “The bells of New York City” ugyanis őróluk szól, vágyakozó harangokról, modernkori szirénekről, melyek hívó szavára mi is érezzük a vágy ébredését szívünkben, értjük, miért húzza maga felé az énekes lelkét ez a bizonyos város, melyben ő, Josh Groban, az amerikai énekes szakma legfényesebb csillaga személyes fejlődéstörténetének új fejezeteit készül megélni. Tények jelzik, hogy a város magánjellegű és szakmai varázzsal is bír a számára, a dal sorai pedig szívünk részére is egyértelművé teszik ezt. A dalban hideg van, fázunk, az ember lelki szemei előtt templomok tornyai sejlenek fel az alkonyat ködében, hólepte utcák tekeregnek a pasztell-épületek között, sürgő-forgó embertömegek árasztják el a város tereit, pezsgés van, rohanás, de mindez csak a háttérben, mert a lényeg keserédes álomként dereng még csak, és készül valóságként testet ölteni. Oly erős a vonzódás ebben a dalban, mintha mágnes húzna bennünket is az éneklő személyel együtt New York felé. Szabadulni képtelenség e bűvkörből, de nem is akarunk, mert a vágyakozás tárgya a belső béke, önmagunk megtalálása, érezzük, hogy valami szép készülődik, varázslat és misztérium van születőben, ahogy a finom fénycsillanások hangfüzérei végigzongoráznak lelkünkön, majd kicsúcsosodnak, katarzisközeli állapotot hozva a vágy felerősödésével. Ha bárki nincs tisztában Josh Groban énekesi képességeivel, akkor ebben a dalban már ízelítőt kaphat. Mélységek és magasságok jellemzők a “Bells of New York”-ra, a lent forgataga és a fent békessége hű kifejezéseként. Ez a hang búg a templomok harangjaival, zúg a hideg téli széllel, elsuttogja a vágyakozást, mélázva sóhajtozik, kétségbeesést kiált, örvénylik a hópelyhekkel. Ez a hang simogat, fájdalmat okoz, annyira gyönyörű. Szépségével kitörölhetetlen karcot ejt szívünkön, képtelenség nem együtt érezni a hang tulajdonosával, minden egyes hangot megélünk vele. Számomra egyetlen szóval ez a dal: SÓVÁRGÁS. A nyugalom és révbeérés reményét keltve nyugtalanságot szül. Sokáig emésztené az ember, amit hallott úgy zeneileg, mint szövegileg, de nem sok az időnk, mert a “Galileo (Someone like you)” következik, amiről külön értekezést tartottunk ugyanezen a blogon tavaly év végén, a rögtönzött véleményposztom hozzászólásaiban. Alázatos, szerény dalról van szó, egy ír fiatalember szerzeményéről, melynek személyes hangvételű feldolgozása került fel erre a lemezre. Képtelenség lenne mindent leírni, ami erről a dalról eszembe jut, meg aztán, kicsi úgy érzem, elnyomná a többi dal fontosságát, ami a tartalmat illeti. Hiszen ennek a dalnak az üzenete, legalábbis számomra (és még vagyunk így néhányan, igaz, Olga, Mara…?) nem kevesebb, mint ez: az emberiség fejlődéstörténete a materializmus jelenkori látszólagos uralmával bezárólag egyetlen aprócska emberi eseményen, a szerelmen keresztül. Egy tudós találkozása Istennel. Az emberiség legnagyobb kérdései: hogyan és miként szeretünk, hogyan születik egy szívárvány, hogyan jönnek létre az élet nagy csodái. Az emberiség létezésének kezdete óta elhangzanak ezek a kérdések, a válaszokat pedig mai napig kutatjuk, kémleljük az égen, fürkésszük a mikroszkóp alatt, daraboljuk atomokra, molekulákra, vegyületekre, énekeljük meg, festjük le, öntjük szavakba. Egyesítenek bennünket ezek a kérdések, általuk leszünk egy egység, vagyis mi, az emberiség. A Teremtés koronái vagyunk, Isten képmása, és makacsságunk, fennhéjázásunk és kapzsiságunk révén a Föld legnagyobb ellenségei. Kíváncsiságunk a cél, mely minden eszközt szentesít, és formulákra, egyenletekre bontva, kézzel fogható magyarázattal ellátott folyamatokra szeretnénk mindent feldarabolni. Többek között a szerelmet. Számomra a dal üzenete: ALÁZAT. Lágy és puha ívű a dallam, elképesztő magasságokig emel minket az énekes, mintegy kifejezve az Isten keresését. Természetesen, nem áll szándékomban ráerőltetni a magam meglátását a dalra; nem azt akarom mondani, hogy az énekes Istent keresi. Voltak ilyen nyilatkozatai, elejtett mondatok, melyekre csak az figyel fel, aki maga is ezen az úton jár, de nem tudhatom biztosan, hol tart Josh Groban a spirituális fejlődésben. Mindez csupán megérzés. Számomra ez a lemez egyik legspirituálisabb dala. Alázatossága és a dallam magasságai pontosan azt a kettőséget fejezik ki, mely a hívő életszemlélet velejárói. A dalt talán túlságosan is emelkedettnek gondolták a lemez alkotói, talán ezért következik utána a “L’ora dell’addio”, ami visszahúz bennünket a földi valóságba és elmeséli egy kapcsolatban szükségszerűen bekövetkező búcsú történetét. Sokáig nem szerettem ezt a dalt. Az opera műfaja tőlem még nagyon távol áll, csak az idő a megmondhatója, vajon valaha is megbarátkozunk-e mi ketten. A dal stílusa egyértelműen a klasszikus zene, az opera világát súrolja, az énekes fantasztikus baritonja a maga teljes pompájában érvényesülhet, tehát a klasszikus hangzás szerelmeseinek valószínűleg ez a dal jelentheti a lemez csúcspontját. A férfi búcsúja és talán szegényes kis magyarázata ahhoz, hogy miért is hagyja ott kedvesét, nos, egy kicsit patetikus számomra. Bizonyára azért, mert nem éltem még meg hasonló búcsút. Azzal tisztában vagyok, hogy az élet egésze búcsúkból áll, végekből és kezdetekből; talán azért zavar ez a dal, mert nem hűen fejezi ki a szerelem elmúlását a maga szépségeivel is. Megtörténik az elválás, ami pedig hátramarad az nem más, mint a hiány, a vég érzete, a szomorúság. Az emlékek szépségét elhomályosítja az üresség, nem marad semmi. Semmi. Talán pont ezt akarja elmesélni a dal. Ha ez a célja, akkor sikeres a vállalkozás… de tartalmát, üzenetét tekintve számomra nem elég pozitív, különösképpen a többi dalhoz képest. Ez a dal számomra: ÁRNYÉK. Nem tudom még szeretni, még nem engedtem elég közel magamhoz a dalt, sem zeneileg, sem tartalmilag. Türelmesen várok, hátha eljön majd a pillanat, amikor átérzem és megértem, elfogadom a mondanivalóját. Szerencsére a dal után beálló fizikai és érzelmi csendet gyorsan megtöri a “Hidden away” bensőséges zongorajátéka. Ismét egy szerény alkotásról beszélhetünk, zeneisége visszafogott és egyszerű, nagyon egyszerű, nincs benne flanc, tiráda, kacifántosság, csak a szavak. Itt a szavak fontosabbak, mint a zene. Felhívás e dal mindenki felé, hogy ne rejtőzködjön, ne meneküljön, ne a sötétséget keresse, hanem merjen megmutatkozni teljes valójában, vállalja önmagát, mondja ki mindazt, amit aggódva őrizget magában az elutasítástól és meg nem értéstől való félelmében. Nézzen bátran szembe a fénnyel, vállalja azt, aki ő, hallassa hangját, találja meg önmaga kifejező erejét, öltözzön saját színeibe, legyen önmaga. Csakis akkor élhetünk teljes életet, ha elfogadjuk önmagunkat és bátrak vagyunk mások előtt is valós mivoltunkban megmutatkozni. Mindannyian keresztet cipelünk, valós vagy képzelt keresztet, mind félünk, sőt, rettegünk valamitől, mindannyian érezzük, hogy ezt vagy azt nem fogadják el bennünk. Mindannyian némák vagyunk időnként, elhallgatunk dolgokat, nem vállaljuk fel önmagunkat mások előtt. Így azonban másokra sem lehetünk pozitív hatással. Virágok vagyunk, külön-külön csodálatos, egyedi, bámulatos virágok egyedi illattal, egyedi színekkel, egyedi alakban. Merjük a szirmainkat kibontani, hagyjuk, hogy mások szirmai hozzánk érjenek, fogadjuk el az eső és napfény áldásait, és bátran, harsányan hirdessük önnön valónkat a világba. E dal üzenete: BÁTORSÁG. Bevallom, lúdbőröztem tőle első hallgatásnál, és ez az érzés azóta csak fokozódik, egyre jobban, ahogy telnek fölöttem a hónapok, ahogy egyre jobban érzem magamban kialakulni a vágyat arra, hogy pökhendiség nélkül vállaljam és fogadjam el az értékeimet.

Itt szünetet tartok. Rövidke szünetet. Számomra itt tartalmi és zenei váltás következik a lemezben. Dallamosabb, líraibb alkotások következnek egymás után egészen a lemez végéig. Úgy is mondhatnám, hogy egyik érzelmi megrázkódtatásból a következőbe szoktam zuhanni, amikor a lemez második felét hallgatom. Míg az első részben levegőt tudok venni, hiszen a hangulati és tartalmi váltások megengedik ezt, a lemez második fele számomra szívet-lelket facsaró. Felocsúdni sem bírok, máris jönnek az újabb “csapások”. Az “Au jardin des sans-pourquoi” francia nyelvű, ami számomra máris érzelmi telítettséget jelent. Mostanában, miközben hallgatom a dalt, erősen figyelem a francia szavakat, melyek tökéletesen vannak kiejtve és hangzásuknál fogva akkor is gyönyört fakasztanának bennem, ha nem érteném, miről van szó. De értem. Futkos a hideg-meleg a bőrömön, ha erre a dalra gondolok. Azt sem tudom, hogyan öntsem szavakba, mit érzek a dal kapcsán. Az ártatlansághoz való visszatérésről szól, az egykor szebb és jobb világ utáni reménytelen vágyat énekli meg. Nagy benne a fájdalom, hatalmas benne a vágyakozás, véget nem érő. Valami elmúlt, de míg a “L’ora dell’addio”-ban vége van valaminek és kíméletlen, megmásíthatatlan a lezárás, itt ebbe nem nyugszunk bele, itt fájdalmasan kiáltunk, jajongunk, sikoltunk a sötétségbe, hogy “fényt, fényt!” Itt emlékezünk az édenkerti állapotokra, itt még vérünkben pezseg a tökéletes boldogság, az idill pillanatát, melyet egykor semmi sem szakított meg, még most is vissza akarjuk hozni. A jó és rossz kettősségét még nem ismerő angyalokként születtünk, ám földre zuhanásunk hús-vér emberré varázsolt bennünket, immár érezzük a fájdalmat, a haragot, a féltékenységet, a bánatot. Sötétségbe kerültünk, de visszavágyunk a fénybe. A dal számomra egyértelműen a VISSZATÉRÉS. Oly erős a vágy benne, hogy az ember azt érzi, bármikor visszamehetünk, bármikor létre tudnánk hozni ismét az édenkerti állapotokat. Talán, ha elfogadjuk, hogy a mennyek országa bennünk van, akkor sikerülhet is. Vágyakozás- és reményteljes borzongással zárul a dal, melyet hasonló hangulatú követ. A “Higher window” szó szerint és képletesen is az emelkedettségről szól, egy kapcsolatról, melyet nem mindkét fél tudott vállalni, mely szakadékként húzódik két ember lelke között, és melyet áthidalni csakis szeretettel és megbocsátással lehet. Egy férfi bánkódik a múlton, kesereg, amiért nem fogadta el a nő közeledéseit, amiért inkább karrierjét építette… most már magányos, és szeretne visszamenni hozzá. De vajon lehetséges ez? Fényzuhatag öleli körbe őket, kettejüket, szó szerint isteni fény, melyben létrejöhet a megváltás. Az élet egyszerű szépségeit fejezi ki a dal, a régmúlt megbánását, a jövőbe vetett reménykedést. Csendes, alázatos, mégis határozott imádság ez egy másik emberi lényhez, kérlelés, könyörgés. Gyönyörű. Könnyeket fakaszt. Ez a dal erről szól: FOHÁSZ. Időm sincs lenyelni a könnyeimet, mert az “If I walk away” következik, ami egyszerre könyörgés és újjászületés, pihe-puha fellegvár és őszinte vallomás, álomszőttes és a jelen sivársága. Régmúlt életek kagylótöredékei a tengerpart homokjában. (Idéztem a dalból. Csodálatos képekkel fest az énekes a dal palettáján!) Csilingelnek a hangok, a kagylók pitykézik a tenger partját, emlékek suhannak át lágyan előttünk, értjük ezeket az emlékeket, mert annyira gyönyörűek. Buták voltunk mi is egykor, bánjuk, ami történt, és azt is, ami nem. Súlytalanságban vagyunk, a ködlepte élet számunkra kijelölt ösvényét keressük, vágyunk a fényre, mely a dal magasodó ívével párhuzamosan bukkan fel a horizont fölött, a melódia napfelkeltéje és a képzelt-valós felkelő nap első sugarai forrón hatják át lényünket, a sötétséget felváltja a fény, és a múlt helyébe varázslatos, reményteljes, ragyogyó jövő lép. Csodálatos a dal, fantasztikus a hangszerelése. Maga a FÉNY. És ezt sincs időnk megemészteni, megérteni, átélni a teljes valójában, mert a “Love only knows” folytatja a fájdalmasan szép dalok listáját, ezúttal egy talán titkolt vagy reménytelen szerelem megéneklésével. Talán az elválás előtti pillanatban vagyunk, lehet, hogy a holnap komor bizonyossága elől fúrjuk a fejünket a párnák közé, melegségre és a pillanat halhatatlanságára vágyva. Szerelmesek vagyunk, semmi más nem számít, sem a múlt, sem a jövő, csakis a jelen. A szerelem mindenható erejére hagyatkozunk, nem hozhatunk döntést, mert az túl fájdalmas lenne, rábízzuk hát a sorsra, de még előtte egymásba nézünk, egymásba hatolunk, átöleljük és elfogadjuk egymást, húsunk és lelkünk egyesül a tökéletesség lángjában. Egymást választjuk a világ ellen. Ez a dal: ÖLELÉS. A fokozására pedig következzen a lemez legkülönlegesebb dala, a portugál nyelven énekelt “Voce existe em mim”, amely óda a szerelemhez, talán egy angyal szerelme egy ember iránt, talán egy földöntúli szerelmet érző férfi vallomása, de mindenképpen földrengető szerelemről van szó, TŰZről. Testekről, parázsról, buja esőről, virágba szökellésről, tavaszról, lángolásról, teremtésről, kertről, szomjúságról, lelkekről. A brazíliai dobegyüttes érzéki ütemei szolgáltatják mindehhez az alapot, melyet vonósok emelnek ki, szinte az édenkerti első szerelmi aktus jut eszünkbe a maga ősrobbanásával. Egzotikus, parázsló testi utazás ez az érzékek birodalmába, fantasztikus dal, a szív és test egy ütemet ver a dobokkal. Miután vége, mi is érzelmileg kimerülten pihegünk a csendben, abban a néhány pillanatban, mely a “War at home”-ot előzi meg. Az ég felé emelkedő fúvósók jajszava a temetések és gyász hangulatával tölti meg a szívünket, miközben az új dal szövege a háborúból hazaérkezett, de otthon tovább harcoló katonáknak állít emléket. Hallottam már nem egy véleményt, miszerint ez “egy túlságosan amerikai dal”. Én legelső percben sem annak éreztem. Háborút szinte minden nemzet megélt már, és azt is tudjuk, de legalábbis sejtjük, milyen nehéz lehet annak, aki a halál torkából visszalépve próbálja ismét megtalálni helyét az otthon hétköznapjaiban. Mindezek ellenére az sem vesz el a dal értékéből, hogy tudjuk, az énekes egy amerikai rehabilitációs korházban tett látogatása kapcsán írta meg ezt a dalt. Ebben a dalban sír a legjobban a hangja. Úgy sír, hogy a lelkem vele zokog. Nem azt a (szinte elcsépelt) kérdést teszi fel: miért bántjuk egymást, miért van háború, hogyan engedheti meg Isten, stb., hanem a kész tényekről beszél. Arról, ami nem költői kérdés, hanem pokoli valóság. A húsba és lélekbe vágó valóságról. Azokról, akik kötelességből vagy kényszerből (szinte mindegy) háborúba vonultak, küzdöttek embertsársaik ellen, kiket a nemzeti hovatartozás ellenségekké tett, majd csoda folytán életben maradtak és hazatérvén otthonaikba immár nem találják helyüket. Mert aki megjárta a poklot, az többé nem tud hinni a mennyben. Aki szembe nézett a halállal, az nagyon nehezen tudja elfogadni az életet. Ezekről a testi és lelki roncsokról szól e dal, melynek neve FÁJDALOM. A harcban edzett testű, de lélekben örökre sérülten maradt hősök dala ez, értük sír az énekes hangja és a mi lelkünk is. Ha nem lenne lezárása a dalnak, feltétlenül harag és meg nem értés maradna utána. Egy újabb háború kezdete. A bosszúé. Csakhogy Josh Groban spirituális művész, aki érzelmi érettségéről is tanúbizonyságot tesz a “London Hymn”-ben. Rövid, két perces alkotás, melyben megszületik a tökéletes lezárás, a felemelkedés és megváltás. Már a latin kórus hangja is gombócot formál torkunkba, én legalábbis már első hallásra sírtam ezen a dalon, hát még, ha értjük is a rövidke szöveget. “Morti irrequieti somnum reperiat et lux memorandi nostri eum, porteat ad pacem aeternam”, azaz (angolból fordítva) “Leljenek a holtak békére és emlékezetünk fénye vezesse őket örök nyugalomra”. Micsoda gyönyörű, isteni mondat ez! Aki ilyet elénekel, aki ilyen mondatot felvállal a lemezén, az csakis mély spiritualitással rendelkező személy lehet. Áldja meg az Isten ezért Josh Groban-t, mert milliók számára jelentheti ez az egy mondatból álló, két perces dal a megnyugvást és BÉKÉT. A múlt elengedését, a harag elengedését, az elfogadást és megbékélést.

És ha ezek a dalok mindezidáig nem lettek volna elég spirituálisak, ha nem szóltak volna kellően a fényről, akkor jöjjön a hivatalos lemez verzió záródala, a “Straight to you”, melyet az énekes Nick Cave-től kölcsönzött és melyet, véleményem szerint, tökéletesre alakított. A lemez dalainak egy része a földi, a másik része a mennyei szférákat idézi. Ez a dal pedig tökéletes szimbiózisa e két világnak, Föld és Menny egyesítése, a szerelem és divinitás összeolvadása. Benne van minden, mit őrülten szerető ember érezhet: égi látomások, mennybéli lovasok, fogatok, fúvósok, a hangszerelés pedig hol sejtelmes, hol világot rengető. Fény és árnyék így találkozik, a kettő összefolyik, egybeolvad, az angyalok hintói összeütköznek, a Világ bevégeztetik, ám a szerelem tovább él, a férfi dacol mindennel és mindenkivel, éggel, földdel, emberrel, angyallal, démonnal. Borzongunk a dallamra, a hangszerelésre, a dal szövegére, mely Nick Cave vízióit dícséri. Ez a dal számomra a maga a SZÜLETÉS. A Teremtés. Az Új kezdete.

Akinek csak eddig van meg a lemez, az is nagyon szerencsésnek mondhatja magát. Ritka zenei csemege ez, szerintem egyetért mindenki, aki hallotta már a lemezt. Akinek pedig a három bónuszdal is megvan, az tovább gazdagíthatja zenei palettáján a színeket. A “Feels like home” igazi békebeli szerelmi vallomás, gyöngéd és egyszerű, türelmes és mindent elfogadó, egy nehéz, magányos múltat lezáró révbeérés. Hatalmas kincs, ha így tud szeretni valakit az ember, és ha egyáltalán mindez megadatik neki! A “They won’t go when I go” Stevie Wonder dala, önmagában is zenei különlegesség, hát még Josh Groban baritonján. Micsoda mélységek! Micsoda borzongató hangok! És micsoda szöveg… A “Le cose che sei per me” pedig a lemez talán leggyönyörűbb, legborzongatóbb dala, ami a zeneiséget és hangot illeti. Szerelmi vallomás, a szöveg szinte sablonos, de az olasz nyelv és a bariton kettőse fantasztikus egészt alkot. Fájdalmasan szép.

Csodálatos drágakövekkel kirakott zenei ékszer az “Illuminations”, melyet átragyog a fény, mely mindenképpen pozitív és emelkedett hangvételű dalokat tartalmaz. Utazás az elejétől a végéig, az emberi érzések rengetegében tett varázslatos barangolás; ha van is rajta fájdalom, szinte mindig megváltja a boldogság vagy legalábbis a remény. A fény mindig jelen van, nem hagy teret a sötétségnek eluralkodni. Aki hívő, azt is mondhatná, hogy ezen a lemezen nagyon ott van az Isten. Számomra minden alkalommal felér egy csodával végighallgatni, a mai napig hálás vagyok az énekesnek, hogy létrehozta és átadta nelünk ezt a csodát. Az előző, “Awake” című lemezével is így voltam, de az “Illuminations” egyértelműen fejlettebb munka mindenféle szempontból. Telítettebb, gazdagabb, többrétű, különleges, ízes, aromás, ínyenc és pikáns, kifinomult ízlésre vall. Bátrabb, nyíltabb, és mindenképpen bensőségesebb, mint az énekes bármelyik korábbi munkája. Néha fájdalmasan bensőséges, különösen ha nagy empátiával ellátott hallgatósághoz jut a lemez. Kiváltságosnak érzem magam, amiért hallhattam ezt a munkát és szívem összes melegével szeretem minden egyes hangját (még a számomra kissé idegen “L’ora dell’addio”-t is) a lemez társszerzőjével és énekesével együtt.

Josh Groban “Illuminations”: A Review

“An operatic voice that soars into superhuman heights and makes us reach for our handkerchiefs, tacky lyrics and a boring style, melodramatic songs”, etc. This could have been Josh Groban’s description, at any point in his career, if he were just one of the many singers blessed with a beyond ordinary voice.

But he is not.

Moreover, try shoving him into any musical genre or category and he will bounce back right into your face.

If you have heard some of his previous work, you will know that Mr Groban is comfortable both in classical melodies and – well – everything else. I do mean everything else. Josh had commented several times on the blessing and curse of his voice; there really is not much you can do when you’ve got a voice like this in your throat, it’s like a beast ready to unleash its fury on the unsuspecting. Nevertheless, he has always been ready to embark on new adventures and discard all expectations, all pressure from labels and public alike. At the risk of losing fans by the thousands, he has sung pop, he has again and again sung world music, he is ready to sing jazz, and gospel.

With this new album, the singer is treading on grounds untouched before. It is a shock but despite his repeatedly stated dislike for country music, he is almost there! You’re on the borderline, Josh, admit it, admit that you’re a sucker for country music, that simple humanity and unassuming spirituality that country (and its sub-genres) has to offer. There are folk and country elements in here, a-plenty; there are instruments unheard before in his songs (the trained will tell us exactly what instruments, all I know is that I have heard them before on all those albums I love by folk and alt-country artists), and if you expected – well – anything, you better hold onto your seats. This ride has started way back, back with his second album „Closer”, back where world music surfaced beside the grandiose melodies targeted at conservative audiences. It continued in „Awake”, his third studio album, where there was a lot of auditory dessert for the musically expectant, and it takes giant steps further into a land of total musical awesomeness with „Illuminations”.

THE WANDERING KIND (PRELUDE) is an instrumental song, something 99% of Josh Groban fans did not expect. I’m sure most of us sat with our mouths hanging open at the melody and complexity of this musical piece. Considering the fact that he started writing this at the age of 12, well… I rest my case. The upbeat pace, the unusual mixture of instruments reflects on so many cultures around the world and proves that this young man is not one to settle in just one place, literally or figuratively speaking. Josh takes us by the hand and, at the risk of sounding tacky, he leads the way for us, timid folk. For an album starter, this song could not have been better chosen!

A haunting melody and eerie mood that combined with melancholy piano and the sound of bell-chime results in a painfully gripping second song. After the positive tone of the first one, BELLS OF NEW YORK CITY is a song of reminiscing about the past, and of someone in particular… it is a song of indecision, a song of reluctant memories that come back to persist and linger obstinately, against someone’s will. It is a song of lamentation, of pleading for things lost. It is a song of winter, of things gone, there is not much hope in this song „of joy and redemption and everything in between”. The strings convey passion, the piano and the bells tear at the heart. It pretty much calls for a warm blanket and a cup of hot chocolate. Or two.

The most important song on the record, message-wise, is GALILEO. The line „Galileo fell in love” says it all, if the song were this one line it would already send the message out… to everyone who is brave enough to embrace THE INEXPLICABLE. This song is a gentle confession, of love, and of faith. It dares to mention science and spirituality under the same breath and it dares to say that BOTH ARE EQUALLY IMPORTANT… If anyone is scientific-minded, but enlightened enough, they will get the message. Otherwise we could go on and on writing essays about the importance of this song but if one is ready, and willing, the message is there at first glance. Tremendously uplifting.

As if taken out of a Broadway musical, L’ORA DEL’ADDIO is monumental and tender at the same time, the vocals are magnificent, and the fact that Josh co-wrote the song gives us a hint at how important stage singing/acting is for him. This song could be the forerunner of many, many Broadway plays to come, co-written by Mr Groban. Even the ones who dislike the musical genre (like me) will certainly see the merits of the song, and especially appreciate the vocal achievement.

HIDDEN AWAY is the trickiest song on the entire album. The melody seems simple, almost simplistic. The lyrics are made up of simple words. It seems to be a simple song. But it starts growing on you upon each hearing and I have heard it approximately twenty times so far… let me tell you, this song ranks with Galileo in my book, as far as its message is concerned. This song speaks to everyone, regardless of social status and age; it urges us to speak, show, paint, sing, yell, dance, build our message, show our true colours, say it, SAY IT, do it, don’t hide it, be brave, dare, DARE TO FEEL, DARE TO DREAM, DARE TO DO… dare to show yourself. Never hide away. For some, the song is a confession of love… and that’s fine too. For me, it’s about honesty, openness of mind and spirit… and heart. This message could never have come at a better time, for me, for you, for us all.

AU JARDIN DES SANS-POURQUOI is in French. Oui. Not the first song Josh sings in this difficult language, pronunciation-wise. He is quite good at it, though. Moreover, he wrote it. He wrote this song. Vous comprenez? Il a écrit cette chanson. Mon Dieu! I did not know this at the time I first listened to the album; all I heard then was the beautiful language and a beautiful song about returning there… where there are no questions… where there is innocence. Yes, this song is about the Garden of Innocence, that garden which was the comfortable nest for the first lovers, Adam and Eve, and which has been every lover’s haven who came after that. Again, the song reminisces on the story of a love lost… it is another song of longing, but very different from „Bells„ because one cannot help but feel hope in this one. One day, that beam of light will crash through the thick layers of darkness. Beautiful, Josh, beautiful!

HIGHER WINDOW is quickly becoming one of everyone’s absolute favourites from the album. The lyrics speak of regret, but also redemption; the friendly melody reaches our hearts without the slightest effort; the chorus that spreads warmth and love and most of all, light into this world, into our very souls. Yet again, it is a spiritual love song, one that uses the metaphor of light to convey hope. Without light, this world would be lost and after the rebelling sadness of „Au jardin…”, this song soothes like a gentle prayer.

One of the most personal songs from a very personal and introspective album, IF I WALK AWAY makes one feel shame; how is it we get to hear this, how can we listen to the lyrics without being changed, saved, redeemed? It’s hard to say where the merits of the song lie, maybe in the gently pleading words, maybe in the incredible instrumentation, so unusual from Josh’s previous music. And when the song builds, all fear falls away and explosions of colours explode behind one’s eyes, there is so much promise, so much positivity in this song that one feels like soaring… it’s like Josh had lent each of us his own wings so we could fly with them until our own become strong enough to bear the uncertainties and fears that mime our perfect selves. If he took us by the hand at the beginning of the album, his hand has certainly never been tighter on ours than in this song. Will we follow him, if he walks away? I speak for myself: I WILL FOLLOW YOU, JOSH, ALWAYS. With heart and soul.

LOVE ONLY KNOWS starts in the manner of a Renaissance ballad, and Josh’s song cutting into the silence like a timid bard’s; then, slowly, instruments step in one by one, and as the words turn into a gentle but reassuring love confession, the chorus sends us into heights unimaginable. We are ear-witnesses to some incredible dynamics within the frame of just one song, the softness building into such power… a perhaps un-biased „wow” is in order! There is definite hope that love conquers all, and upon hearing Josh’s voice, one can again fully believe in love, even if faith had been lost.

VOCE EXISTE EM MIM

There is a reason why I am leaving the title all by itself, to stand alone.
I am not sure I am musically learned enough to speak of this song without messing up… but here’s what I feel.
I feel there has not been such an original, unique and complex song in Josh Groban’s career.
I feel the combination of his voice and the Brazilian drum ensemble is something not many would expect.
The end result is absolute, sheer, unforeseen brilliance.
It’s like the blood rushing through our veins when love and passion dictate the tempo.
It’s like buds blooming in Spring, stroked by the first lazy sunlight after the twilight of winter.
It’s like being reborn.
Magnificent is an understatement.

After the sensory overload of the previous masterpiece, WAR AT HOME assails our hearts in a completely different way. So many of us are among the lucky ones who have never had to suffer the consequences of any kind of war. Many of us were born into a generation that has been provided with everything needed for a perfectly safe and happy life. It is safer to say now than it was several decades ago that if one messes up, it will be their fault and theirs only.
Nevertheless, the pain emanating from this song touched one profoundly and one is also touched by the depth of emotion Josh displays in these lyrics. The psychological trauma of war survivors is manifest in the words, sung by one who has never had to live through any war himself, which only proves how deeply he feels for everyone forced to fight a war against people like himself. The repetitive vocals preceding the chorus that explodes into complete pain convey the monotony of soldiers marching into their death. Again, Josh wrote this.

To give my opinion on LONDON HYMN requires my complete sincerity and that might result in the total discrediting of this review, but I will take that risk. When I first heard the album as a whole, this was the first song that made me cry. I cried like a baby, I did. I do not wish to dwell too much on the song, it’s a feeling, a thought, a state of heart. One feels it or they don’t. I did, and upon finding out that this beautiful short piece was, again, written by Josh, I was (and still am) once again amazed by his talent.

They told me STRAIGHT TO YOU was a Nick Cave cover. That meant that before reviewing this version, first I had to hear the original. One would be a downright fool to get into a Nick Cave song without knowing its background, the album’s background etc. One does get the Biblical references that emphasize the strength of a love song, embedded in… in great music. It’s good stuff. The cover version is more quiet and pensive, less upbeat, an eerie confession of love, slow and soft and playfully macabre at the same time, building up to apocalyptic heights both lyrically and musically. It is pure genius, and my hat goes off both to Mr Cave for the original song, and Mr Groban for daring to put this cover on his album. It’s very much out of the box and his fans are challenged to broaden their horizons, like in so many of the above songs.

FEELS LIKE HOME (the iTunes bonus track) is the most beautiful love song I have heard in a long time… these are words we all crave to hear just once in our lives, and if we have, we are among the chosen ones. Such a tender confession sung in a humble tone that allows itself to soar higher upon the peak of the song. This song, alongside the others, is a musical gem untainted by corny lyrics and the aggressive beats that seem to permeate so many of today’s „love songs”; it is more daring in its simplicity than most sexually explicit pop-hits could ever be. It is a love song for the old souls of this world.

After „Voce…”, THEY WON’T GO WHEN I GO (one of the bonus tracks on the Internet Fan Edition CD) is one of the most daring pieces, musically speaking, a cover version of Stevie Wonder’s brilliant original. It is a unique piece of music in itself, a resigned song in the face of assumed death, and this cover (in my opinion done with humbleness and obvious admiration) does plenty of justice to its ancestor. In it, horns sound instead of the original piano, making this version slightly different, pushing it into the classical direction, but just a little bit. The cataclysm of the unforgettable voice and orchestra burst into the lamenting mood of the song with a start, then all is resignation again, all is letting go, all is facing fears, facing the end, ready to depart and meet destiny. (Some say Stevie Wonder wrote the song when he thought he was dying, the song was his farewell to the world.) A surprising choice for a bonus track but then again, most of the songs on this album have loads of the surprise factor in them.

LE COSI CHE SEI PER ME is the second bonus track from the Internet Fan Edition CD. The title means „the things you are to me” and if that is not enough to start the tears, the Italian language, the beautifully flowing lyrics and a monumentally sad melody will. The song reminds us most of Josh’s older, previous musical self, and it will (should!) satisfy even the most critical, classic-trained fans. One is swept away by the power of the lyrics and the melody, there is no way fans will avoid the „replay” button; biased or not, I listened to it 6 or 7 times in a row. The song is Josh’s comfort zone in the sense that this is how he was introduced to the world, this is what took him into the hall of fame established for classical crossover artists, but the incredible vocals prove how far he had come: his voice is perfect, even for the most sensitive ear. This song is sure to become a concert favourite.

And there you have it. There is a significant amount of debate over this album already; some have found plenty of ingredients in the songs they can criticize, none of Josh’s records have elicited so much controversy. I believe he is loving the fact that we have taken up the challenge and most of us are ready to be shown a new musical world, one he loves so much, one he is so eager to explore. Whether it’s Broadway or classical crossover or folk/country/new age, Josh Groban is not afraid to embrace it all.

And he is patiently waits for us all to get…

Illuminated.

Josh Groban “Illuminations”

Vélemények, kommentek, hozzászólások Josh Groban várva várt, ötödik stúdiólemezéről!