Ezt nem is merem feltenni máshová, csak ide… aki félreérti, annak úgyis hiába magyaráznám. Nézzen utána, hány művész, előadó látta magát Megváltóként. Én most ezt érzem, ezt akarom kifejezni.

Anyone who misunderstand this, I’m sorry… go check art history and see how many artists, performers have seen themselves as the Redeemer. This is what I feel now, this is what I wanted to express.

…and the pic I made it of.

“Dedicato a chi ha sempre una speranza
Davanti ad un dolore nel freddo di una stanza
Dedicato a chi cerca la sua liberta…”

Farewell

It all seemed clear to him as he was walking the path of sorrow and solitude that led to his favourite clearing; amidst all the tall trees that scraped the skies, it lay round and perfectly set to greet the rising sun. An October breeze was softly playing with his hair, and a just awaking sun was casting warm kisses upon his cold cheek. He had been walking for what seemed like forever; he had walked past monster-trees that wanted to grab his flimsy being, past invisible ghosts of the night manifest only in sound- the cracking of withered branches, the hooting of a lost wild beast, the almost inaudible whispers of a full moon, the swish of clouds that threatened to steal its pale silvery light. He had roamed the grounds of his long lost innocence, getting closer to leaving it all behind, with each step taken feeling the coldness of the fall, like the translucent veil of death, envelop him. It had been a beautiful day, the last day of his existence. He was grateful for it, and he ambled at a leisurely pace across dead leaves and future new lives under them. He believed that every death leads to a birth, and he wondered what kind of life would sprout from his passing form. He hoped to be the ending to a very noble and gracious new beginning- but looking back at his life, he doubted he would be. Nevertheless, it was decided, and he felt calm. Read the rest of this entry »

Hát igen. Kicsit le voltam maradva még tegnap. Azt hittem, én naív, hogy egy szende kisfiúval van dolgom… Ha. Két évvel később, az arc is más, a hang is, a mozgás, a beszéd. Minden. Kicserélték volna? Vagy éppen szerelmes volt? Járkál, szintin játszik, dobol, kikezd a nőkkel (eh, világos, hogy felvilágosította egy hölgy, vagy kettő, vagy több, időközben, hogy hékás, kicsi fiú, elképesztő vonzerőd van, ölöd a nőket, vedd észre!), nevet, ugrál, előad. Mindenesetre, kicsit félek a mostani koncertfelvételektől, ezek után… Egy biztos: jól áll neki az angyal, jól áll neki a férfi is… és mindkettőt egyformán szeretem.

Ezt csak ide merem beszúrni *vihog*, szinte látom, ahogy a Zsenya-fórum keresztre feszítene… bizonyára megőrültem, de nem vagyok képes ellenállni a gondolatnak, hogy két fiatal, gyönyörűszép, tehetséges, megáldott, kívül-belül varázslatos ember találkozik… együtt kell dolgozniuk… az egyik a hangjával kápráztat, a másik a testével… huh, borzongok!!! (Azér’ figyelitek? Kezet kellett vágnom, montálnom… Vili el is nevezett Dr Frankenstein-nek. Viszont tiszta a lelkiismeretem, mert az ott mind egy szálig Zsenya! A keze is! Csak máshonnan…)

(Órákkal később) Hát persze, hogy már írom is a sztorit! Nem tehetek róla, amikor először meghallottam ezt az embert énekelni, ugyanazt éreztem, amit akkor, amikor Jevgenyijt látom korcsolyázni. Egyszerűen muszáj őket egy helyen látnom!!!

(Később) Lassan Kata is hazaér, én meg már túlvagyok az ötödik oldalon, és nem úgy halad a dolog, ahogy szeretném! Izzadtan, zihálva, egymásba kapaszkodva szeretném látni őket *elpirul* de egyrészt nem merem, másrészt izé. Aki írt már valaha, az tudja, hogy ez nem így megy… nem mi írunk. Mi csak leírjuk, ami megszületik bennünk, nem sok közünk van ahhoz, ami papírra vagy gépre kerül…

Nem is értem, miért vagyok képes órákon át bámulni ezt a szájat, ezeket a szemeket. De tényleg.
Az lenne a tuti, ha üresfejű, ostoba, paraszt bunkó nőcsábász szemét dög bújkálna a szép külső mögött.
Na de, hányszor válhat valóra az ember álma?! Megtaláltam életem szerelmét. Két közös fényképem van Zsenyával. Ez eddig már kettő. Szóval, a nagy büdös igazság az, hogy Wentworth Miller, a legnagyobb sajnálatomra, se nem meleg, se nem ostoba, se nem szemét, se nem pénzsóvár sztárocska. Ez van, ezzel a keserű tudattal kell élnem… *sóhaj* Read the rest of this entry »

Ennyit a szépségről… egy óra alatt sikerült ezt elérnem. Szerettem volna látni, én fekerülhetnék-e egy magazin címlapjára Különösen előnytelen képet szedtem elő magamról, pár órás alvás után, karikás szemekkel, nyúzottan, na. Nem semmi ez a photoshop… első próbálkozásom képretusálás irányába:

Beauty…? Or not…? Anyone can look beautiful… it’s just a question of make-up and/or photoshop. My first try at photo retouching. The result:

Egyszer jól megropogtatnám ezt az úriembert…

I would really like to lay my hands on this gentleman. Only once.

Mr Hugh Laurie, who has no idea why women like him. *snorts*

Egy aprócska Hugh Laurie képecske. A pasi mai napig nem érti, mit esznek rajta a nők. (Pedig intelligensnek tűnik…)

A folytatás.
Ok, rendben, tudom. Nem szép tőlem, hogy szegény Zsenyát összehozom minden élő jópasival! De nem bírok ellenállni…

Some more Plushenko backgrounds! I know, it’s not nice of me to put him there with all the sexiest men alive but I can’t help myself!!!

Jevgenyij Pljuscsenko, orosz műkorcsolyázó. Mára elég sokan ismerhetik a nevét, hiszen olimpiai bajnok lett idén 2006-ban. Ez persze csak a világ szemében teszi őt naggyá- az én szememben attól nagy, hogy amióta megismertem, folyamatosan változik az életem. Miatta, az érzések miatt, amiket kihoz belőlem, azok miatt, akiket általa megismerhettem. De róla esetleg majd máskor. Most csak szerettem volna összegyűjteni a kedvenc háttereimet, amiket összehoztam az évek során róla, vele kapcsolatban.

Some backgrounds I created over the years, inspired by the magnificent Evgeni Plushenko.